2022. október 6., 11:01

Az aradi vértanúk búcsúszavai

Sajnálatos tény, hogy az aradi vértanúk utolsó mondataiként egyre több olyan idézet terjedt el a magyar közbeszédben, amelyek valójában sosem hangzottak el Aradon, 1849. október 6-án, pedig az aradi tizenhárom földi életének utolsó pillanatai jól ismertek, és egyes visszaemlékezések megörökítették a kivégzésük előtti utolsó szavaikat is. Ezek sokkal jobban kidomborítják nagyságukat, mint az utólagosan kreált, nekik tulajdonított „utolsó mondatok.”

arad
Egykoron sok magyar ház dísze volt az aradi vértanúkat ábrázoló,, Bellony László festménye alapján készült kromolitográfia
Fotó: Babucs Zoltán gyűjteménye

A halálra ítéltek utolsó éjszakájukon számot vetettek földi életükkel, megírták búcsúleveleiket szeretteiknek, amelyek egy része fennmaradt. Bardócz Sándor, Pléva Balázs, Sujánszky Euszták és Vinkler Brúnó minorita rendi áldozár, Marchot Eduard várkáplán, Baló Benjámin helvét lelkész és Vasile Sombati görögkeleti pap volt az, aki igyekezett számukra lelki vígaszt nyújtani. Közülük Baló, Bardócz, Sujánszky és Vinkler visszaemlékezései ismertek, amelyek a Katona Tamás által szerkesztett, Az aradi vértanúk című dokumentumgyűjteményben olvashatók.

Por és golyó által

Dessewffy Arisztidet Baló Béni lelkész keltette föl álmából. „'Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni' mondta a papnak derülten, s azzal felöltözött, hatalmas szőke bajuszát huszárosan kipödörte, mintha csak ünnepélyre menne.” Közös imájukat követően e szavakat mondta a lelkésznek: „Nekem a halál semmi, sok ezer halál lebegett körültem a csatában, csak nőmtől megválni, kit oly nagyon szeretek, ez fájdalmas.” Reggel „csinosan, mint menyegzőre fölkészülve jelent meg”, „kezére akkor is tiszta fehér kesztyűt húzott”, és megkérte Balót, hogy a nála lévő tárgyakat és búcsúlevelét adja át hitvesének.

Dessewffy Arisztid
A "leonidászi hősiességű" Dessewffy Arisztid. a Szamossy Elek litográfiája
Fotó:  Babucs Zoltán gyűjteménye

Lázár Vilmos a kivégzés előtt Vinkler Brúnóhoz szólt, akit megkért, ha „netán nem jól találnák lőni, ne engedjem kínlódni, hanem kérjem a vezénylő tisztet, hogy ismételtesse a lövést. Ezután mondván: 'Isten önnel', letérdelt a többivel együtt, s mielőtt szemeit, mint társai is, saját evégre elkészített fejér kendőjével bekötötte volna, összetett kezekkel, égre emelve szemeit hangoztatá: 'Istenem! nőm s három gyermekem!' ” Mások szerint nyögve csak ennyit mondott: „Én istenem, szegény nőm…”

Schweidel József, aki egy kis ezüst feszületet tartott a kezében, Bardócz Sándorhoz intézte utolsó kérését, akire előző nap bízta rá a pénzét: „'Tisztelendő úr! Íme itt ezen feszület, melyet mindenkor, még a harcok zajában is magammal hordoztam, kérem, adja át fiamnak.' (Fia a lelkes csapatvezérnek, mint honvéd kapitány, atyja kivégeztetésekor ugyancsak az aradi várban fogva volt.) De azonnal visszavevé, mondván: 'Kezem közt akarom tartani, úgy vele meghalni, s miután meghaltam, ne irtózzék kezeimből kivenni, s fiamnak átadni.' Ez utolsó kívánsága a lelkes hazafinak teljesült is, mert a jó fiú, a hazájáért hősiesen küzdő kapitány, atyja vérével befecskendezett feszületet kapott emlékül.”

Kiss Ernő október 6-án is „elegáns volt, zsebéből vadonatúj selyemkendőt vett ki, s azzal saját maga kötötte be szemeit, azután kabátját levetve jobb térdére ereszkedett, mintegy imádkozva várta be a halált. Fején kifogástalan paróka volt.” Egy nem szemtanúi leírás szerint így szólt a kivégzés előtt: „Szegény hazám! Vége mindennek! Isten büntesse meg hóhérainkat!”. Miután az első sortűz nem végzett vele, felkiáltott: „Hát én, rólam elfeledkeztek?” Ezután kapta a halálos fejlövést.

Az akasztásra ítéltek

Poeltenberg Ernőt elsőként szólították és így köszönt el bajtársaitól: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni.”

Török Ignácnak akasztás előtt leesett a parókája és a hideg levegőtől sírógörcsöt kapott. „Nem szégyelli magát, sírni, mint egy gyerek!” – kiáltott rá Josef Tichy őrnagy, a kivégzési négyszög parancsoka. „Szégyellje magát ön, hóhérlegény!” – felelte és bajtársait sorban megcsókolta. „Amint a kötelet nyakára tették, szívszélhűdés érte, s mint halottat kötötték föl.”

Láhner Györgyöt az utolsó éjszakán családja sorsa foglalkoztatta, megüzente nejének, hogy „tűrje megadással férje szerencsétlenségét”. „Nagy léleknyugalommal halt meg.”

