A rimaszombatiak tiltakozása és helytállása

December 6-án a magyar és a csehszlovák tárgyaló felek a Nyústya–Nagyrőce–Betlér-vonalat jelölték meg ideiglenes határként. A rimaszombatiak akkor kezdtek el nyugtalankodni, amikor december 23-án afféle „karácsonyi ajándékként” átadták a magyar kormánynak a Vyx-jegyzéket. Ennek értelmében ugyanis Rimaszombat már csehszlovák fennhatóság alá került volna. A tiltakozási hullámot a képviselő-testület indította el, amely december 28-án határozatban tiltakozott a város tervezett megszállása, illetve a Magyarországtól való elcsatolása ellen.

„Amidőn tehát a városunk lakosságának az érdekeit a hazánkra nehezedő súlyos állapotok közepette mérlegeljük, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy sem városunk lakosságának, sem pedig az országnak nem tehetnénk hasznos szolgálatot egyelőre is kilátástalannak mutatkozó ellenállással és így nem marad más hátra, mint az, hogy városunk közönségét felvilágosítsuk arról, hogy a városunk megszállásának a tűrése nem jelenti azt, hogy ez által bármi tekintetbe elismernők annak jogosságát, nem jelenti azt, hogy a megszállás tűréséből általunk el nem ismert cseh-szlovák állam előtti meghajlásra lehessen következtetni, és legkevésbé jelenti azt, hogy bármi tekintetbe is elismernők azt a minden ténnyel és igazsággal merőben ellen tétes állítást, hogy a mi színmagyar városunk, amely egy összefüggő egészet képező színmagyar területnek az északi szélén fekszik, akár a jelenben, akár a múltban a szlovák föld történelmi részét képezné, avagy képezte volna. Ha pedig a megszállást mégis tűrjük, ezt tesszük azért, mert az erőszakot erőszakkal most visszaverni nem tudjuk és mert bízunk abban, hogy a félrevezetett külföldet a békeköveteink annak idején fel fogják tudni világosítani és a magyar nemzetre nézve igazságos békét fognak kieszközölni, azonban már most tiltakozásunkat fejezzük ki az ellen, hogy a megszállásból bárki is bármiféle jogkövetkezményeket vonjon le és tiltakozunk a Magyarországtól való elszakításunk és bármiféle idegen államhoz való erőszakos hozzácsatolásunk ellen.”

Másnapra a szociáldemokraták szerveztek hatalmas tömeggyűlést, amelyen tiltakoztak a megszállás ellen. Minden hiába volt. Az új esztendő 12. napján a csehszlovák katonaság bevonult Rimaszombatba, s ennek védelmében megérkezett az első csehszlovák ispán, Samo Daxner is. Igaz, ő még – megtapasztalva a fagyos fogadtatást – hamarosan ismét vonatra ült s visszatért Tiszolcra, a hatalom azonban maradt...

Számontartjuk, s okkal, a soproniak hűségét, akiknek megadatott a véleménynyilvánítás lehetősége, a balassagyarmatiak hősies kiállását! A köztudatban viszont alig él, hogy Rimaszombatból is kiűzték a csehszlovák csapatokat. Az eseményre ifj. Rábely Miklós így emlékezett önéletrajzi visszaemlékezéseiben:

„Aztán 1919. március 25-én, Gyümölcs-oltó Boldogasszony ünnepnapján megmozdult a magyar föld: a tavasz ereje úrrá lett a lelkeken, az ébredő természet mámorossá tette nemcsak a pesti proletár lelkeket, hanem azokat a magyar lelkeket is, akik a Jánosi–Rimaszombat közötti demarkációs vonal mögött várták az újjászületést. Ha jól emlékszem, Budapesten 1919. március 21-én tört ki a proletárforradalom és ennek a forradalmi hangulatnak a hatása alatt az alig száz embert számláló fegyveres katona és civil férfi, puskalövéses támadást kezdett a Rimaszombatot megszállva tartó egy ezred csehszlovák gyalogság ellen.

A magyarok puskákkal és gépfegyverekkel kezdtek tüzelni, a csehszlovákok tüstént viszonozták a tüzelést, ámde, váratlan tűz érte ezeket hátulról, Rimaszombat felől is.

A városunk szélén épült fűrészgyár és a gépjavító gyár fiatal munkásai közül mintegy húszan tűz alá vették a csehszlovák katonákat és azok a két tűz felől jött támadástól annyira meglepődtek s megrémültek, hogy meglapulva, hason csúszva igyekeztek menekülni a csapdából. [...] Arra is jól emlékszem, hogy a puskaropogás ideje alatt olyan gyorsan eliszkoltak a betelepült csehszlovák és szlovák atyafiak, mintha ott se lettek volna! Rohantak kofferestől, ész nélkül Tiszolc felé.

