A tehetséges famulus
A nagy tudósoknak és professzoroknak általában van egy kedvelt ifjú tanítványuk és munkatársuk, akit szívesen megbíznak valamilyen gyakorlati feladattal, olykor időhiány miatt, de többnyire azért, hogy segítsék a szakmai fejlődését. Eötvös Lorándnak (1848–1919), a nagy fizikusnak több ilyen famulusa is volt, köztük egy felvidéki gyökerű.
Klupathy Jenő 1861. október 21-én Kassán látta meg a napvilágot. Szülővárosában végezte a gimnáziumot, majd az érettségi után, 1876 és 1880 között a Budapesti Tudományegyetemen matematikát és természettudományokat tanult. 1880-tól az egyetemen dolgozott tanára, Eötvös Loránd tanársegédjeként a kísérleti fizikai intézetben. Közben tanári diplomát, majd doktori címet is szerzett.
Eötvös akkoriban még a folyadékok felületi feszültségének a problémájával foglalkozott, és a kutatásaiba Klupathyt is bevonta, aki maga is közreadott egy dolgozatot a megfigyeléseiről. Eötvös azzal is megbízta, hogy több kollégájával együtt nézzenek körül az egyetem fizikai gyűjteményében, és leltározzák az ott található tárgyakat. Akkoriban készült el az egyetem új fizikai épülete, ahová átköltözni készültek, és a felesleges holmitól meg akartak szabadulni.
Így kerültek elő Jedlik Ányos évtizedekkel korábbi feljegyzései és az oktatáshoz készített elektromos berendezései. Ebből derült ki, hogy Jedlik sok olyan dolgot kigondolt és megszerkesztett, amire mások csak évekkel később jöttek rá.
Eötvös ekkor felkérte egykori fizikatanárát, Heller Ágostot (1843–1902), hogy kérdezze ki a nyugdíjba vonult tudóst, mesélje el részletesen, mit végzett 1829 óta az elektromosságtan területén. A véletlen felfedezés Klupathyra is ösztönző hatással volt, mert az érdeklődése ettől fogva az elektromágneses jelenségek és gyakorlati alkalmazásuk felé fordult.
1888-ig dolgozott Eötvös mellett, közben néhány hosszabb tanulmányutat tett Berlinben és Würzburgban. 1888-tól előbb helyettes tanárként, majd rendkívüli, végül rendes tanárként tanított a tudományegyetemen, de egy budapesti gimnáziumban is oktatott, miközben a kiépülő postai hálózat szakembereinek speciális elektromosságtani tanfolyamot vezetett.
Noha pályája elején elméleti kérdésekkel foglalkozott, később a gyakorlati fizika lett a kedvenc terepe. Számos találmánya volt, köztük a vetítést szolgáló ívlámpa hatásfokának és élettartamának a növelése, az ívfényt adó szénrudak újszerű elhelyezésével. Az 1890-es évek derekán felfedezett katód- és röntgensugarak is izgatták, ő volt az elsők egyike Magyarországon, aki röntgenfelvételeket készített, egyebek mellett Eötvös Loránd kezét is „átvilágította”. 1907-ben megvizsgálta a katódsugarak hatását a mágneses térre. Amerikában hasznosították a hanggal történő elektromos távkapcsolást, amelyet 1908-ban Berger Krisztiánnal közösen szabadalmaztatott.
Amíg erővel bírta, sok mindennel foglalkozott. Egyetemi jegyzeteket írt, 1910-ben megalapította a tudományegyetem gyakorlati fizikai intézetét. Egyik kezdeményezője volt az Uránia Magyar Tudományos Egyesület életre hívásának, és ő alapította a társulat Uránia című lapját, melynek 1909-ig a szerkesztője is volt. Fontosnak tartotta a fiatalok testedzését, és 1898-ban elindította a máig létező Budapesti Egyetemi Athleticai Clubot (BEAC), amelynek 1912-ig volt az elnöke. A Magyar Tudományos Akadémia 1908-ban levelező tagjává választotta. Utolsó éveire egyre súlyosbodó betegsége nyomta rá a bélyegét, és már kevés energiát fordított a kísérletezésre, tanári feladatait is gyakran másokra bízta. 1921-ben vonult nyugdíjba. Tíz évvel később, 1931. március 2-án hunyt el. A Fiumei Úti Sírkertben helyezték örök nyugalomra.
