A sporttörténelem legnagyobb csalói I. – Elméleti bevezető, husángokkal
A sport, a vetélkedés és a győzelemmel járó dicsőség hajszolása egyidős az emberiséggel. A lascaux-i barlangok 15 ezer éves rajzocskái, sok egyéb mellett, őseink első futóversenyeiről mesélnek. 9 ezer éves mongol barlangrajzokon már egész tömegek figyelnek két birkózót (milyen érdekes egyébként, hogy nincs magára valamit is adó belső-ázsiai nép, amelyiknek ne lennének nagyon komoly birkózó hagyományai), Líbiában pedig 10 ezer éve úszó - és íjászversenyek hangulatát vésték kősziklába ismeretlen mesterek.
Írott történelmünk kezdetén már ott figyel a sport is, az ősi Mezopotámiában Gilgames övbirkózásban méri össze erejét Enkiduval, az első ökölvívómeccseket sumérek vívják, az ókori Egyiptomban pedig már 4 ezer évvel ezelőtt is igyekeznek emberek gyorsabban, magasabbra és erősebben ugrani, futni és dobni, mint mások.
Mire eljutunk az ókori görögökig számos napjainkban is közkedvelt sport ősanyjába botlunk, és nem csak Göröghonban. A Brit-szigeteken rögbiznek, Perzsiában lovaspólóznak, Közép-Amerikában meg valami kosárlabda-szerűséget játszanak, sátoros ünnepeken olykor-olykor az áldozatok fejét használva labdaként.
A modernkori Olimpiák szülőatyja Coubertin báró egyik unalomig ismételt mondása szerint „nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos”. A szállóige kétségtelenül szép, de egy kissé bárgyú üzenetét az első sportolók minden bizonnyal ugyanúgy tiporták sárba, törték kerékbe, és hintették be holttestének hűlt helyét sóval, mint teszik azt oly’ sokan napjainkban. Hiszen a csalás, ügyeskedés, a cél szentesítette kisegítő eszközök használata nem újdonság, ahogy ennek állami szintű koordinációja sem az Ikarusz című dokumentumfilmben.
Ahogy a csalás, úgy a szabályok őrei is kezdetektől jelen vannak a sporteseményeken. Az ókori Olimpiákon pénzbírsággal vagy eltiltással büntették a csalókat, de voltak ennél durvább módszerek is, a szabálytalan technikákat használó birkózókat például egy jó nagy husánggal térítették észhez a versenybírák. Néhányuk nevét megőrizte a történelem. Egy Eupolus nevű ökölvívó a Krisztus előtt 388-ban megrendezett Olimpián három ellenfelét is megvesztegette, de az orosz focivébé után boldog-boldogtalan által pro és kontra megénekelt „importválogatottak” alkalmazása sem újdonság. Nem számított ritkaságnak, hogy egy-egy városállam megvesztegetéssel próbálta magához csábítani a szomszédvárak legjobbjait. Az egyik ránk maradt történet szerint, egy Krotón városához hűtlen olimpikon szobrát összezúzták, személyes tárgyai az út mellett végezték, házát azon nyomban elkobozták, és börtönt rendeztek be a falai között. A csaláson kapott sportolók nyilvános megalázása bevett módi volt akkoriban, az Olympiában ma is megtekinthető piedesztálokon egykor Zeusz-szobrok sorakoztak, mementóul a csalók és elrettentésül a többi sportoló számára.
Írásunk következő részében elhagyjuk a tógák és a filozófia aranykorát, hogy megismerkedjünk néhány modernkori csalóval. Hogy stílszerűek legyünk, kicsit övön alulinak érezzük a több tucat emlékezetes doppingügy bármelyikének bemutatkozását, túl könnyű lenne. Az élsportot ma annyira átjárja a dopping, hogy kár lenne konkrét személyeket kipellengérezni. Sajnos nem állunk túl messze a valóságtól, ha azt mondjuk, az élsportban csak az nem doppingol, akit nem kaptak még el.
A következő részben bemutatott sportolók között lesz olyan, kinek pofátlan, de rendkívül szórakoztató trükkjei előtt nyugodt lelkiismerettel emelhetünk kalapot, hiszen ha sportteljesítményük nem is, csalási technikájuk mindenképp emlékezetes. Aztán persze találkozunk néhány olyan sportolóval, sőt egy egész kosárlabdacsapattal is, akik gyomorforgató módon éltek vissza sporttársaik és a szurkolók bizalmával, szégyent hozva nemcsak magukra, de egy egész közösségre is.