Knezić Károly utolsó útján „folyton imádkozott magában”. Amikor leesett a szemüvege, fel akarta venni, ám Tichy őrnagy rárivallt: „Hagyja ott! Lát maga az akasztófán úgyis.”

Nagysándor József négy bajtársa főbelövésekor mondta Vinklernek: „Nemde mondottam tisztelendő úrnak, hogy nincs remény. Igen, még akkor a remény táplálhatott volna, ha bennünket, akasztófára ítélteket vittek volna előre, de miután azokra, kik lánc nélkül valának, dördültek a fegyverek, valamint eddig nem volt, úgy többé reményem éppen nincs.” Szokásához híven jó reggelt kívánt bajtársainak, s Damjanichnak megjegyezte: „Nemde megmondtam, hogy az akasztófára vezet bennünket Görgey.” Mire Damjanich válaszolt: „Nem hittem, de most látom, hogy igazad volt, barátom.” A zsigmondházi réten felállított bitókhoz érve Vécsey megdöbbent: „Hát ilyen akasztófát készítettek számunkra?” Mire Nagysándor viszonzá: „Hadd el, barátom, ez a legjobb és legcélszerűbb.” A mellette levő Vinklerhez így szólt: „Eddig ön vigasztalt engem, s jelenleg ön sír, jobb – úgymond –, ha imádkozunk.” Leiningen csatlakozott hozzájuk: „Imádkozzunk, tisztelendő urak, együtt, hisz mindnyájan keresztények, mindnyájan egy atyának gyermekei vagyunk.” A bitófa alatt dobta el szivarját, „Hodie mihi, cras tibi! (Ma nekem, holnap neked!) – mondá a legvitézebb huszár, midőn föllépett, s 'Éljen a haza!' kiáltással lehelte ki lelkét.” Mások szerint „Isten mentse meg hazámat!” voltak utolsó szavai.

Aulich Lajos
Aulich Lajos, a szabadságharc utolsó hadügyminisztere. Vincenz Grimm litográfiája
Fotó:  Babucs Zoltán gyűjteménye

Aulich Lajos „meghalt szó nélkül, nem veszített semmit hideg méltóságából, mely őt megkülönbözteté. Eldobott szívara életével egyszerre aludt ki.”

Damjanich János Sujánszky Eusztákot vigasztalta: „'Mit sír, tisztelendő barátom, hisz akit kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel.' S reá kerülvén a sor, miután hét bajnoktársa halálának szemlélője volt, így szóla: 'Azt gondoltam, hogy utolsó leszek, ki mindig első voltam a csatában.' S mankók segélyével kocsijáról leereszkedvén, miután nyakkendőjét kezeimbe adá, hogy mint örök emléket nejének kézbesítsem, lelépett az oszlop előtti zsámolyra, s még egyszer megszólítva, ne feledjem el a reám bízottakat, a vele működő hóhért figyelmeztette, hogy szakállát össze ne kuszálja, e végszavakkal: 'Éljen a haza!', kiadá nagy lelkét.” Sujánszky még megjegyezte, hogy az alábbi szavak kíséretében adta át neki Damjanich nyakkendőjét: „Mondja meg nőmnek, hogy ezt nem a hóhér oldta le nyakamról, s nézzen meg jól, bátran fogok meghalni. Mondja el ezt nőmnek, ez vigaszára leend imádott Emíliámnak.” Mások szerint utoljára így kiáltott: „Szegény Emíliám! Éljen a haza!”

Gróf Vécsey Károly a „fekete atilla fölött sötétzöld felöltőt viselt, melyet leöltvén, Marchot lelkésznek nyújtá át ama kéréssel, lenne szíves nejének azt kézbesíteni emlékül (…)”. Utolsónak maradva régi haragosa, Damjanich halott kezét csókolta meg, mintegy bocsánatkérésként.

A legfiatalabb

Gróf Leiningen-Westerburg Károly, aki a legszebb búcsúlevelet írta hőn szeretett hitvesének, hatalmas lelki erőről tett tanúbizonyságot, amikor bajtársai főbelövésekor még sógorához intézett pár búcsúsort: „Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben.”

A vértanúk közül a szőke Leiningen volt az egyedüli, aki kávébarna színű, piros zsinóros honvéd törzstiszti atillában volt. Hatodiknak szólították.

„Csak most, későn esett tudomásomra – mondta az utolsó szó jogán –, hogy a hírlapokban felőlem azon hír szárnyal, mintha én Buda vára bevételénél az osztrák tiszteket orozva legyilkoltattam volna; nekem most többé lapok útján ezt megcáfolni alkalmam nincs, de itt az utolsó percben, Isten szabad ege alatt, a jelenlevők előtt – midőn mindjárt Isten ítélőszéke előtt állandok – e felőlem terjesztett hírt ünnepélyesen alacsony rágalomnak nyilvánítom.” Már a nyakára hurkolták a kötelet, amikor elköszönt: „Isten veletek bajtársak! Nemsokára egy más ítélőbíró előtt fogunk állani, hol, hiszem, igazságosabban fognak ítélni fölöttünk.” Mások szerint, „mielőtt élni megszűnt, e szavakat mondá: 'Odafenn igazságosabban ítélnek fölöttünk.' ”

Megjelent a Magyar7 2022/40.számában.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.