Az önazonos Kuba (III.)
A sziget keleti részén barangolunk, ahová már nem jut el a turisták hada. Derűsebben, nyugodtabban folydogál itt az élet, mint a főváros közelében. Bármelyik városban is állunk meg, mindenfelől kiváló zene hallatszik, rengetegen játszanak valamilyen hangszeren.
A turistabuszok előnye, hogy tankolhatnak, egyébként üzemanyaghiány van. A legtöbb ember biciklivel, motorral vagy gyalog közlekedik, sok a ló vontatta szállítóeszköz is. Rengetegen stoppolnak, de a turistabuszok nem vehetnek fel stoppost, a helyieknek viszont kötelező (lenne). Sokan a kezükben tartott pénzzel akarják megállásra bírni az autósokat, mutatják, ők nem ingyen fuvart akarnak. Vidéken minden ötödik ember fehér gumicsizmában jár, valószínűleg a munkáltatók adják ezeket a dolgozóknak.
E régió legnagyobb városa Santiago de Cuba összefonódik Fidel Castro nevével. A nép vezetője a főtér egyik épületének erkélyéről hirdette ki a forradalom győzelmét, 2016-tól pedig a város temetőjében nyugszik olyan neves személyek társaságában mind José Martí, Combay Segundo, Emilio Bacardi. Itt, a zene és tánc fellegvárában próbáljuk elsajátítani a salsát egy fiatalok által működtetett tánciskolában. Bár már itthon is próbálgattam a lépéseket, mégsem megy könnyen, de legalább a fiatalok elszórakoztak rajtunk.
Az út során érintjük Guantanamo kilátóját, s ahogy vártuk, távcsővel is csak elmosódott körvonalait láttuk az amerikai támaszpontnak. Kárpótol a kolibrik sokasága, amelyek a virágzó kaktuszokból szívják a nektárt.
Még egy utolsó fürdés a Karib-tengerben, majd a Sierra Maestra párába burkolózó szerpentinjein Baracoa városkába tartunk, az Atlanti-óceán partjára. Itt kötött ki 1492-ben Kolumbusz Kristóf, aki elámulva a táj szépségén kijelentette, ez a legszebb vidék, amit valaha emberi szem látott. A szubtrópusi éghajlatot itt a trópusi váltja fel, a város az óceánra néző színes házacskáival, nyugodt hangulatával, ritmusával elbűvöl. Kiváló zene szól mindenhonnan, órákig hallgatjuk.
Közben, mit ad isten, megjelenik mellettünk egy férfi és teljesen érthető szlováksággal előadja, ő Giarmo, a rendszerváltásig Malackán dolgozott egy építkezésen. Most ötvenkilenc éves. Egy másik is leül mellénk, amikor Magyarországot emlegetem. Fény gyúl az arcán. Kádár… János, örvendezik tudásának. Vele nevetünk. Mivel a markát mindkettő tartotta, Anicskával úgy látjuk, jobb lesz bemenni a templomba, mielőtt végképp kiforgatnak minden pénzünkből.
Nem akármilyen helyen vagyunk. Őriznek itt egy keresztet, amelyről azt tartják, maga Kolumbusz Kristóf hozta Spanyolhonból. Persze azóta bebizonyosodott, hogy egy, a szigeten található fából faragták, de a hívők nagy becsben tartják, még II. János Pál pápának is felkínálták ajándékként, amikor náluk járt. Természetesen nem fogadta el, megköszönte, és továbbra is a helyi közösség őrizetére bízta. A sziget őslakos kultúrájából is ebben a régióban kapunk ízelítőt.
Baracoát szinte körülöleli a trópusi őserdő, El Yunkque ikonikus hegye a város fölé magasodik. Kevesen jönnek, mindössze öten indulunk terepjáróval a lapos tetejű hegy közelébe, majd gyalog folytatjuk az utat. Hátizsákunkat a fejünk felett tartva kelünk át a gyorsvizű sziklás folyón, hogy a buja őserdőn át feljussunk a hegy tetejére.
Vezetőnk lelkes, megtanít pálmalevelekből csónakot készíteni, kókuszdiót feltörni. Megkóstolunk az úton minden ehető gyümölcsöt, ha nincs tizenöt fajta, egy se. Mutatja, milyen növény levelére írtak faragott vesszővel annak idején Fidelék, amikor még partizánként harcoltak Batista csapatai ellen. Ennek az volt az előnye, hogy csak pár óráig tartotta meg az írást, majd „beforrt”, mintha sose írtak volna rá. Így csökkentették a lebukás veszélyét.
