A vörössipkások tűzkeresztsége
A délvidéki rác lázongás kirobbanásakor „szeretett magyar hazánk láthatárán veszélyes felhők” tornyosultak, így jelent meg 1848. május 16-án gróf Batthyány Lajos „Hazafiak” című felhívása, amelynek eredményeként megindult a majdani honvédsereg magvát képező első tíz honvédzászlóalj felállítása. Ekkor indult meg az idővel legendássá vált vörössipkás 9. honvédzászlóalj szervezése a felső-magyarországi Kassán.
Május 27-én kezdődött a toborzás a kassai Főtéren, a Szent Erzsébet-dóm és a régi színház között, amelyhez a császári-királyi Vilmos porosz herceg 34. sorgyalogezred ottani hadfogadó irodájának öt cigánya húzta a talpalávalót. A legényeket „kinálták borral, s ha felcsaptak honvédnek, vörös katonasapkát nyomtak a fejükbe, és lett belőlük ´vörös-sipkás´.
A legnagyobb odaadással lelkesült az értelmiség, a tanuló ifjuság, kigyult arczczal tódultak a felsőbb osztályokból, a jogakadémiáról, hogy a csendes iskola falait a harczias táborral felcseréljék.
Igy alakult meg a kilenczedik zászlóalj, a kassaiak zászlóalja, a ´vörös-sipkások´ hires serege, mely szemenszedett, részint kassai, részint környékbeli fiukból állott, a legelszántabb vakmerő katonákból, kiknek nem egy győzelmét köszönheté a magyar” – olvashatjuk egy 1898-ban megjelent visszaemlékezésben.
Június első hetéig 150-en álltak be a nemzetiszín trikolór alá. Június 8-án nevezték ki a kassai honvédzászlóalj első parancsnokává őrnagyi rendfokozatban vitalisi Vitalis Sándor őrnagyi címmel nyugalmazott császári-királyi gyalogos századost. Borsod vármegye székhelye, Miskolc is fogadott önkénteseket, az ottani jelentkezők 252 fős csoportja június 25-én indult el Kassára, ahová június 30-án Egerből is érkezett 267 hevesi fiú. Az Abaúj, Borsod, Gömör, Sáros, Szepes, Torna, Ung és Zemplén vármegyékre kiterjesztett toborzás nem a legjobb eredményeket hozta, ráadásul a 34-esek hadfogadó parancsnoka is akadályozta a toborzást. Egy Abaúj vármegyei jelentésből tudható, hogy magasra tette a mércét, az onnan küldött 31 legény közül csak négyet talált katonai szolgálatra alkalmasnak. Július 29-én ugyanez a császári főhadnagy azzal fordult a hatóságokhoz, hogy a közel 700 fős zászlóalj létszáma „már telve vagyon”, pedig a valóságban egy zászlóaljnak 1200 honvédből kellett állnia.
Eleinte a kassai újoncok civil gúnyájukat hordták, csak a kék tábori sapkájuk mutatta honvéd mivoltukat. A zászlóalj képét színesítették a miskolci hadfogadó parancsnokság Borsod, Gömör, Heves és Alsó-Abaúj vármegyei újoncai, akik világoskék helyett piros tábori sapkában masíroztak állomáshelyükre.
Ebből bonyodalmak is származtak, melyekről krónikásuk, Hoffmann Arnold is említést tett: „Vitalis őrnagy meghagyta a miskolciaknak, hogy a hadügyminiszter által előírt kék sapkával cseréljék fel eddigi fejdíszüket, de ezek bizony ellenzékieskedtek és arra hivatkoztak, hogy ők többen vannak, mint a kassaiak, hogy továbbá a vörös sapkát a Borsod megyei tisztviselők megállapítása folytán viselik és egyúttal fel is kérték a zászlóalj-parancsnokságot arra, hogy a hadügyminiszter elé terjesztené abbéli kérelmöket, mely szerint az egész 9-ik honvédzászlóalj kivételesen nem kék, hanem vörös sipkát hordhasson. Miután Szemere Bertalan, a kormány egyik igen befolyásos tagja és Borsod megye követe, megyéje részéről hasonlóképen meg lett keresve, hogy a kérdéses ügyet a miskolci honvédek kívánsága szerint pártolja, megjelent csakugyan nemsokára a hadügyminiszter erre vonatkozó leirata, mely a vörös sapka viselését azon kikötés mellett engedélyezte, hogy a zászlóalj honvédsége a lázadó rácok elleni harcokban tanúsítandó vitézségével magát ezen kiváltságra érdemessé tegye (…) Ily módon lett a 9-ik zászlóalj vörös-sapkás zászlóaljjá.”
