Bosszúból lett képhamisító
Csehországban mostanában a művészet iránt érdeklődők két helyszínen is közelről szemügyre vehetik a művészi alkotások hamisítványait.
Prágában a Nemzeti Galériában Falza? Falza! (Hamisítványok? Hamisítványok!) címmel ősszel egy kiállítás nyílt középkori festmények, szobrok és egyéb műtárgyak másolataiból. A látogatók egy interaktív részben azzal is megpróbálkozhatnak, hogy megkülönböztessék az eredeti művet a másolattól. Nemcsak középkori alkotások, hanem 17. századi holland mesterek stílusában készült munkák is láthatók, de a 19. és a 20. század fordulóján élt cseh alkotók ismert grafikáit és festményeit is „tanulmányozhatják”.
A közép-csehországi Hradec Králové Modern Művészetek Galériája ugyancsak mostanában rendezett egy kiállítást Eredeti? A művészet utánzásának művészete címmel. Ez a tárlat különleges, egyedülálló és nagyon vonzó is. A kiállított művek piaci értéke elérhetné akár a 250 millió cseh koronát is, amennyiben valóban kizárólag eredeti alkotásokról lenne szó.
A cseh fővárosban a holland van Meegeren néhány munkája is bemutatásra került. De kölcsön kapták az olasz Icilio Federico Joni (1866–1946) több alkotását is, ő elsősorban a régi itáliai festőket hamisította.
Az alábbiakban a 20. század legzseniálisabb képhamisítójaként elhíresült holland festő életét és „művészi pályáját” vázoljuk fel.
Meegeren család ugyan anyagi gondokkal küszködött, de úgy tűnt, hogy Han festményei elnyerik a közönség tetszését. Több kiállításon is bemutatkozott, de pénzt elsősorban karácsonyi képeslapok terveivel és arcképekkel tudott keresni. Hamarosan előkelőbb körökben is megismerték a nevét, sőt Julianna hercegnő szarvasáról készült képeivel népszerűségre is szert tett. Az 1920-as évek első felében Nyugat-Európa több országában is nagyobb utazásokat tett. Meegeren nagyra tartotta a holland festészet 17. századi „aranykorának” mestereit és arra törekedett, hogy az ő stílusukat valamiképpen átmentve a 20. századba új műveket hozzon létre. Már serdülő korában alaposan megismerkedett a nagy holland mesterek által használt festékekkel, technikai megoldásokkal, sőt tudatosan utánozta a stílusukat is. Ekkor tájt számos munkáról – többek között Frans Hals műveiről – másolatokat is készített, de ezeket még a „törvények szellemében”, azaz nem eredeti alkotásokként bocsájtotta közszemlére.
Miután a kritikusokat nem sikerült igazán lázba hoznia, mert ők – úgymond – a modernekért, a kubista és szürrealista alkotókért voltak oda, ezért elhatározta, hogy bosszút áll rajtuk. Vagy két éven át – 1928 és 1930 között – a néhány barátjával közösen szerkesztett Harci kakas című művészeti folyóiratban cikkek tucatjait közölte és ezekben a divatmajmoló, beképzelt műkritikusokat szapulta. De idővel belátta, hogy ezzel nem sokra megy, ezért azt eszelte ki, hogy az egykori mesterek stílusában „új műveket” hoz létre, de nem a saját neve alatt, hanem a hamisított mester szignójával vagy aláírásával „hitelesítve” és ezeket a közönség elé tárja. Természetesen tisztában volt vele, hogy a technikai részletekre is ügyelnie kell, tehát korabeli vásznat, rámát és mindenekelőtt olyan festékeket kell használnia, amelyekkel háromszáz évvel korábban dolgoztak. Emellett az évszázadok során „kialakult” felületi változásokat: repedéseket, „festésfakulást” stb. ugyancsak számításba kellett vennie és ez valóban komoly tanulmányokat és kísérletek sorozatát igényelte. Miután első feleségétől 1923-ban elvált, 1929-ben ismét megházasodott, elvette szeretőjét, Theresia Oerlemans színésznőt, akinek Jo van Walraven volt a művészneve és már elvált előző férjétől, egy művészeti kritikákat író tollforgatótól.
