Az élet jelenlét - interjú Aczél Petrával
Mi lenne, ha a jövő nem az lenne, ami egyszer csak megtörténik velünk, hanem valami, amire már ma is készülhetünk? Aczél Petra kommunikáció- és jövőkészség-kutató szerint nem az a legfontosabb kérdés, hogy pontosan mi vár ránk, hanem hogy kik szeretnénk lenni akkor, amikor odaérünk. Ehhez pedig nem feltétlenül több tudásra, diplomára vagy még több információra van szükségünk, hanem kíváncsiságra, bátorságra, reményre és arra a képességre, hogy merjünk kérdezni. Aczél Petra szerint a fiatalok jövőszorongására sem azzal kell válaszolnunk, hogy mindent elhárítunk előlük, ellenkezőleg, erőfeszítésre, közösségre, tapasztalásra és a kudarcok megélésére van szükségük. És talán a legfontosabb felismerés, hogy nem kell mindenre egyedül rájönnünk. Közösségben élünk, kérdezhetünk, tévedhetünk, újrakezdhetünk, mert ahogy Aczél Petra fogalmaz: „Az élet nem a kívánságlista kipipálása. Az élet tapasztalás, jelenlét.’’
Ha a jövőről beszélünk, melyik az a kérdés, amelyet a legfontosabb lenne feltennünk magunknak, és amelyre a legösszetettebb választ kaphatjuk?
Az, hogy én ki szeretnék lenni a jövőben. Annál is inkább, mert – és ezzel szerintem kevésbé számolunk – mi nagy jólétben élünk itt Európában. Tudom, különös ezt hallani, mert szeretünk panaszkodni, de alapvetően elég jól élünk, sokszor már az a legnagyobb gondunk, hogy van-e zsírszegény joghurt, vagy éppen a kedvencünk ott van-e a boltok polcain. Azt kell tudomásul vennünk, hogy ha minden rendben van, és a Jóisten is megsegít minket, akkor élni fogunk. Hogyan szeretnénk? Kik akarunk lenni? Milyen ember szeretnék akkor lenni? Tulajdonképpen a fiataljainknak is ebben a gondolkodásban kell példát mutatnunk. Abban, hogy ez tele van bizonytalansággal, tele van kétséggel, tele van önismereti igénnyel, önmagunkra való visszatükröződéssel. Tehát ez munka. Sokan mondják, jó lenne, ha minden reggel készítenénk magunkról egy fotót okostelefonnal, amin tíz évvel idősebbek vagyunk, és az első sokkon túljutva elgondolkodnánk, ha ez leszek tíz év múlva, akkor most azt csinálom-e, amivel boldogan eljuthatok ide? Az ember mindig csak egyetlenegy döntésnyire van attól, hogy az élete teljesen más legyen. Nem kettő, egy. Meghozzuk-e azt a döntést? Azt is szokták kérdezni a jövővel kapcsolatban, hogy amit most csinálok, szeretném-e csinálni harminc, tíz, vagy öt év múlva? És akkor érdemes végiggondolni, igen, van a munkának olyan része, amit meggyőződésből végzek, de alapvetően a nagy része nem olyan. Hát, akkor mire várunk? A holnapra várunk? Hogy majd holnap hozom meg azt a döntést, és ezt nem csinálom tovább? Miért nem merem a kockázatot vállalni, mire hivatkozom, amikor nem hozom meg azt az egy döntést, ami lényegileg megváltoztatná az életem? Ezek az alapvető kérdések.
Ha már tudjuk, hogy milyen emberré szeretnénk válni, milyen készségeket és képességeket kellene erősítenünk magunkban ahhoz, hogy tíz év múlva valóban azok legyünk, akik most szeretnénk lenni?
Az első a szakítás azzal, hogy én okos vagyok. A jóléti, információs társadalmakban élők meglehetősen önhittek lettünk. Egyrészt azért, mert egy kattintásnyira van minden információ. Tudni erény, mondjuk sokszor. Én meg szeretném hangsúlyozni, hogy önmagában a tudni nem erény. Erről szól a világirodalom, a filozófia nagy része, hogy mi az információ. Hiába tudom, ha a világon semmire sem visz. Ismerünk olyan kutatásokat, amelyek éppen azt bizonyítják be, hogy a világ legokosabbjai a legbutábbak. Mert egy adott helyzetben a létező legrosszabb döntést hozzák, ráadásul nehezen is látják be. Csak jól tárgyalnak, és utána nem kell megfizetniük ennek az árát.