Kiválogatták a századok mesterembereit, miközben a legénység testi alkalmasság alapján nyert beosztást, az 1. és a 6. századba a legmagasabbak, a közepes testalkatúak a 2. és az 5., a legalacsonyabbak a 3. és a 4. század állományába kerültek.
Felruházásuk, felszerelésük vontatottan haladt. Őrnagyuk egy ízben jelentette, hogy „igen sokan fejérruha s lábnemű nélkül vagynak”, mire megkapták az ingeket. Július közepén a kiszabott piros zsinóros, kávébarna atillák, világoskék magyar nadrágok, szürke köpenyek és a bakancsoknak való bőr, valamint azok „készítési járulékai” is megérkeztek. A mundérok elkészíttetése annyira lassan történt, hogy a köpenyeket Debrecenben varratták meg, és azokat útközben vették át, míg az atillák kiosztása szenvedett késedelmet. Egyenruházatuk kiegészítése csak decemberben történt meg, amikor erre Kossuth külön intézkedett.
Felfegyverzésük sem volt egyszerű.
Mejács János százados, az 5. század parancsnoka túljárt az éjjeli szarkák eszén, ugyanis a századához tartozó fegyvereket megjelöltette – a fegyverek egyik oldalára a század száma, míg a másikra a puska századbeli sorszáma került –, így az eltulajdonított darabokat könnyűszerrel beazonosíthatták.
Elsőként a 6. századdal gyakoroltatták a szuronyrohamot, amelyet még akkor sem hagytak abba, amikor a roham beszüntetését jelző dobjelek elhangzottak. Ez a többi század legénységét olyannyira feltüzelte, hogy kérelmezték, őket is gyorsan oktassák ki e műveletre. Esténként a város „nagy sétányán” gyűlt össze a legénység, ahol korzóztak és „a politikai események megbeszélésével, vagy dalolással töltötték el az úgyis rövidre mért szabad időt. A dalolás terén tűntek ki leginkább a sárospataki honvédek, kik mint gyakorlott dalosok, a szó legszorosabb értelmében hangadók voltak e téren.”
Megérkeztek a torniszterek (hátbőröndök), az altisztek kardjai, a legénység pedig az aprólékos kéziszereinek beszerzésével foglalatoskodott. Tölténytáskáikat csak Temesvárott kapták meg, hiányoztak a szuronytartó vállszíjak, így a honvédek vastag spárgát vetettek át vállaikon, azokon hordták a szuronyokat.
Augusztus 4-én, hajnali 4 órakor sorakozott fel a 680 fős zászlóalj és felhangzott az „Imához!” vezényszó. Dalolva indult el Debrecenbe, onnan fogatokon Nagyváradon át Temesvárra, miközben 240 fő utánpótlást kapott a zászlóalj. Ezután Versec következett, s menetből vetették be.
Fehértemplom védelmére négy századukat rendelték, míg egy osztályuk – azaz két századuk – Oravicára került, ahol már augusztus 22-én lövöldözésekre került sor. A 2. század Fehértemplomnál, a fehértemplom–krusicai út mentén, a Versec felőli szőlőhegyek melletti földsáncokban tanyázva végzett őrszolgálatot. „Augusztus 23-án reggel veszi észre a krucsicai úton álló őrszem, hogy Fehértemplom felé fegyveresek közelednek – jegyezte fel Hoffmann Arnold –, kiket eleinte vörös fövegüknél fogva a Szászkabányára különitett 3-ik osztályhoz tartozóknak gondolták a mieink.
(kőröspataki) Kálnoky (Antal) főhadnagy (és Schölkshorn János hadnagy) a való kideritése végett egy 3 honvédből álló őrjáratot indít a közeledők elejébe. de mihelyt ez a fegyveresek csoportjához közeledik, eldördűl az utóbbiak részéről vagy 20 lövés és mind a három vitézünk elterül a földön, kik közül kettő – Rebig János és Grűnstein Bernát – nyomban meghalt, a harmadik – Balog Károly – sulyosan megsebesült, de a nyert seb következtében szeptember 13-án szintén belehalt… (…) Kálnoky főhadnagy azonnal fegyverbe szólitotta századát és a szerbek ellen megkezdi a harcot, melynek további folyamában a mieink részéről még Hucskó István, Szűcs János és Szabó György közvitézek sebesültek meg. A fél óráig tartó küzdelem a szerbek futásával végződik, miközben honvédeink még egy ágyút és három lőszertaligát is ejtettek hatalmukba.”
Megjelent a Magyar7 2023/35.számában.
