A közösség érdekében az egyéni sérelmeket és ambíciókat félre kell tudni tenni - interjú Kopecsni Gáborral
Kopecsni Gábor néprajzi módszerekkel több mint egy évtizede kutatja a népi harci testkultúrát. A harcművészet mellett számos olyan tevékenységet is folytat, amely a magyar nemzeti kultúrát és értékeit gyarapítja. A Kallós Zoltán Külhoni Magyarságért díjjal frissen kitüntetett Kopecsni Gábor gömörpéterfalai házában beszélgetünk hagyományokról, helykeresésről, magyarságról, magyar jövőről.
Az előszobába belépve kicsit a Hadtörténeti Múzeum kihelyezett tagozatában érzem magam. Szablyák, könnyű és félnehéz lovassági kardok, jobbra íjak és karikás ostorok, balra fokosok, bicskák, kések, tőrök. Jó másfél évtized gyűjtőmunkájának eredménye. A konyhában a felfűtetlen állapotában is hangulatos kemence melletti súlyos faragott asztalnál kínál hellyel a házigazda, akiről az előéletét nem ismerők nehezen hinnék el, hogy dunaszerdahelyi lakótelepi gyerek volt.
Mit jelent számodra a Kallós Zoltán Külhoni Magyarságért díj?
A többi díjazott az életműért kapta a díjat, én voltam köztük a legfiatalabb, és úgy érzem, hogy rengeteg dolgom van még. Ezért magamban úgy értékelem, hogy nem egy befejezett csúcsteljesítményért kaptam, hanem megerősítésként.
A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján voltál dunaszerdahelyi lakótelepi gyerek. A kilencvenes években a dunaszerdahelyi utcaképet főként a szervezett bűnözés határozta meg. Mennyiben befolyásolt ez téged abban, hogy a küzdősportok útjára lépj?
Igen, a II. északi lakótelepen nőttem fel. Harmadik-negyedik osztályba a belvárosba jártunk, oda, ahol most a katolikus plébánia van. Tudtunk ezekről az emberekről, hallottunk róluk gyerekként a lakótelepi beszélgetésekben, de mivel kicsik voltunk, nem voltunk számukra célcsoport. Az, hogy karatézni kezdjek, olvasmányélményeimből és belső indíttatásból fakadt.
A városban élénk birkózóélet is folyt, miért a keleti harcművészet mellett tetted le a voksodat?
De abban az időben Dunaszerdahelyen csak birkózás, karate meg boksz volt. A karatéra esett a választásom, mert azt találtam kellően dinamikusnak.
Milyen stílust követtél, kik voltak az első edzőid?
A Sobu Karate Klubba jártam, ahol a Sito Ryu stílust követték. Nógel József volt az első mesterem. Négy évig karatéztam, és sárga övem volt. Felkészültségben sokkal előbb jártunk, de abban az időben valahogy nem voltak megszervezve az övezések, a vizsgák, nem fordítottak rá akkora figyelmet, mint ma. De a tudásanyag nagyon jól fel volt építve.
A karate végigkísérte a középiskolás éveidet. Innen egyenes út vitt a Tan Kapuja Buddhista Főiskolára?
Igen, csak abban az évben éppen nem indult karate szakirány, így aikidóval folytattam. Dunaszerdahelyen a karate mellett egy kicsit belekóstoltam már az aikidóba, volt egy komáromi aikidomester, aki Dunaszerdahelyen is tartott edzéseket. Így nem volt teljesen ismeretlen ez a szellemiség.
Ez a felsőoktatási intézmény valószínűleg kevesek számára ismert. Milyen volt egy nap, hogy folyt a tanítás?
Napközben rendes tanórák voltak, reggel egy, délután két edzéssel, de a közeli Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen is voltak edzések délután, így mindennap el tudtunk menni két-három edzésre. Később visszajártunk a kezdők számára tartott edzésekre is, hogy tökéletesítsük az alapokat.
Mindezt heti öt napon, napi két edzéssel haladva…
Volt, hogy három. (nevet)
A Kallós Zoltán-díjat a néprajzi jellegű gyűjtőmunkádért kaptad. Életednek ebben a szakaszában azonban még kötésig álltál a keleti harcművészetekben. Hogy lett a karatéból, az aikidóból tradicionális magyar harcművészet?