Hogy erre a támadásra előre készültek a magyar fiatalok, bizonyítja a városszéli két kis gyár munkásainak harci beavatkozása, és az is, hogy a város magyar lakosságának egy része már a déli órákban tudta, hogy délután 3 órakor támadást kezdenek a magyarok. És úgy is volt!”

A csehszlovák hatalom azzal állt bosszút, hogy a helyi magyar közösség képviselői közül sokakat letartóztatott és az illavai börtönbe internált.

Összesen 20 embert terveztek internálni, de Széman Endre r. kat. plébános betegsége miatt, Simon Mihály református lelkész pedig azon okból, hogy nem volt, aki helyettesítse, itthon maradhatott. Március 26-án a következőket indították Illava felé: Baráth Károly evangélikus lelkészt (aki apósa, Gyürky Pál helyett vállalta a meghurcolást), Braun Jenő vaskereskedőt, Fényes Sándor takarékpénztári igazgatót, Grosinger Miksa rőföskereskedőt, Hlozek János vízvezeték-szerelő vállalkozót, Jellinek Bertalan fatermelőt, Lukács Géza nyugalmazott alispán-főispánt, Máriássy László nyugalmazott árvaszéki elnököt, Miskolczy Lajos cukrászmestert, dr. Molnár József vármegyei főügyészt, Perecz Béla borbélymestert, ifj. Rábely Miklós könyvkereskedőt, Szabó Elemér földbirtokost, Telek A. Sándor asztalosmestert, írót, Timarovszky Sándor technikus-mechanikus mestert, dr. Wallentínyi Dezső főgimnáziumi tanárt és dr. Witt Sándor ügyvédet. A túszok március 28-án értek az illavai fegyházba, ahonnan május 16-án térhettek ismét haza.

Minderről Telek A. Sándor „Egy morzsa történelem. Rimaszombattól – Illaváig” címen önálló írásban számolt be. Az internálásra ítéltek társadalmi helyzete, kiválasztásuk s egyéb körülmények jól jelzik, hogy a rimaszombati magyarság megfélemlítése volt a hatalom célja.

„Az 1919-ik esztendő volt az, amikor meg kellett ismerkednünk elárvultságunkkal, büszke derekunk megaláztatásával” – írja ifj. Rábely Miklós, majd így folytatja: „Kezdetben nem láttuk a helyzetet teljes jelentőségében. Azt hittük, hogy a csehszlovák megszállás csak rövid életű, afféle pünkösdi királyság lesz.

Elképzelhetetlennek tartottuk, hogy egy ezeresztendős, megszilárdult, alkotmányos kultúrállamot szétdaraboljanak, igazságtalanul, minden részvét nélkül. Beleringattuk magunkat abba a meggyőződésbe, hogy a békeszerződés megalkotásánál igazságunk nem vész el. De 1920 nyarán már rádöbbentünk, hogy elveszett! A ránk mért ítélet megrázó és mélyen lesújtó volt. Nem csak szétdaraboltak, de gúzsba is kötötték a legárvább s legelhagyatottabb népet. Szörnyű fájdalmunkra egyetlen vigasztalásunk volt, a mi törhetetlen hitünk! Hittünk igazságunk győzelmében!”

Ifj. Rábely Miklóst a 2. világháborút követően – megannyi sorstársával, a rimaszombati magyar közösség meghatározó képviselőivel együtt végleg száműzte a csehszlovák hatalom. Miskolci magányában vetette papírra: „Nekem nem csak anyagi gondjaim voltak, hanem lelket és szellemet emésztő fájdalmaim is, elvesztett magyar szülőföldem miatt. Minden érzésemben, minden idegemben a fajtám sorsa, bizonytalansága, égő gondja fájt. Nekem nagy, roppant nagy érték volt az a vidék. Az a hely, ahol születtem, ízig-vérig magyar volt. És ezt a magyar életet, s a legdrágább kincsünket, édes anyanyelvünket kellett védenünk a Trianon utáni húsz esztendőben, és őrizni, ápolni azokat a hagyományokat, amelyeket őseink vére szentelt meg. Mert számunkra mindennél többet jelent az édes magyar anyanyelv, amely nemcsak őrzi a hagyományokat, hanem ébren is tartja a hazaszeretetet, imáinkat, népdalainkat és a mi egész történelmünket, a mi régi életünk minden megnyilvánulását, minden emlékét ez tartja fenn, ez ápolja, ez őrzi meg. Ez került veszedelembe, az anyanyelv – ott a Rima völgyében! Itt a baj, a legnagyobb baj!”

Gondja ma is időszerű, sőt, időszerűbb, mint valaha is volt Rimaszombat történetében. Emlékezzünk – és főleg cselekedjünk ennek megfelelően! 

Megjelent a Magyar7 2020/22-23.számában.