Kuba, ahol csak a rum biztos
Folyt a rum úton-útfélen, a vendéglátóhelyeken jobban takarékoskodtak a kólával, mint a rummal. Minden üveg felbontásakor a földre öntöttek pár cseppet, áldozatul az égieknek.
„Arriba, abajo, al centro, pa dentro” – ezzel a pohárköszöntővel emeltük mi is poharunkat naponta többször. Majd´ három hét alatt keletről nyugat felé szeltük át a szigetet, hogy képet kapjunk a világ egyik utolsó szocialista országáról, amelyről sokan úgy vélik, ha az életminőséget nem a GDP-ben, hanem a boldogságban mérnék, Kuba elsőségét nem lehetne elvitatni. De igaz ez ma is a karibi szigetországra?
Már a repülőtéren és környékén látszik, egy másik világba érkeztünk. Lenyűgözőek a régi, kiglancolt amerikai autók, amelyeket másutt már csak múzeumokban látni. A turistákért ilyenek jönnek. Alig egy kilométerre azonban, mintha az 1970-es évek itthoni miliőjét látnám megelevenedni, mindenütt raktárak, tragacsok, kopott épületek. Őszintén megborzongok. Bár a rendszer szigorúsága már alábbhagyott, kisebb vállalkozások is működnek, még mindig egy párt irányítja az országot és a jegyrendszer is máig működik.
Havanna elbűvöl. Ritka szép és melankolikus hangulata van az ütött-kopott, többemeletes koloniális házaknak. Az utcákon való bolyongást egyszerűen nem lehet megunni. Nagyon olcsó errefelé a lakások bérleti díja, de nem is újítja meg ezeket senki, a lakók toldozzák-foltozzák, ha valami tönkremegy. Amikor benyitunk egy-egy kapualjba, néhol azt látjuk, lépcsők helyett létrák vezetnek az emeleti lakásokhoz, az erkélyek félig leszakadtak, de ruhák még száradnak rajtuk. Útitársammal bekéredzkedünk egy-két lakásba.
Sok helyütt hosszú sorokban várakozó embereket látni – most érkezett mosópor és szappan, a bank előtt is kígyózik a sor, de várakoznak a jegyre vásárlók is. Ők a kijelölt boltokban államilag megszabott áron vásárolhatnak, de állításuk szerint csak annyit, amennyi alig pár napra elegendő. Akkor se azt, amit szeretnének, hanem ami jut. Egyikük elmondja, tojásért és olajért áll sorban, de nem biztos, hogy kap is, mire rákerül a sor. Akkor majd szalámit vásárol, vagy ami éppen lesz. Beszédbe elegyedünk egy negyvenes éveiben járó férfival, aki jól beszél angolul. Megtudjuk, a börtönben tanulta meg a nyelvet, ahol három évig ült egy rendszerellenes tüntetésen való részvétel miatt. Ácsnak tanult, nincs ellene kifogása, hogy szavait felvegyem diktafonra.
Drága lett az élet, mert mindent a feketepiacról kell beszerezni, vagy a turistáknak fenntartott üzletekben megvásárolni. Sokaknak nincs mobiltelefonja, csak az él elfogadható szinten, akinek családtagja külföldön van és pénzt küld haza, vagy ügyeskedik valamivel. A vezetőség ellenőriz mindent, a diszkóktól a hotelekig. Az emberek szegényen élnek, apám hét éve halt meg, mert pancsolt szeszt ivott. A legtöbb turista semmit se ért meg az országból. (…) Jó, jó, ti mások vagytok, tudom – visszakozik, amikor tiltakozunk, mert mi bizony éltünk kommunizmusban, értjük a helyzetet.
A víz kólibaktériummal szennyezett, sok a moszkitó, ezektől maláriát kaphatunk. Több helyre a kubaiak be se léphetnek, mind például a Varadero turistaközpontba, de ugyanúgy korlátozva van az egyes rendezvényekre való belépés is. Ha ezt megszegjük, jön a büntetés a rendőrség részéről. A kommunizmusnak az a mentalitása, hogy az emberek a nagyon kevéssel is elégedettek legyenek. Che Guevara jó ember volt, de elment és meggyilkolták. Talán ha itt marad, másként alakult volna a sorsunk – áradt a panasz vég nélkül a fiatalemberből, aki az otthonába is meghívott, bár előtte lefestette, veszélyes a környék. Mentem volna, de Anička úgy gondolja, örüljünk, ha ép bőrrel kijutunk ezekből az utcákból. Egyébként nagyon fájhat a helyieknek, hogy a turistaszállások mindennel ellátottak, ők meg szinte éheznek, mert Kuba más városaiban is többen sérelmezték ezt az állapotot.