Kicsit nehéz a feljutás, meredeken visz felfelé az út, magas a páratartalom, a vízben elázott ruhánk se szárad. Legnevezetesebb állata a vidéknek, a csakis ezen a helyen előforduló óriás százlábú. Nem is reméljük, de meglátunk egyet, sőt különleges madarak és kaméleonok tucatjait is. Azon már nem is csodálkozunk, hogy a csúcson is José Martí, a kubai nép atyjának szobra fogad, csakúgy, mint minden város főterén. Amilyen fárasztó volt felmenni, olyan könnyű lejönni. Szinte le lehetett futni a hegyről. Ezt még sehol se tapasztaltam. A visszaúton betérünk a helyiekhez egy igazi kakaóra, mert a kakaófák ott teremnek körülöttük. Nagyon finom, bár a vizet esővizes hordóból merték hozzá…
Utunk Moa városán visz keresztül, amely kobalt és nikkel bányászatáról, illetve feldolgozásáról ismert. Ezt a természet is alaposan megsínylette, egészségtelen az egész környék. Bár a kanadai cég a helyi körülményekhez képest jól megfizeti munkásait, sokan menekülnének innen, de csapdában vannak. Kubában ugyanis minden családnak csak egy ingatlan lehet a nevén, máshol házat venni nem tudnak anélkül, hogy a sajátjukat el ne adnák, de a környékre senki nem akar költözni.
Kuba középső részén cukornádültetvények között vezet az út, majd a kubai autópályára csatlakozva érünk Santa Clara városába, ahol minden Ernesto „Che” Guevara nevéhez kötődik. 1958 decemberének végén a forradalmi hős kivezette csapatait a Sierra Escambray hegységből, kisiklatott egy katonákat és fegyvereket szállító vonatot, menekülésre késztetve Fulgencio Batista diktátort. Ennek emlékére a vagonok még szanaszét hevernek a tett színhelyén, de van a városban egy hatalmas Che-emlékmű is, amely szinte leuralja a Forradalom terét. A mauzóleumban helyezték végső nyugalomra a világforradalmár földi maradványait.
Modern hotelek egymás hegyén-hátán, a miénk viszont úgy néz ki, mind a régi, szakszervezeti (ROH) szállások. Állítólag egy orosz vállalkozó hölgy építtette, nem is csodálkozunk tehát, hogy a vendégeknek legalább a fele orosz. Igazán semmi baj nincs vele, minden „all inclusive”, még a vitorlás hajózásért se kell fizetni.
Az hinné az ember, hogy amelyik kubai bekerül a turizmusba, csupa boldogság, de korántsem. Hajósunk elmondja, reggeltől tízig viszi a vendégeket vitorlázni, majd megy a konyhára szakácskodni, de ha szükség van rá, este be tud ugrani a tánckarba is. Szeretne elmenni az országból, de nincs útlevele.
A tenger simogatóan meleg, a strand homokos, a kubaiak találékonyak. Ahogy a tengerparton az előbújó rákocskát videózzuk, látjuk, hogy a távolban egy ember bukkan fel a vízből szatyorral a kezében. Amikor közelebb ér, integet, várjunk. Mutatja, a két kagylót most találta úgy két kilométerre a tengerben. Tíz euró darabja. Ha nem lennének patyolattiszták és lakkozottak, talán még sikerült is volna a megtévesztés. Egyébként én kimondottan díjaztam, hogy ilyen kreatív köntösbe öltöztette az eladást, ezért felajánlok neki egy kisebb összeget a fáradozásáért, de csak legyint és dühösen odébbáll.
Több mint két hét után búcsút intünk Kubának, ahonnan még eljönni se volt egyszerű. Késett a repülőnk, öt órát vártunk, közben meg látjuk, hogy Miamiba óránként van járat. Nekik állítólag nagyon megéri Kubában nyaralni, olcsóbb, mintha otthon maradtak volna. Kérdezgetjük az idegenvezetőnket, miért nem tesznek valamit a lakosok a rendszer ellen, a változásért? Bár már formálódik az ellenzék, mondja, de a többség még fellázadni is kényelmes…
