Az első magyar Amerikában
Szívesen írnék arról a Tyrker nevű (magyarnak tartott) fickóról, aki állítólag a vikingek társaságában járt az Újvilágban még a 900‑as évek legvégén, de jobbára csak feltevések szintjén emlegetik, ezért egy hitelesített magyarról lesz szó a továbbiakban. El kell azonban mondani, hogy róla is kevés megbízható ismeretünk van. Életrajzát homályos utalásokból és verseiben elejtett megjegyzésekből kísérelték meg rekonstruálni. Ezekkel a próbálkozásokkal nem fárasztanám a kedves olvasót, maradnék azoknál a tényeknél, amelyeket sikerült összegyűjteni róla.
Budai Parmenius Istvánról van szó, aki valamikor 1555 táján született a törökök által birtokolt Buda városában. Csak gyanítjuk, hogy apja jómódú ember lehetett, és volt módja külföldön taníttatni a fiát. A peregrinálás abban a korban megszokott dolog volt, ezért nem meglepő, hogy számos németországi, svájci és franciaországi egyetemi város is szóba került életútjának rekonstrukciója során. Azt szinte bizonyítottnak vélhetjük, hogy 1579‑ben neve szerepelt a heidelbergi egyetemen beíratkozott diákok jegyzékében. Bolyongása során számos érdekes emberrel hozta össze a sors, több angollal is, és feltehetően így került Oxfordba valamikor 1581 táján. Itt találkozott a tengeri utazások történetét kutató és könyvekben feldolgozó Richard Hakluyttal (1552–1616), akinek baráti körében magas rangú férfiak és irodalmárok egyaránt szép számmal akadtak. Maga Budai István is jól forgatta a pennát, latin nyelvű verseit (köztük egy Temzéről szólót) és zsoltárparafrázisait ezekben a körökben kellőképp méltatták is. Hakluyt mutatta be őt Humphrey Gilbertnek (1539–1583), a tudós és tengerjáró udvaroncnak, I. Erzsébet királynő egyik kegyeltjének. Ez a találkozás életre szólónak bizonyult.
Gilbert már 1582‑ben megpróbálkozott egy flotta élén átkelni az Atlanti‑óceánon, de a viharok miatt kénytelen volt visszafordulni. Tervéről – hogy Anglia számára birtokba vegye Észak‑Amerika szabad prédának számító területeit – azonban nem mondott le, és minden követ megmozgatott, hogy a vállalkozáshoz megnyerje a londoni udvar támogatását, és az öt hajóra, amellyel elindulni szándékozott, embereket is toborozhasson. Budai Parmenius úgy érezte, hogy egy hatásos költeménnyel maga is népszerűsíthetné a tervet, és kiadott egy üdvözlő verset, úgynevezett epibatikont, hajóra szálló költeményt, amely nagy tetszést aratott értelmiségi berkekben. Pontosan nem ismerjük a részleteket, de a dolog nem maradt annyiban, mert Gilbert felkérte újdonsült barátját, hogy tartson vele az újabb expedícióján és legyen a vállalkozás krónikása.
Budai Parmenius István élt a felkínált lehetőséggel, és az egyik vitorlás (Swallow) fedélzetén ő is kihajózott 1583. június 11‑én Plymouth kikötőjéből. A második napon az öt hajó közül a legnagyobb váratlanul visszafordult Angliába, ezért csak négy vitorlás érkezett meg Új‑Fundland partjaihoz. 1583. augusztus 5‑én Gilbert a királynő nevében birtokba vette a területet, az ott halászgató portugálok és egyéb nációk fiainak nem kis csodálkozására. Mintegy 600 mérföldnyi partszakasz került így Anglia fennhatósága alá. Budai Parmenius feljegyzéseket készített az eseményekről és látottakról, sőt egy terjedelmes levelet is írt oxfordi barátjának, Hakluytnak. Ez a levél valamelyik hajóval el is jutott a címzetthez, de maga a levélíró már nem láthatta viszont Albiont. 1583. augusztus 29‑én a vitorlás, amelyen tartózkodott, zátonyra futott, és Budai István a tengerbe veszett.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2018/29. számában)