Odamentem Rőth Imréhez, aki a bemutatót vezette, bemutatkoztam, és elmondtam, hogy szeretném ezt megtanulni. Hétvégenként nála sajátítottam el az alapokat. A lovaglást, az íjászatot. Néhány ostortechnikát is mutatott. Később kapcsolatba kerültem a komáromi Varga Sándorral, akivel közösen részt vettünk egy szentendrei napfordulós ünnepen. Ott táboroztak a barantások, tartottak bemutatót, és az is megtetszett. Kiderült, hogy Budapesten tartják az edzéseiket. Így elkezdtem oda is járni.
Győztél a főiskolai edzések mellett még külön, egy teljesen más jellegű küzdősportot is gyakorolni?
Nehezen, de azért összeegyeztethető volt. Mindjárt az első edzés végén, a birkózás során, egy száz kiló körüli edzőpartnerem ráesett a térdemre. Azóta a BRFK életvédelmi nyomozója lett, a mai napig jó barátságban vagyunk. A lábam azonnal kályhacső vastagságúra dagadt, a bokámtól a combomig. Mondták, hogy na, ez se jön többet edzésre. Néhány napig a járás is gondot okozott, de aztán, amikor már tudtam bicegni, visszajártam az edzésekre, hogy mutassanak bottechnikákat, vagy valami olyasmit, amihez nem kell annyi lábhasználat, hogy gyakorolhassak.
Milyen volt ekkor a baranta rendszere?
Akkoriban kezdett a magyaros modorba átmenni.
Miből?
Előtte jobbára a bajvívásra, történelmi vívásra, bemutatókra, várjátékokra koncentráltak. A másfél kezes kard volt az alapja, és sok koreográfiát tanultak.
Fogalmazhatunk úgy, hogy ez vetett véget az aikidós karrierednek?
Abban, hogy végül nem fejeztem be a főiskolát, természetesen nagy szerepe volt a barantának. A keleti felől teljes egészében a magyar harcművészet felé orientálódtam. Az alapkérdés az volt, hogy miért gyakoroljuk a keletit, amikor itt van nekünk a sajátunk? Egyébként már csak a szakdolgozat lett volna hátra, de huszonévesen, az utamat keresve úgy éreztem, hogy nincs erre szükségem.
Közben kétszer megnyertem a nemzeti bajnokságot. Ami verseny volt, azon elindultam. 2007-ben volt egy edzőképző, ahol a záró feladatok között szerepelt, hogy saját gyűjtést kellett végezni. Ekkor jutottam el Molnár Józsi bácsihoz Ajnácskőre. Tőle gyűjtöttem botbirkózást, meg néhány ostortechnikát. Megdöbbentett, hogy járnak még közöttünk olyan emberek, akik ezeket az ősi harci technikákat bírják.
Módszertani szempontból ezt hogyan képzeljük el? Mit kérdeztél az interjúalanyodtól?
Az első nyilván rendkívül amatőr volt, mondhatni szerencsém volt az adatközlővel, ugyanis módszertanilag nem készítettek fel erre bennünket, csak azt mondták, hogy gyűjtsünk. Amit tapasztaltam, az nagyon megtetszett. Két év múlva intenzív gyűjtésbe kezdtem.
Milyen jellegű gyűjtéseket végeztél?
Alapvetően kétféle gyűjtést végeztem. Az egyik a hagyományos néprajzi gyűjtés. A Csallóköztől az Ung-vidékig bejártam a Felvidéket. Két nagyobb tájegység nincs még felgyűjtve, Nógrád egy része, illetve a Vág és Garam köze.
Gyűjtéseidért a Néprajzi Múzeum is több ízben elismerésben részesített. Milyen volt ennek a szakmai visszhangja?
A néprajzos szakma egy része, kis túlzással, megállt a matyóhímzésnél, és a népi harci testkultúra létezését nem ismeri el. Amerre járok a világban, Kazahsztánban, Kirgizisztánban, Tádzsikisztánban, Azerbajdzsánban, bármerre, mindenhol örülnek, hogy van egy ilyen etnosportjuk, nálunk meg küzdenek ellene...
És a Magyar Baranta Szövetségen belül?
Volt, aki nagyon elismerően fogadta, de voltak, akik legyintettek rá, mondván, hogy mindent, ami volt, azt a szövetség vezetője már felgyűjtötte.