Az első tehát az, hogy tudni valamit, tudni valamiről önmagában semmit nem jelent. Tudni azt, hogy mi az ezzel kapcsolatos morális, célközpontú és közösségi szempontú felelősségem, na, ez a fontos kérdés. Mire használom ezt a tudást? Miért dolgozom vele? Nagyon sok diák felteszi kérdést mire lesz jó nekem a kémia? Miért tanulom a periódusos rendszert? A válasz nem az, hogy semmire nem lesz jó, mert a tudás olyan, mint az égés elleni kenőcs, megégettem, bekenem, már működik is. És lehetséges, hogy azért kell tudnom a periódusos rendszert, hogy el tudjak vonatkoztatni. Mert az absztrakciós képesség sokszor nagyon jól jön. Például a gyászfolyamatban, mert nemcsak konkrétan történik meg a veszteség, de kulturálisan, átvitt értelemben is, és nem csak velem. És lehet, hogy éppen a periódusos rendszer, a gondolkodás tanít meg erre. Tehát az első, hogy megértsük: a tudás jó valamire, és azt nekünk kell benne felfedezni. Ez az első képesség. A következő képesség a kíváncsiság, illetve a szembenézés bátorsága. Hogy amit tudok, abból merek tanulni. Na, ez már a felnőttek nagy gondja is: azt hiszik, hogy amit tudunk, ahhoz ragaszkodni kell. Pedig akár párkapcsolatokról, akár munkahelyi rutinokról beszélünk, sokszor a meglévő tudásunk tart fogva.
És talán éppen ezért szeretnénk inkább tudni, hogy valami hogyan lesz, mintsem kockáztatni. Miért félünk ennyire a kockázattól?
Mert a kockázatban nem a lehetőséget látjuk, hanem azt, hogy mit veszíthetünk. Mert azt hisszük, hogy ami megvan, az örökre az enyém. Sokan például azt hiszik, hogy vannak a szerencse emberei, bezzeg én, az örökké szerencsétlen vagyok. Volt egy nagyon érdekes kísérlet, könyv is jelent meg róla. Azt kérték az emberektől, hogy egy újságban számolják meg, hány fotó illusztrálja a szövegeket. Előzetesen úgy osztották fel a kísérleti alanyokat, hogy korábban megkérdezték őket, szerencsésnek tartják-e magukat, vagy sem. Az újság második oldalán az állt, hogy ne számoljon tovább, 43 kép van. Majd a negyedik oldalon: ne számoljon tovább, hiszen tudja, hány kép van, menjen, és vegye föl a 250 dolláros nyereségét. Nos, akik szerencsésnek gondolták magukat, 11 másodperc alatt megtalálták ezt az üzenetet, felvették a pénzt, és fél percen belül távoztak. Akik szerencsétlennek vallották magukat, az összes képet megszámolták, és kijött, hogy 43. Mi történt? Az egyik csoport látta a lehetőséget. Mert nem a feladat zárt logikája szerint nézte az újságot, hanem olvasott is, és ezért észrevette a jelet, észrevette, hogy van ott neki valami, kockáztatott, és azt mondta: mi történhet velem? Nos tehát, az a kérdés, hogy vajon nem az önképünkben van-e a probléma?
Miért gondolok magamra úgy, hogy rossz vagyok matekból? Minden nő ezt mondja. Gondoljunk bele, ma egy álláshirdetésre egy férfi már akkor beadja a jelentkezését, ha 65 százalékban megfelel a kiírásnak. Egy nő csak akkor, ha 95 százalékban. Mert nekem jónak kell lennem matekból is, fizikából is, de persze nem vagyok jó. De gondolkodni tudok, és ahogy lesz egy feladat, meg fogom tudni oldani.
Ez tehát a bátorság és a kíváncsiság. De mi kell még?
