Akiknek mások írták a nevét
A Rodopék a Balkán egyik legzártabb hegyvidéki világa. Erdős hegyoldalak, fennsíkok és mély völgyek szabdalják, falvai sok helyen ma is távol esnek a nagyvárosok világától. A táj évszázadokon keresztül sajátos életformát alakított ki. A közösségek szorosabban kapaszkodtak egymásba, a család és a falu szerepe erős maradt, a változás pedig lassabban érkezett meg, mint a Balkán nyitottabb vidékeire. Itt éltek és élnek a pomákok, akiknek történetét a hegyvidéki környezet legalább annyira meghatározta, mint azok a birodalmak és államok, amelyek az évszázadok során uralmuk alá vonták a vidéket.
Ezen írásom főszereplői különös helyet foglalnak el a Balkán népei között. Nyelvük a délszláv nyelvi világhoz kapcsolódik, vallásuk az iszlám, történetük pedig szorosan összefonódik az egykori Oszmán Birodalommal. Ma elsősorban Bulgáriában és Görögországban élnek, kisebb közösségeik pedig Észak-Macedóniában és Törökországban szintúgy megtalálhatók. Már ez a néhány adat jelzi, miért nehéz őket egyetlen egyszerű kategóriába sorolni. A pomákok története ugyanis nem illeszkedik tökéletesen sem a vallási, sem a nyelvi, sem a modern nemzeti felosztásokba.
A nehézség azonban nem csupán abból fakad, hogy több örökség találkozik bennük. A Balkán történetének egyik nagy fordulata éppen akkor következett be, amikor a régi birodalmi világ helyén új nemzetállamok kezdtek kialakulni. Ami korábban elsősorban vallási, helyi és közösségi hovatartozás volt, azt egyre inkább nemzeti kategóriákban kezdték értelmezni. Egy közösségnek immár nemcsak azt kellett tudnia, milyen nyelven beszél és milyen vallást követ, hanem azt is, melyik nemzethez tartozik. A pomákok története ennek a változásnak az egyik legérdekesebb példája. Vegyük őket jobban szemügyre.
A pomákok történelmi központja a Rodopék vidéke, a mai Bulgária és Görögország határvidéke. Legnagyobb közösségeik a bolgár hegyvidéken, Szmoljan, Devin és Doszpat környékén, valamint a Pirin-hegység térségében és a Meszta folyó völgyében élnek. A határ túloldalán, a görögországi Nyugat-Trákia hegyi falvaiban ugyancsak jelentős pomák közösségek maradtak fenn. Bár kisebb csoportjaik Törökországban és Észak-Macedóniában is megtalálhatók, történelmük súlypontja mindmáig a Rodopékhoz kötődik.
A pomákok délszláv nyelvjárásokat beszélnek, amelyeket a nyelvészet rendszerint a bolgár nyelvjárások közé sorol. Vallásuk hagyományosan az iszlám, elsősorban annak szunnita ága. Ez a nyelvi és vallási sajátosság különbözteti meg őket a környező bolgár keresztény lakosságtól, ugyanakkor nem jelenti azt, hogy valamennyien azonos nemzeti öntudattal rendelkeznének. A pomák megnevezés mögött többféle helyi hagyomány és önazonosság húzódik meg.
Származásuk kérdése régóta foglalkoztatja a történészeket. A legszélesebb körben elfogadott értelmezés szerint őseik a Balkán helyi, szláv nyelvű lakosságához tartoztak, amelynek egyes közösségei az oszmán uralom idején fokozatosan áttértek az iszlámra. A bolgár nemzeti értelmezés többnyire az iszlám hitre tért bolgárok leszármazottait látja bennük, míg egyes török és görög eredetmagyarázatok más történeti kapcsolatokat hangsúlyoznak. Ezek az elképzelések azonban nem azonos súlyú tudományos magyarázatok. Az eredet körüli viták sokszor inkább a modern nemzeti törekvésekről árulkodnak, mint a közösség korai történetéről. A Rodopék lakóinak életét sokáig a hegyvidéki gazdálkodás lehetőségei határozták meg. Az állattartás, a földművelés, az erdőgazdálkodás és a különféle mesterségek mellett a rokonsági kapcsolatok és a faluközösség biztosították a mindennapok kereteit.
A pomákok kialakulásának történetében a döntő fordulatot az oszmán hódítás utáni évszázadok hozták. A keresztény többségű középkori balkáni társadalmak helyén fokozatosan új vallási viszonyok alakultak ki, amelyek a Rodopék egyes falvaiban mélyreható változásokat indítottak el. Az iszlám elterjedése azonban korántsem volt egységes folyamat, mivel az időpont, a körülmény és az indíték vidékenként különbözött. Ennek megértéséhez az Oszmán Birodalom társadalmi és vallási világát kell közelebbről megvizsgálnunk.
A 14. század második felében az oszmán terjeszkedés elérte a Rodopékat és néhány évtized alatt átrendezte a térség politikai viszonyait. A hódítással azonban nem tűnt el a keresztény lakosság és a hegyvidéki falvak sem váltak egyik napról a másikra muszlimmá. Az új uralom kezdetben elsősorban az adózás, a közigazgatás és a hatalmi viszonyok terén hozott változásokat. A vallási átalakulás jóval lassabban ment végbe. Ennek folyamatáról az oszmán adóösszeírások, az úgynevezett tahrir defterek árulkodnak a legtöbbet. A nyugati Rodopék 1445-ös, 1464–1465-ös és 1478–1479-es összeírásai már a 15. században meginduló áttérésekről tanúskodnak.