Van Meegeren 1930 táján új feleségével – akit általában Joként emlegetett – elhagyta Hollandiát és egy olaszországi körútra indultak, hogy megcsodálják az ottani múzeumokban megtekinthető műalkotásokat. Ezt követően Dél-Franciaországban folytatták útjukat, de van Meegeren rozoga autója Monaco közelében felmondta a szolgálatot, ezért egy helyen megszálltak, majd másnap megtudták, hogy nem messze, egy dombra épített villa – amelynek Primavera volt a neve – olcsón kibérelhető, ahova azonnal be is költöztek.
Hat évig éltek itt, és az üldözési mániától egyre inkább szenvedő, ugyanakkor bosszúra is szomjazó művész ebben az időben váltotta valóra rögeszméjévé vált tervét: tökéletes hamisítványokkal pénzt is keresve nevetség tárgyává teszi a beképzelt műítészeket és az eredeti munkáit ócsárló kritikusokat. A villa alagsorában egy műhelyt rendezett be, ahol a festékekkel kísérletezett, de egy kemencét is építtetett, ahol 100 fokon hőkezelte a festményeket, hogy kialakítsa a három évszázaddal korábbi képeken megfigyelhető repedéseket és tartósítsa a festékréteg felületét. Sokszor komoly gondot okozott számára, hogy olyan festékeket szerezzen be, amelyekkel az egykori mesterek dolgoztak, így időnként „modernkori” anyagokat is fel kellett használnia, amelyeket először a 20. század elején készítettek. Ilyen volt a fenol és formaldehid vegyítése során keletkező bakelit nevű műgyanta, amellyel egyebek mellett a repedéseket is „rögzítette”.
Az ólomfehér nevű festéket már a 17. században is használták, de a 20. században beszerezhető anyagban már nem fordultak elő olyan mikroelemek, amelyek korábban megtalálhatóak voltak, mivel az alapanyagot máshol bányászták. De mindez csak Meegeren halála után derült ki. Ezeknek a „műszaki módszereknek” a megismerése és kikísérletezése hónapokat vett igénybe, ez alatt sikerült szinte tökélyre fejlesztenie az eljárást. Olcsón hozzájutott 17. századi holland festők nem nagyra értékelt munkáihoz is, amelyekről levakarta a festéket, majd a saját festményét hozta létre a vásznon. Ha meggondoljuk, már önmagában ez is komoly teljesítmény lehetett, de van Meegeren beleképzelte magát egy-egy nagy mester helyébe és az ő jellegzetes stílusukat igyekezett a legtökéletesebben utánozva egy addig nem létező művet létrehozni.
Így született meg a legsikeresebb hamisítványa, amelyet 1937-ben mint Jan Vermeer van Delft (1632–1675) addig ismeretlen munkájaként ismert meg a világ. A címe több változatban is szerepel: Emmausi vacsora, Emmausi tanítványok, Krisztus Emmausban. A kép „felbukkanásához” egy elfogadható fedősztorit is kitalált, miután Olaszországban több régi képet is vásárolt és ez az ismeretlen Vermeer-kép is köztük volt.
Van Meegeren egyik barátját kérte meg, hogy mutassa be a nagyközönségnek az ismeretlen remekművet. A műítészek is azonnal „rácuppantak” az Emmausi vacsorára, és eredeti alkotásnak tekintették. Hamarosan vevőre is talált – mai pénzre átszámítva mintegy 4,6 millió euróért. Ezt követően újabb „Vermeer-képek” bukkantak fel, amelyeket természetesen van Meegeren festett, most már szinte rohammunkában, ezért láthatóan kevésbé sikerültek, de a lóvá tett művészettörténészek ezekre is rábólintottak, aminek köszönhetően a „mester” szép kis vagyonra tett szert. 1938-ban már annyi pénze volt, hogy Nizzában egy saját villát vásárolt magának és a következő évet már itt töltötték Joval.
