Az elveihez ragaszkodó történész
Selmecbánya, amely ma már egy szürke kisváros, a magyar tudomány- és gazdaságtörténet egyik meghatározó helye volt két évszázadon át, egészen az 1918 után bekövetkezett impériumváltásig. Az itt alapított Bányászati és Erdészeti Akadémia a történelmi Magyarország nemzetközi hírű oktatási intézménye volt, a városban működött tanárok, mérnökök egész sora alussza örök álmát a város temetőjében.
Az Akadémia utolsó rektora és Sopronba költöztetője, Réz (Richter) Géza (1865–1936) is itt született, ahogy írónőként ismertté vált lánya, Kosáryné Réz Lola (1892–1984) is. Az ő férje szintén felvidéki volt, a Szepesolasziban született zongoratanár és zeneszerző Kosáry János (1881–1942). Házasságukból született Selmecbányán 1913. július 31-én Kosáry Domokos történész, a Magyar Tudományos Akadémia későbbi elnöke.
A család 1919-ben Budapestre költözött, mert Kosáry János nem volt hajlandó hűségesküt tenni a csehszlovák hatóságoknak. A kis Domokos végig kitűnően tanult, és történelem–latin szakon diplomázott a Pázmány Péter Egyetemen. Az Eötvös Collegium tagjaként a kiváló történész, Szekfű Gyula tanítványa lett. Már igen fiatalon felfigyeltek szakdolgozataira és tanulmányaira. Az 1930-as években ösztöndíjasként Franciaországban és Angliában mélyítette tudását, később Teleki Pál jóvoltából az USA-ban is megfordult egy hosszabb tanulmányúton.
Első felfigyeltető munkái az 1930-as évek második felében jelentek meg: Görgey Artúr pályáját vázolta fel új szempontok alapján, később Kossuthról is írt monográfiát. Máig alapvető munkának tartják a Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába c. háromkötetes tankönyvét, amelyet az 1950-es években írt, amikor a kommunista történészek, pl. Andics Erzsébet vagy Mód Aladár igyekeztek őt kiszorítani a tudományos életből. 1945 és 1949 között a Teleki Intézet egyik vezető munkatársa volt.
Polgári történetíró volt és maradt, ráadásul sok nyelvet beszélő, tehetséges kutató és vezető, akinek számos fiatal tanítványa és híve volt, de jó néhány ellensége is, akik különböző jelentéseket írtak róla (például Hanák Péter, aki maga is Széchenyi-díjas lett később és férje annak a Hanák Katalinnak, aki egy kitalált antiszemita támadással évtizedekre megmérgezte a magyarországi közbeszédet). A feljelentők között volt a sógora is, aki maga is történész volt. 1957-ben négy év börtönre ítélték, ekkor írta meg egyik fontos könyvét, a Széchenyi Döblingben c. művét. 1960-ban amnesztiával szabadult, és különböző könyvtárakban kapott állást. Az 1970-es évektől kezdve kitartó munkával ismét felküzdötte magát a magyar történészek élvonalába, és 1982-ben már a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1985-ben pedig rendes tagja lett.
Közvetlenül a magyarországi rendszerváltást követően az MTA az elnökévé választotta. Ezt a tisztségét 1996-ig töltötte be. Jó kedélyű, ellenségeit sem gyűlölő ember volt és szerteágazó szakmai tudása azokat is meghajlásra kényszerítette, akik évtizedeken át áskálódtak ellene. Azon kevesek egyike volt, akik mellőzni tudták az aktuálpolitikai szempontokat egy-egy téma elemzésénél. Külföldön is nagy elismerés övezte. Jeles társaságok tiszteletbeli tagja volt, szinte nem is lehet felsorolni kitüntetéseit, díjait. 1995-ben elsőként kapta meg a Széchenyi-nagydíjat, 1996-ban Budapest díszpolgársággal tisztelte meg. Ugyanebben az évben elnyerte a Francia Köztársaság Becsületrendjét is. 1999-től 2007. november 15-én bekövetkezett haláláig ő volt a Magyar Történelmi Társulat elnöke.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/31. számában.