Az áttérések okait nem lehet egyetlen magyarázatra visszavezetni. Az oszmán társadalomban a muszlimok kedvezőbb jogi helyzetben voltak, mentesültek bizonyos, nem muszlimokat terhelő adóktól és könnyebben juthattak egyes hivatali vagy katonai tisztségekhez. A vallásváltás mögött ezért társadalmi felemelkedés, gazdasági megfontolás, családi döntés vagy személyes meggyőződés egyaránt állhatott. Kényszer és erőszak is előfordulhatott, ám a pomákok iszlamizációját általános, szervezett erőszakos térítéssel magyarázni nem támasztják alá az ismert összeírások.
Az iszlám térnyerésével a Rodopék falvainak vallási arculata fokozatosan megváltozott. A mecsetek, a muszlim ünnepek és szertartások a közösségi élet részévé váltak, miközben a helyi szláv nyelvjárások tovább éltek. A 19. századig ez a vallási és nyelvi sajátosság az oszmán birodalmi társadalom keretei között formálódott. A következő nagy fordulatot nem új vallás megjelenése, hanem egy régi birodalom meggyengülése hozta el. A balkáni nemzeti mozgalmak előretörésével ugyanis a pomákoknak olyan politikai világban kellett megtalálniuk a helyüket, amelyben a nyelv, a hit és a nemzeti hovatartozás egyre élesebben összekapcsolódott.
1912 őszén, az első balkáni háború idején a bolgár hadsereg elfoglalta a Rodopék jelentős részét, véget vetve az évszázados oszmán uralomnak. A pomákok számára azonban a hatalomváltás újabb megpróbáltatást hozott. A bolgár hatóságok és az ortodox egyház közreműködésével kényszerkeresztelési kampány kezdődött, amelynek során muszlimok tízezreit térítették át a kereszténységre. Mecseteket alakítottak templomokká, megváltoztatták a személyneveket és korlátozták a muszlim vallási szokásokat. Az intézkedéseket azzal indokolták, a pomákok az oszmán időkben iszlámra tért bolgárok, akiket vissza kell vezetni őseik hitéhez.
A következő jelentős fordulatot az 1937-ben, Szmoljanban megalakult Rodina (Haza) mozgalom hozta. Kezdeményezői között maguk is muszlim bolgárok voltak, akik az oktatás fejlesztését, a közösség társadalmi felemelkedését és a bolgár nemzeti kultúrához való közeledést szorgalmazták. A modernizáció azonban fokozatosan összefonódott az asszimilációval. A mozgalom az állami hatóságok támogatásával a török és arab eredetű nevek, valamint egyes vallási és öltözködési hagyományok visszaszorítására törekedett. A második világháború éveiben a névváltoztatás már széles körű kényszerítő intézkedéssé vált.
A kommunista hatalomátvétel 1944-ben átmeneti enyhülést hozott, de a következő évtizedekben újabb asszimilációs hullámok következtek. Az 1960-as évek névváltoztatási kísérletei helyenként komoly ellenállásba ütköztek, majd 1971 és 1974 között az állam jóval átfogóbb kampányt indított. A pomákok muszlim neveit bolgár nevekre cserélték, korlátozták vallási életüket és a hagyományos viselet visszaszorítására törekedtek. A hatóságok mindezt a nemzeti egység és a szocialista társadalom építésének jegyében hajtották végre. A tiltakozó falvakban rendőri erőszakra, letartóztatásokra és halálos áldozatokat követelő összecsapásokra került sor.
Ezeknek az évtizedeknek talán legbeszédesebb történetét Mary Neuburger történész idézi fel. A rodopei Bachkovo faluban élő Haszant 1912–1913-ban Draganra keresztelték át. Az első világháború kezdetén visszavehette muszlim nevét, az 1930-as évek végén azonban ismét Draganná kellett válnia. A kommunista hatalomátvétel után újra Haszan lehetett, majd az 1960-as évek asszimilációs kampánya ismét névváltoztatásra kényszerítette. Csak 1989 után kapta vissza véglegesen a lehetőséget, hogy eredeti nevét használja. Egyetlen ember életében hatszor változott meg a hivatalos neve, miközben ő maga ugyanaz az ember maradt.
A kommunista rendszer bukása után megszűntek a kényszerű névváltoztatási kampányok és megnyílt az út a muszlim nevek visszavétele előtt. A pomákok 20. századi története azonban maradandó tapasztalatot hagyott maga után. A különböző politikai rendszerek ugyan eltérő eszmékre hivatkoztak, mégis újra meg újra jogot formáltak arra, hogy meghatározzák egy közösség vallási és nemzeti arculatát. A pomák közösségen belül sincsen egységes önmeghatározás. Egyesek bolgár muszlimnak, mások pomáknak vagy töröknek vallják magukat. A különbségek olykor még a szomszédos falvak között is megfigyelhetők.
A pomákok jövője napjainkban nem a határok átrajzolásán múlik. A hegyvidéki falvakból történő elvándorlás, a városi életforma terjedése és a nyelvi asszimiláció sokkal csendesebb, de tartós változásokat hoz. A kérdés inkább az, a fiatalabb nemzedékek számára mit jelent majd a pomák örökség. Élő nyelvet és közösségi hagyományt, vagy csupán a családi múlt egy darabját? A pomákok számára a megmaradás ma elsősorban azt jelenti, lesz-e, aki továbbviszi mindazt, amit elődeik megőriztek. Hiszen egy közösség sorsát végső soron nem az határozza meg, minek nevezték mások, hanem az, mit képes megőrizni önmagából.