Hogy a nő tudott-e arról, mivel foglalkozik a férje, az tulajdonképpen sosem derült ki. Van Meegeren később a bíróság előtt tagadta, hogy volt feleségét is beavatta volna a dologba. Ennek ellenére vannak olyan vélemények is, hogy a nő mindenről tudott, csak nem beszélt róla. A házaspár 1939-ben visszaköltözött Hollandiába, ahol van Meegeren újabb „Vermeer-művekkel” lepte meg a közönséget és a szakértőket is. Ez utóbbiaknak azért feltűnhetett volna, hogy ezek a munkák kevésbé kidolgozottak és bizonyos vonások mintha már a korábbi képeken is jelen lettek volna. Van Meegeren a hamisítványokért kapott pénzből házakat és különböző ingatlanokat vásárolt és Hollandia német megszállása idején sem szűkölködött. 1942-ben Jotól elvált, mivel a férfinak új barátnője lett Jacoba Henning személyében, akiről egy képet is festett.
Amikor a 1945 májusában az amerikai hadsereg katonái Göring egyik titkos bunkerében rátaláltak az ott felhalmozott képzőművészeti alkotásokra, köztük a Vermeernek tulajdonított Krisztus és a házasságtörő nő című festményre, amelyről némi vizsgálódás nyomán kiderült, hogy van Meegeren adta el Göringnek, a festőt a németekkel való együttműködés vádjával letartóztatták és a holland nemzeti kincs kiárusítójaként még akár halálra is ítélhették. Van Meegeren néhány napi hallgatást követően, hogy a legrosszabbat elkerülje bevallotta, hogy a Vermeernek tulajdonított képet ő festette. Miután ez a vallomása nagy megdöbbenést keltett, szakértőket kértek fel a tényállás tisztázására. Most már sokkal alaposabban megvizsgálták a képeket, de még így sem sikerült minden esetben bizonyítani a hamisítást. Ezért van Meegeren arra vállalkozott, hogy szemtanúk jelenlétében megfest egy újabb „Vermeer-képet”. Ezzel meggyőzte a kételkedőket is, a bíróság pedig felmentette a németekkel való kollaborálás vádja alól, de az 1947 októberében kezdődött tárgyaláson végül két év börtönre ítélték. Ezt a büntetést azonban nemcsak azért nem töltötte le, mert a királynő eleget tett van Meegeren ügyvédje kegyelmi kérésének és elengedte az akkor már szinte nemzeti hősként ünnepelt képhamisítót (aki sokak szerint tulajdonképpen orránál fogva vezette a nácikat), hanem azért sem, mert szívpanaszokkal kórházba kellett szállítani és egy második infarktus következtében 1947. december 30-án 58 évesen elhunyt.
A van Meegeren-ügynek lett néhány fontos tanulsága. Egyrészt rámutatott arra, hogy még a legelismertebb művésztkritikusok és ítészek is megtéveszthetőek, ha nem elég körültekintőek. Másrészt a kételyek eloszlatása végett mindenképpen szükség van a legalaposabb fizikai és kémiai vizsgálatokra, mivel vannak olyan árulkodó nyomok, amelyek alapján igazolható vagy éppen kizárható valamilyen műalkotás eredetisége. Van Meegeren hamisítványai esetében az 1960-as években még bizonyos radioaktív nyomelemek koncentrációját is vizsgálták, az adatokat összevetették a valóban 17. században festett képekből nyert mintákkal és sikerült eltéréseket kimutatni. Mindez azonban nem zárja ki azt, hogy a világ számos múzeumában és számtalan magángyűjteményében sok száz, ha nem sok ezer jól sikerült hamisítványt vagy eredetinek vélt másolatot őriznek, csak valamilyen okból ezt nem hozzák nyilvánosságra, esetleg nem is sejtik, hogy ez az igazság. Egyes becslések szerint a kiállított műtárgyak akár 20-25 százaléka is hamisítvány.