lapajánló
Sodródó magyar szavazók, a 30 ezüst ára és a lélek csillanása
Magyar7 - 17. száma
2023. április 16., 18:28

Beniczky és „száguldó különítménye”

Kétszáztíz esztendővel ezelőtt, 1813 májusában született a Zólyom vármegyei Alsómicsinyében beniczei és micsinyei Beniczky Lajos, a reformkori politikai élet ismert szereplője, az 1848–49-es szabadságharc kitűnő csapatvezére. Helyismerete révén számtalan kínos pillanatot szerzett a Felső-Magyarországot megszálló császári-királyi csapatoknak, különösen a tavaszi hadjárat idején.  

 Beniczky Lajos honvéd ezredes és kormánybiztos.
Beniczky Lajos honvéd ezredes és kormánybiztos.
Fotó: Ismeretlen művész litográfiája

Beniczky 1848 májusában, mint a felső-magyarországi bányavárosok királyi biztosa, sikerrel „szerelte” le az ott kirobbant szociális mozgalmakat, aztán szeptember 20-tól nemzetőr őrnagyként fogott csapatalakításba, így állt fel a három század erejű, „jól képzett, szigorú fegyelemben nevelt” „Beniczky-zászlóalj” és a „selmeci üteg”. Októbertől kormánybiztosként működött, novembertől Zólyom, Hont, Bars és Turóc vármegyék tótokból álló nemzetőrségének főparancsnokaként szerepelt. 

A megbízatás

A császári hadsereg december közepén indult támadásakor a Galíciából betört ellenség feltartóztatásában vett részt. 1849 januárjának derekán három, általa szervezett újonc zászlóaljjal csatlakozott a bányavárosokba hátrált Feldunai hadtesthez. Nem sokkal a tavaszi hadjárat kezdete előtt, március 18-án Görgei Artúr tábornok új feladattal bízta meg Beniczky őrnagyot:

A Miskolcról az északi megyékbe küldött kis száguldó csapatomnak, mely eddigre a szlovák népfölkelést Eperjesről már elzavarta, meghagytam, hogy portyázásait elsősorban Komárom felé végezze. Ezzel egyrészt az Ipoly völgyében portyázó ellenséges harácsoló különítmények munkáját szándékoztam megszüntetni, másrészt jelentéktelen különítményem arcátlan csapongásaival azt akartam elhitetni az ellenséggel, hogy a különítmény nyomában nagyobb haderő közeledik, és Komárom várát akarja felszabadítani az ostromzár alól.”
Huszáros rajtaütés

A Miskolc–Putnok–Rimaszombat menetvonalra küldött „száguldó különítmény” mindössze 450 főből állt: a pozsonyi 15. honvédzászlóalj három századából, a Beniczky-féle önkéntes csapat két század vadászából, a Jánosi (Jánossy) Szilárd főhadnagy parancsnoksága alatti, 32 fős, felső-magyarországi Vilmos- és jászkun Nádor-huszár kombinált szakaszból, tüzérségét pedig a pozsonyi tüzérüteg két (másutt: három) hatfontos ágyúja jelentette. Losonc volt első célpontja, de a császáriak gyorsabbak voltak, ugyanis március 24-én egy hadoszlopuk – a Wimpfen-sorezred 400 katonája, a Baumgarten-ezred két százada és 160 Civalart-ulánus – érkezett a városba a március 15-i és 17-i gerillatámadások kivizsgálásra Almássy Károly ulánus ezredes parancsnoksága alatt. 

Hóvihar közepette ebédeltek Losonc főterén, amikor „(…) két magyar huszár jelenik meg a piacon, s ezek után a Rimaszombatból vezető úton 31 vágtat be, végig futják a várost, pisztolyt sütnek, s kardjaikkal hadonásznak, s iszonyú lármával töltik be az utcákat... a császáriak részéről megfúvatott a riadó; de már ekkor minden késő vala.

Egy huszárkáplár (Helyesen: őrmester), Döbrei (Helyesen: Debrődi) János, már másodszor jelent meg a piacon, midőn a császári gyalogság által elfoglalt vendégfogadó ablakából lövés történt, mely őt földre téríté. A zavar és rendetlenség közepette a császári parancsnok lóra kapott, és embereit rendezni akará. Végre a dzsidások egy része összeszedte magát, s támadást készült intézni a mindenfelé rohanó huszárok ellen; midőn ezek vezére, egy (fő)hadnagy, cselhez folyamodván, erős hangon ily vezényletet kiált németül: Huszárok! első osztály rohamra, második osztály ágyúfödözettel Indulj!... a császári katonaság erre megállapodott, s mivel a huszárokon legalább hatféle (sic!) egyenruha volt, valószínűnek látszék előttük, miképp azok nagy számmal lehetnek. S hozzá véve a huszárok támadási merényét, s az egész várost betölteni látszó robajokat, nem lehet csodálni, hogy amazok inkább védelmi, mint támadási helyzetbe tevék magukat. (…) Midőn a dzsidások, s a gyalogságnak is egy része kivonultak; a fogadó emeletében mintegy 100-an föladták magokat, s többen elfogatván s lefegyvereztetvén, a csatának vége lett. A zsákmány gazdag volt, különösen 27 000 pfrt, 40 ló, s foglyul mintegy 300 ember esett, s a tisztek minden málhája, lovaik és szekereik. A csata és harácsolás után a forradalmi sereg rögtön kivonult a városból. 