Ennek része volt abban, hogy kiváltál a Magyar Baranta Szövetségből, és önállóan, immár Felföldi Dalia Iskola néven folytattad tovább?
A szakítás egyik szakmai oka ez volt. Kértem, hogy mutassák meg azokat a gyűjtéseket, amelyeket végeztek, de sem egy videót, sem egy hanganyagot, sem fotódokumentációt nem tudtak mutatni. Aki valamilyen küzdősporttal szeretne foglalkozni, az Budapesten bármit megtalál.
A Felföldi Dalia Iskola harcművészeti iskola. Mi a fő különbség köztetek és a fegyveres hagyományőrző csoportok között?
Mi elsősorban az egyén fejlődésére koncentrálunk, nem kizárólag a testi fejlődésére, hanem a jellemfejlődésére is. A hagyományőrzők általában a külsőségekre koncentrálnak, mi nem viselünk tradicionális harci öltözéket, nem az a célunk, hogy egy-egy kor hadviselését jelenítsük meg, hanem hogy a tradicionális magyar harcmodort a 21. századba átörökítve szolgáljuk annak fennmaradását, illetve tagjaink fejlődését. Ezek a technikák itt voltak, egy zárt közösségben évszázadokat túléltek, csak le kellett hajolni értük. A szintetizáló munkát ugyan én végeztem el, de csakis gyűjtésekre hagyatkozva.
Milyen eszközöket használtok?
A tradicionális népi birkózás mellett eszközeink a szablya, az íj, a fokos, a bot, az ostor és a hajítófegyverek.
A legutóbbi Kurultájon a felvidéki harcművészektől tiszteletbeli fekete övet kaptál. Ezek szerint nálatok nincs fekete öv.
Nem, nálunk fokozatok vannak. De jövőre már szeretnénk egy díszes övet adni tagjainknak, melyet a berettyóújfalui lelet, a Felföldi Dalia Iskola címere díszítene, ezen kapnának helyet a fokozatok is.
A továbblépéshez a tanítványnak minden eszközt tudni kell használnia?
Nem célunk, hogy bárkinek olcsón osztogassuk a fokozatokat. A gyakorlatok tökéletes végrehajtása mellett az is elvárt, hogy harcművészeti iskolánk szellemiségét magáévá tegye.
A sport mellett közéleti szerepvállalásra is jut időd. Immár második ciklusban helyi önkormányzati képviselő is vagy. Ezek szerint elfogadtak a helybeliek, pedig, ahogy a Csallóközben mondják, „gyüttment” vagy...
A közösségért végzett munkát mindenhol elismerik. A faluközösség is láthatta, hogyan újítottunk fel egy régi paraszti portát, ahova aztán közösségi programokat is hoztunk.
Szeptember 30-án a felvidéki magyarság is nagy megmérettetésre készül, a régóta hiányzó parlamenti képviseletet szeretné újrateremteni. Eddigi nyilatkozataidban nem foglaltál állást közéleti kérdésekben, de most hadd kérdezzem meg, hogy látod a felvidéki magyarság évtizedes megosztottságát, és közösségünk esélyeit a parlamenti választáson?
A történelemből is tudjuk, hogy az idők során keletkezett árkokat nem mindig könnyű betemetni, de a nagy sorsfordulók alkalmával a magyarság akkor tudott előrelépni, ha ezt meg tudta tenni, és összefogva harcolt az érdekeiért. Gyakorlatilag a honfoglaláskor kötött törzsszövetség óta ezt látjuk.
Elérhetőek, és ha szükség van segítségre, nem haboznak segíteni. A legutóbbi parlamenti ciklus kétségtelen eredménye, hogy sikerült elfogadtatni a Csemadok-törvényt, így a szervezet végre alanyi jogon kapja meg a neki járó támogatást. De a többi vonalon azt látom, a központi kormányzat épp csak annyira támogatja a magyarságot, hogy fogjuk be a szánkat. Pedig mi nem kérünk többet, csak hogy az országos javakból legalább olyan mértékben részesüljünk, amilyen mértékben azok létrehozatalába a felvidéki magyarság bekapcsolódott. Bízom benne, hogy a félmilliós közösségnek végre sikerült megteremteni a képviseletét.
Megjelent a Magyar7 2023/36. számában.