Kell a reménység képessége is. Valaki azt hiszi, hogy a remény egy érzés. Nem, a remény képesség. Képesség arra, hogy bele merek nézni abba, ami bizonytalan. Ez félelmetes érzés, minden kísérlet azt mondja, hogy félünk tőle, de amikor olyan közegekben vagyunk, mint az iskola, vagy a család, ezzel is meg kellene próbálkoznunk. És ez a következő, hogy tudok kérdezni. Azt tapasztalom, hogy keveset és rosszul kérdezünk, mert úgy akarunk tűnni, hogy tudjuk. Én mindenkinek azt javaslom, hogy számolja meg, hány kérdést tett fel a nap folyamán. Meg fog döbbenni, hogy a munkahelyén összesen nulla alkalommal kérdezett. Idén jelent meg egy brit tanulmány, amely szerint a teljesítményértékelésnél a főnökök alábbértékelik azt, aki sokat kérdez. Ami több, mint meglepő. Mert ez azt jelenti, hogy az illető nem kíváncsi, nem vallja be, ha valamit nem tud, tehát inkább rosszul csinálja, ami nyilvánvalóan károkhoz vezet. Ráadásul nem érzi magát olyan közegben, ahol kérdéseket tehet fel. De ha kérdez is, olyan körülményesen teszi, hogy nehogy véletlenül a nemtudása előbukkanjon. És ezt tényleg nem értékeli a főnök. Tehát a szervezeti kultúránknak is át kell arra állnia, hogy aki kérdez, az nem megzavar. Itt, Közép-Európában, a posztszocialista társadalmakban a kérdés a rés a pajzson, ugye? A korábbi rendszer miatt. Tehát a kérdés az, ami megbontja a status quo-t. Pedig a jó kérdést egyszerűen fel lehet tenni: miért? Van az ún. öt miért módszere. Valaki elmondja, szerinte ezt kéne csinálnunk a következő öt évben. Megkérdezem: és miért? Aztán még négyszer felteszem a kérdést minden válasz után. Az ötödikre már nagyon nehéz válaszolni. Arra mindenkit figyelmeztetek, hogy minél több diplománk van, annál nehezebben hozunk döntéseket. Tehát nem biztos, hogy a diploma fog segíteni. Szóval, a kérdezés nagyon fontos készség.
Ha jövőtervezésről beszélünk, általában a fiatalok jutnak eszünkbe. De valójában meddig tervezhetünk előre? Van-e egyáltalán olyan életkor, amikor már nem érdemes a jövővel foglalkozni?
Akármeddig tervezhetünk előre. Sőt, minél inkább örömmel gondol valaki az időskorára, annál inkább szerencsésebbnek tartja, hogy él. Az ilyen ember lényegesen egészségesebb, jóval tevékenyebb. Azt például tudni kell, hogy agyi szempontból nincs az égvilágon semmi, ami az öregséget rosszá tenné. Magyarán minden idősödőnek – hiszen mindenki idősödik, még a csecsemő is –, mindenkinek, aki úgy érzi, hogy életközepi válságban van – jelzem, az sem biztos, hogy ilyen van –, kell a jövőt terveznie. A jövő nem valamilyen homályos, misztikus messzeség. Ezt több tízezres kutatási mintán bizonyították.
A kérdésre, hogy az elmúlt tíz évben sok változás volt-e az életedben, a válasz, hogy igen. Felnőttem, leérettségiztem, családot alapítottam, házat vettem, és így tovább. Na, és a következő tíz évben sok változás fog történni? Hát persze, de már nem ennyi. És képzeljék el a kedves olvasók, teljesen mindegy, hogy egy tizenhat évest kérdeztek erről, vagy egy hetvenhat évest. A tizenhat éves is úgy érzi, hogy az élete zenitjén van. Ez a szakirodalomban a „the end of history illusion”, vagyis a történelem vége illúziója: ahol vagyunk, annyi már nem lesz. Hát, hogyne lenne? Még több is lesz. És ez olyan elbizonytalanító, és talán ez a legfontosabb később, hogy azonnal alázatra késztet minket. Az alázat nyitottabbá és kíváncsibbá, reménytelibbé tesz. Ehhez kapcsolódóan érdemes még egy érdekes, ötvenes évekbeli amerikai kísérletet megemlíteni, ami patkányokkal zajlott. Arra vették rá az állatokat a kísérletvezetők, hogy egy nagyon szűk keresztmetszetű térben ússzanak a vízben. Ugye, ez nagyon nehéz, mert alig tud forogni az állat, és ha elsüllyedt, akkor megfulladt. Mit gondol, mennyi ideig voltak képesek úszni?
Pár percig.
Bizony, egy perctől tizenöt percig. Amikor látta a kísérletvezető, hogy fáradnak az állatok, kivette a vízből és megszárítgatta őket, enni adott nekik. Egy napig pihenhettek, és megismételték a kísérletet. Mit gondol, tovább tudtak úszni ezután?
Biztosan.