A császáriak (Balassa)Gyarmatra húzódtak. És csakhamar híreszteltetett, miként a losoncziak elárulták őket, a csatában maguk a polgárok is részt vettek, s a honvédeket és ágyúkat a templomba rejtették el jó eleve.”

A felső-magyarországi teljhatalmú kormánybiztos, szemerei Szemere Bertalan győzelmi jelentését így zárta: „Minden tiszt, minden honvéd és természetesen minden huszár teljesítette kötelességét. Éljen Beniczky, az okos és szerencsés vezér, ki oly kevés erővel oly szép győzelmet vívott ki. Kövesse Isten áldása hadi lépéseit.” 

Almássy ezredes Vácig futott és kozmetikázott jelentésében már 6000 fős magyar hadtest támadásáról számolt be. A Besztercebányán, Zólyomban, Körmöc- és Selmecbányán álló császári erőkön pánik lett úrrá, hírszerzésük csődöt mondott, Windisch-Grätz úgy vélte, a magyar fővárost kell megvédenie és a Komárom felé vezető utakat lezárnia. Erőinek széthúzásával a magyarok kezére játszott, és április 2-án így indult meg a tavaszi hadjárat.

Felszabadítóként

Beniczky Losoncról Rimaszombatba vonult, aztán Szepesváraljára. „Április 5-én, zöld csütörtökön reggel nehány honvéd jött városunkba – emlékezett vissza Tirts Rezső –, hogy 300 gyalogos és 31 lovas részére szállást csináljon. Ezen csapat vezérét, Beniczky Lajos alezredest nagybátyám házába szállásolták be, ki előbb érkezett meg és elfoglalta szobáját az emeleten. Nem sokára bevonult az ő csapatja is, melyet Beniczky nehány szepesváraljai előkelő polgár körében a piaczon bevárt. A mint katonái előtte arczba felvonultak és két ágyúja helyet foglalt, környezetéhez büszkén azon szavakkal fordult:´

Lássák uraim, ezek a losonczi hősök! ezen 31 huszárral (egy elesett) szétugrasztottam két osztrák ulánus svadront, miben persze a derék Fritz (Jakab) tüzér hadnagy ezen két ágyúval nagyban segítségünkre volt!´ A mint két ágyúja helyet foglalt a csapat mögött, arczba felvonult rendben bevárta Beniczky a szent siri proces(s)ziót, mely (jekelfalusi és margitfalvi) Jekelfalus(s)y (Vince) püspökkel a káptalanból éppen a városi templomba vonult. Csapatja tisztelegve fogadta a püspököt, ki megállította a proces(s)ziós menetet, előlépett és megáldotta a honvédeket.”
Csata után. Wagner Sándor litográfiája a Honvédalbumból
Csata után. Wagner Sándor litográfiája a Honvédalbumból
Fotó:  Babucs Zoltán gyűjteménye

A Beniczky-féle különítmény újabb sikeréről Szemere adott ki tudósítást: „Eperjest ismét visszafoglaltuk. F. hó 7-kén délután 3 ½-kor vonult be seregünk a nép éljenzése közt. Az ellenség száma 1800-at halad, mely áll 2 század sorkatonaságból, 60 vadászból, 30 lovagbul: a többiek jól felfegyverkezett pánszlávok (hurbanisták). Szepes felől jött Beniczky őrnagy; Kassa felől a gyalog és lovas védsereg; Hanusfalva felől szinte védsereg közeledett.”

Április 21-én alezredesi rangot kapott, és Felső-Magyarország egy részének teljhatalmú kormánybiztosaként görgői és toporczi Görgey Ármin őrnagy különítményével együtt vett részt Felső-Magyarország középső részének felszabadításában.

Steier Lajos kiváló jellemzése szerint

Beniczkynek nagy érdeme, hogy öt felvidéki megye tót népét tanította, vezette, a negyvennyolcas vívmányok érdemeivel megismertette. Ez a nép, a reánehezedő szegénység, az őt környező természet mostohasága miatt, mélyebben görnyedt a rendi alkotmány kiváltságokat osztó intézményei és intézkedései alatt, mint a déli területek népe, mely számára bőségesebben termett az élet és érett a kenyér. A szolgaság nehezebb és keservesebb, sőt irtóztató szegénysorsban, mikor a majdnem semmit meg kellett osztani a kiváltságos adószedőkkel, ezért volt a magyarság által kezdeményezett és kiküzdött 1848-iki átalakulásnak olyan mély, megrázó hatása Felső-Magyarországra. A legmélyebb nyomor és szolgaság sorsából a szabadság verőfényes és minden lehetőséget kínáló tájaira vezették a magyar nemzet nagyjai a tót népet. Hála töltötte el a tót népet és nem követte a hálátlanság útján azokat, kik a reakció terveit és számításait szolgálták.”

Megjelent a MAGYAR7 15.  számában.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.