A tényleg sötét középkor, avagy embernek lenni nem is mindig olyan jó
Manapság, mikor egymást váltják a bombamerényletekről, légibalesetekről és klímakatasztrófákról szóló tudósítások, nincs az a pandás videóval záruló reggeli híradó, amely után ne azzal a gondolattal kelnénk fel a fotelból, hogy „bezzeg régen minden jobb volt”. Mindegy, hogy valaki a saját fiatalságát sírja vissza, vagy a letűnt paraszti világ nemes egyszerűségét, esetleg a 3 koronás kenyeret, az embernek az az érzése, valami nagyon félresiklott az utóbbi években.
A nosztalgiavonat kétségtelenül ott zakatol mindannyiunk lelkében, azonban, ha félretesszük a fatalista hozzáállást és tudományos szempontból vizsgáljuk meg a kérdést, be kell látnunk, a világban kétségtelenül jelenlévő rengeteg szenvedés és gonoszság ellenére, voltak a mostaninál sokkal-sokkal rosszabb korszakai az emberiségnek. Egy amerikai, brit és német koprodukcióban született friss tanulmány pontosan meg is határozza ezt az időszakot.
A Cambridgei Egyetem égisze alatt működő régészeti szaklap, az Antiquity legújabb számában közölt eredmények szerint nehéz lenne még egy olyan pocsék időszakot találni az emberiség történetében, mint a Kr. u. 536-ban kezdődő emberöltő. Ez elsőre meglepő lehet, hiszen valljuk be, voltak azért egészen sötét korszakai írott történelmünknek, a verseny elég szoros. A XIII. századi mongol invázió, a pestisjárvány időszaka vagy az első világháborút követő, majd 100 millió áldozatot szedő spanyolnátha-járvány évei mind-mind eséllyel pályázhatnak a „megtisztelő” címre.
A régészek és történészek előtt nem ismeretlen dátum Kr. u. 536, a világ minden tájáról számos korabeli feljegyzés mutatja, hogy valamilyen globális katasztrófának kellett bekövetkeznie ebben az évben. Bizánci források meleg nélküli, holdfényszerű napsütésről, kínai történetírók nyári hóviharokról, a Közel-Keletiek pedig hetekig tartó sűrű ködről számolnak be.
Az ír krónikákba az ezt követő két-három év, mint „kenyér nélküli” időszak vonult be. A vizsgálatok szerint a VI. század közepén élőknek az Európa történelmét nagyban meghatározó „kis jégkorszakhoz” képest is hidegebb, 1,5-2,5 °C-os nyarakat kellet elviselniük. Ráadásul pár évvel később az éhínség és a hideg mellett Bizáncban minden idők egyik legpusztítóbb pestisjárványa is felütötte a fejét, amely a birodalom teljes lakosságának 40-50%-val végzett.
Ha a korabeli forrásokat fenntartásokkal is kezeljük, a tudomány biztosan nem hazudik. Először a ’90-es évek elején figyeltek fel arra, hogy az ebből az időszakból fennmaradt évgyűrűk feltűnően gyengék és kicsik. Később több tudós a korszakból származó északi-sarki és grönlandi jégminták átlagon felüli kénkoncentrációjáról számolt be, megerősítve a feltételezést: valaminek történnie kellett. A kutatók számos lehetőséget megvizsgáltak az utóbbi évtizedekben. Abban mindannyian egyetértenek, hogy a VI. század közepén kontinensnyi méretű füst- és ködfelhő kellett, hogy uralja az északi félgömb égboltját, ezt fizikai és történelmi bizonyítékok is alátámasztják.
Abban azonban, hogy mi okozta ezt a katasztrofális állapotot már nincs konszenzus. Két lehetséges forgatókönyvre szűkítették a megoldást. Az egyik, kevésbé alátámasztott, egy meteorbecsapódást, míg a másik egy vulkánkitörést tesz felelőssé a globális katasztrófáért (ez utóbbira utalnak a jégmintákban talált extrém kénkoncentrációk).
A katasztrófa „felelősét” még keresik, a bűnös vulkánt egyesek Dél-Kelet Ázsiában, mások Észak-Amerikában vélik megtalálni. Nem úgy az Antiquityben megjelent tanulmány szerzői, akik egy svájci gleccserből származó jégminták vizsgálata után arra a következtetésre jutottak, hogy a kitörésnek valahol Izlandon, Kr.u. 536-ban kellett bekövetkeznie, amely aztán vulkáni porral és hamuval borította be az égboltot. Ez nem egyszerűen csak blokkolta a napsugarakat, hanem kén és bizmuttartalma miatt visszaverte azokat az űrbe, ezzel tovább hűtve a bolygót. A minták tanúsága szerint ráadásul az 536-os kitörést még kettő követte, egy 540-ben, majd egy másik 547-ben.
Egy lézerszikeként működő vágóeszközzel alig néhány tized milliméter vastagságú mintákat véve a rétegekből, 10-12 különböző, a kutatás szempontjából releváns kémiai elem nyomait lehet kimutatni. Ezzel a klimatológusok szinte éves pontossággal képesek meghatározni az északi félgömb klimatikus viszonyainak alakulását, sőt még ennél is többet. A kora középkori Európa makrogazdasági viszonyai is ott vannak jégbe zárva.
A kutatóknak e sötét és reménytelen időszak végét is sikerült meghatározniuk. Úgy tűnik, az enyhülés valamikor a VII. század közepe táján jött el, hiszen az ebből a korból származó jégmintákban már megemelkedett ólomkoncentrációt találtak. Ez pedig a gazdasági konjunktúra biztos jele. A kor bányászati gyakorlatában az ezüstöt ólomércből nyerték ki. A megemelkedett ólomkoncentráció tehát arra utal, hogy felélénkült a gazdaság, hiszen nagy mennyiségű ezüstpénz került forgalomba. A jégmintákban található ólom koncentrációja csak valamikor a XIV. század közepén esett újra vissza a korábbi szintre, a fekete halál tombolásának legszörnyűbb éveiben.
Panaszkodhatunk tehát az elszállt élelmiszerárakra, a negyven fokos hőségre vagy a hó nélküli telekre, de azért gondoljunk bele, legalább nem egy fakunyhóban fagyoskodunk augusztus közepén, miközben odakint lassan szállingózik a szürke, vulkáni hamu.
Hozzászólások
Válasz Császár István üzenetére