A Malecón sétányon megyünk vissza a szállásra, amely kilométereken át vezet a tengerparton. Rengetegen üldögélnek a kőfalon, fiatalok, idősek, pecások. Ez az ő Facebookjuk. Egyébként az internethez jutás maga a kínkeserv, minden szálláson be kell mutatnunk az útlevelet, ez alapján kapunk egy jelszót és vagy megy, vagy nem. Ezt csak kártyával lehetett kifizetni. Szerencsére nem drága, egy órára 15 cent. A helyiek csak bizonyos parkokban tudtak felmenni az alaposan korlátozott világhálóra, ha megvettek bizonyos csomagot.
A fővárosban ellátogatunk a kötelező látnivalókhoz – elsőként megcsodáljuk a hatalmas José Martí-emlékművet a Forradalom terén. Martí szabadságharcos és poéta volt, a kubaiak a nemzet atyjaként tisztelik, az ő verse alapján született a Guantanamera, a legtöbbet énekelt kubai zeneszám.
Május elsejéken több millióan elférnek a téren, senki se józan, mert a rumot akkor tartálykocsikból mérik. Itt található a legtöbbet fényképezett gazdasági minisztérium Che hatalmas arcképével.
Elmaradhatatlan látnivaló az amerikai mintára épült Capitolium, a színház épülete, a szebbnél szebb terek, ahol alig pár lépést lehet megtenni anélkül, hogy valaki ne nyújtaná a tenyerét vagy a kalapot, hogy támogassuk már az arra vonuló tánccsoportot, majd a gólyalábasokat, vegyünk festményt, rajzot, fotózkodjunk korabeli spanyol ruhába öltözött, szivarozó hölgyekkel. A zenészeknek nem érdemes rögtön adni, mert ahogy megkapják a baksist máris odébbállnak.
Szomjunkat az El Floridita bárban oltjuk, ahol a legjobb Daiquirit készítik. Ha rumos koktélról van szó, először mindenki a Mojitora gondol, de nekem a Daiquiri sokkal jobban ízlett. Klasszikus hozzávalói a fehér rum, lime, cukorszirup és a tört jég. Ezt a fehér italt Hamingway is ebben a bárban itta, bronzba öntött szobra a bárpultot támasztja.
A Megváltó Krisztus szobrától páratlan kilátás nyílik a városra. A Catedral téren meg is jegyzem magamnak a szépséges templomot, megtudakolom, mikor van esténként szentmise és elhatározom, hogy ellátogatok oda. Nyílik is erre lehetőség, de mire taxival odaérek, zárva találom. Már majdnem kétségbeesek, amikor egy járókelő a segítségemre siet és bevezet egy oldalsó ajtón. Pár perce kezdődhetett a szentmise, vagyunk pontosan tizennyolcan, abból két szerzetesnővér. Hihetetlenül örültem, hogy részt vehettem a szertartáson. A plébános atyával azonban nem sikerült beszélnem, mert nem tudott angolul, de sajnos a nővérek se, így maradt a mosolygás és a közös fénykép készítése.
A szentmiséről egyenesen a Tropicana showra megyek. Már csak rám várnak útitársaim. Fulgencio Batista uralma alatt Havanna a szórakozó, dorbézoló amerikai gazdagok és hírességek helye volt. A Tropicana revü 1939-ben nyílt, azóta töretlen a népszerűsége. Az előadás a szabadban zajlik, és úgy kétszáz táncos szórakoztatja a nagyérdeműt, akik a világ minden tájáról odagyűlnek. Bár a revü nem a kedvencem, örülök, hogy eljöttem, mert van valami utánozhatatlan erotikus fűtöttsége, közvetlensége az előadásnak. A meghökkentő jelmezekbe öltözött táncosok néha a nézőtéren ropták, érdekes volt megfigyelni nemcsak a táncosokat, hanem a közönséget is, miközben folyt a rum és a pezsgő…
Megjelent a MAGYAR7 45. számában.
