A thaiföldi varázshegy (II.)
Túl az Óperencián, a Varázshegyen is túl, az ikerhegyek között, egy álmos völgy ködpaplanába burkolózva rejtőzködik a falu. A neve Doi Pui. Ez a falu, akárcsak Doi Szuthep temploma, az ikerhegy másik csúcsáról kapta a nevét.
A Varázshegytől mintegy öt kilométerre lévő hmong falucskát keskeny, ám ugyancsak kanyargós úton közelítjük meg. Itt még népviseletben járnak az emberek, és tartják hmong szokásaikat. A világ elől elbújt csodálatos virágos teraszai, pici viskói egy elfelejtett meséből csöppenhettek ide.
Mikor a faluba érek, éppen aranyszínű papírdobozkákat égetnek. Ezek vették át az arany és a kincsek szerepét, amiket egykor a halottaikkal temettek el, hogy ne kelljen nélkülözniük a túlvilágon.
A halotti torhoz leölték a család egyetlen malackáját is. Szívesen látnak vendégül.
Családjuk nagy közösségekben, törzsekben él, amit a legidősebb férfi irányít. A laoszi kommunista diktatúra elől menekülő hmongok nemrég még ópiumtermesztésből éltek. 1963-ban a thai király állampolgárságot adott nekik, és minden háztartásnak 16 licsifát (egzotikus gyümölcsfa) ajándékozott, arra ösztönözve őket, hogy mondjanak le a kábítószer termesztéséről. A hetvenes években fokozatosan abbahagyták az ópium előállítását, és áttértek más mezőgazdasági növényekre.
Gyógynövényeiknek nagy sikerük van az egész országban. Paimdev nevű növényük például kiváló a fejfájásra és nagyon jó lázcsillapító.
Kézműveseik ügyesek, nekem azonban a népviseletük tetszett a leginkább. Amennyiben kedvünk tartja, kölcsönvett népviseletben járhatjuk végig a falut, és bárhol kedvünkre fényképezkedhetünk. Népviseletüknek különösen fontos szerepe van, hiszen a domináló színek alapján különböztetik meg, hogy melyik törzshöz tartoznak. Ebben a faluban kék hmongok laknak. Léteznek még piros, zöld, fekete, virágos és fehér hmongok.
Az iskolában játszom a gyerekekkel. Még igazi gyermekkoruk van, és nagyon összetartó közösségeket építenek. Mindez később is érvényesül, amikor a városba mennek iskolába. Akik egyetemet végeznek, szinte kivétel nélkül valamennyien hazajönnek a szülőfalujukba, mert számukra a szülők és a falujuk még mindig szent dolognak számít.
Csodálatos virágos parkjaik, a tiszta levegő, a vízesések és az élővilág egyre több turistát vonz a faluba.
Télen virágzik a Himalája-cseresznye és a rózsaszín virágú thaiföldi szakura. Nyáron angyaltrombiták sűrű falai bontják ki ezernyi virágukat. Madárvilágából a gyönyörű minivetek tetszettek a legjobban.
Későre jár, lassan elhagyom a falut, de távolodva vissza-visszanézek. Megnézek még néhány tanyát a környéken.
A rossz, meglehetősen szűk úton lépésben haladok a motorkerékpárommal, és minden beláthatatlan kanyar előtt dudálok. Ez kötelező, amire külön jelzőtáblák is figyelmeztetnek. Az utak mentén az egykori mákültetvények helyett mindenhol kávécserjék simulnak a zúgókkal tarkított festői tájba. Tanyáikon saját termesztésű kávét pörkölnek a hmongok, amit muszáj megkóstolni. Kiérek a főútra, és a hegytető felé veszem az irányt.
Megállok a kilátónál. Innen szépen látni a völgyben meghúzódó, meseszép falucskát. Nézem, hogyan lepi be a köd, mintha csak el akarná takarni előlem, homályba burkolni az emlékeimet.
Mint egy álomban, átlátok a ködön, és magam elé képzelem a népviseletbe öltözött gyerekek hancúrozását. Ők még tudják, hova tartoznak.
A nap csatát vív az éjszakával. Harcol még egy ideig, majd elvérezve lassan legurul a dombtető túloldalán. Hűvös széllel érkezik az este. Doi Pui lassan magára húzza fehér ködpaplanját, hogy ne fázzon, majd álomba szenderül.
Megjelent a Magyar7 2021/26. számában.