Hatvan órát voltak képesek úszni! Ami két dolgot jelent. Ha van előttünk egy kép, hogy – kivesznek a vízből és enni adnak – kik leszünk, vagy kik lehetünk, hogy van jövőnk, akkor többre vagyunk képesek. De van még valami. Eredetileg is bennünk van a hatvan óra, arra képesek vagyunk. Képesek lehettünk volna akkor is, amikor csak egy percig úsztunk. Ezek a felismerések nem magabiztosságot, hanem önmagunk elviselését adják, és azt az örömöt, hogy van miért.
Gyönyörű végszó lett volna, de maradt még bennem egy gondolat. Ha már a jövőről beszélünk, mit kezdjünk a fiatalokkal, akik hatalmas jövőszorongással élnek? Ön szerint ezt az előző generáció ültette beléjük?
Nem az előző generáció ültette beléjük, hanem az előző generációnak a túlóvása. Kevés gyermek születik, és azokat agyonbabusgatjuk, mindent megadunk nekik, nehogy a világban tapasztaljanak, mert attól nagyon féltjük őket. Tehát a legjobb indulattal vettünk el tőlük azt típusú bizonyosságot, amit csak az erőfeszítés adhat meg nekik. Amit mindenkinek ajánlok: énekeljen, sportoljon, zenéljen, és legyen közösségben. Ezek az alapok, ezek a görög alapok, és újra vissza kell térni ezekhez. A másik, hogy a boldog élet erőfeszítés nélkül elérhetetlen. Tehát ha valami nehéz, muszáj, hogy nehéz legyen. Vagyis lehet otthon fegyelem, elvárás, amennyiben szeretetteljes a közeg. Tegyük ki nehéz feladatoknak a gyereket.
Az édesanyáknak szívből tanácsolom, hogy ne hagyják mindig nyerni a gyereket a társasjátékban. Azért becsüli jobban édesapát, mert az édesapa akkor is boldog, ha legyőzi fociban a négyéves fiát. És az sem jó, ha állandóan a választási lehetőségek sokaságát biztosítjuk a gyereknek. Egy ember boldogsága pontosan ugyanolyan minőségű, ha egy választása van, mintha hat. Sőt, ha hat van, akkor már boldogtalan talán, mert minden döntésére úgy gondolhat, hogy nem jól választott. Ezért jó kitartani egy házasságban, mert bizony el lehet érni a boldogságot. És nincs boldogság testi fittség nélkül, humorérzék nélkül, a hála gyakorlása és a kíváncsiság nélkül. Tévedtünk, amikor azt mondtuk, hogy a kényelem, a „könnyűség” és az anyagi jólét boldoggá tesz.
Semmi sem teszi annyira boldogtalanná az embereket, mint az anyagi célok elérése. Mindenkit lebeszélek a bakancslistákról. Ne tessenek kipipálni a listát! Az élet nem pipálás. Az élet tapasztalás, jelenlét és egyfajta múlton alapuló, tisztességes és szembenéző, de bölcsességre törekvő ismeretszerzés.
És mikor jön rá minderre önmagától az ember?
Nem kell önmagunktól rájönnünk. Az Úristen megadta azt a kegyelmet, hogy közösségben élhetünk. Nagyon érdekes például az apácakísérlet. Azért hívják apácakísérletnek, mert szerzetesrendben élő nők ajánlották fel a tudománynak, hogy időskori agyukat vizsgálják meg a demencia kapcsán. És azt látták a kutatók, hogy minden apáca agyában ott voltak a demenciára jellemző deformitások. De egyikük sem volt demens a valóságban, mert közösségben élt. Úgyhogy nem kell egyedül „rájönnünk”. Tévedjünk jó egészségeseket. Lőjünk mellé. Hát, ki mondta, hogy anélkül menni fog? Itt, Közép-Európában azt hisszük, hogy akkor kell valamit feladni, hogyha eljött a kudarc. Nem. Akkor kell elkezdeni. Ehhez kívánok mindenkinek nagyon sok sikert!
Életrajz: Prof. Dr. Aczél Petra kommunikáció-, újmédia- és jövőkészség-kutató 1971-ben Budapesten született. Az ELTE-n végezte egyetemi tanulmányait, doktori fokozatát 2003-ban szerezte a nyelvtudományok területén, 2016-tól egyetemi tanár. Jelenleg a Széchenyi István Egyetem Menedzsment Campusának a vezetője, valamint az AI- és Jövőstratégiák Központjának irányítója. Kutatási területei a klasszikus és modern retorika, az újmédia, a jövővőképesség és legújabban a mesterséges intelligencia, valamint a tudománykommunikáció.
