2020. április 19., 11:21

A hiábavalóság nagyon tud fájni!

Jankovics Marcellben a magyar értelmiség ikonikus alakját tisztelhetjük. Beszélgetésünk során újfent kiderült, nem alaptalanul. Interjú gyökerekről, sikerekről és kudarcokról, művészetről, egyszóval az életről. Jankovics Marcell a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke, a nemzet művésze.

Köztudomású, hogy erős felvidéki gyökerekkel rendelkezik.

Családi kötelékeim és korábbi munkáim is hozzákapcsolnak a Felvidékhez. Nagyapám kisgyerekként került fel Pozsonyba. Volt valami gond a tüdejével, a város körüli hegyekben remélte a gyógyulást. Pozsonyban ismerkedett meg az én szlovák nagyanyámmal is, aki akkor még nem igazán tudta magáról, hogy ő szlovák, majd végül ő lett a családjából az egyetlen magyar.

Ez önmagában persze nem lenne érdekes, csak azért mondom el, hogy lássuk, Trianon mit hozott. Érdekes a család sorsa 1920 után.

Nagyanyám egyik testvére például komoly hivatalt kapott az első köztársaság alatt, egy másik fiútestvérük Bazinban maradt, két lánytestvérük meg lengyellé lett. Nagyanyám egyik fivére a fiát még felküldte Árvába a háború előtt, hogy tanuljon meg rendesen szlovákul. Később ez az ember azért nem lett a keresztapám, mert azt mondta, ő nem fog magyar gyereket a keresztvíz alá tartani. Párszor találkoztunk azért, leveleztünk, kifogástalan helyesírással írt magyarul.

Milyen munkát végzett a Felvidéken?

Méry Gábor 1999 tájékán megkeresett, hogy kiadhassa nagyapám emlékiratait. Ez lett a Húsz esztendő Pozsonyban. Nagyapám a két háború közti Felvidék egyik ismert irodalmi szereplője volt, de a bécsi döntés után, amikor kiderült, hogy Pozsony nem kerül vissza Magyarországhoz, átköltözött Budapestre. A háborút követő években rendszeres vasárnapi program volt, hogy átmentünk hozzá ebéd előtt. De visszatérve az eredeti kérdésre, Gáborral előtte nem ismertük egymást. Ha már találkoztunk, megkért, hogy a lőcsei templom főoltárán található alakokat próbáljam meg azonosítani. Na most ez nem könnyű olyan szentek esetében, akiknek nincsen a kezük ügyében attribútum, de kiderült, akiket a szlovák művészettörténész beazonosított, azokat nekem is sikerült (nevet). Aztán kitaláltuk, hogy akkor csináljunk Lőcséről egy könyvet, onnan meg csak egy lépés az egész Szepesség, a fél Felvidék gótikus oltárainak bemutatása. Van még munka bőven.

Családi kötelékek, munka, de egy korábbi interjújából tudni lehet, hogy élt is a Felvidéken.

A háború elől előbb Nagyborsára, aztán Bazinba vitte apám a családot, a nagymama rokonainál húztuk meg magunkat, gondolván, a szláv területeken már nem végeznek akkora pusztítást a szovjetek.

Talán így is volt, bár az elmesélt történetekből nem látok különösebb differenciát. A háború után egyébként nem sokon múlott, hogy nem disszidált a család. Ezt akkoriban még nem így hívták, de annyi bizonyos, megvolt a jegyünk egy Dél-Amerikába induló hajóra. Apám megúszta volna a börtönt, de én akkor nem lennék az, aki vagyok.

Ha már itt tartunk, tudatosan készült arra, hogy egyszer az legyen, aki?

Azért az túlzás, de tény, hogy több képzőművész is volt a családban, és én élni szerettem volna a genetikus örökségemmel. Az egyik nagynéném és az egyik nagybátyám, bár ez utóbbi megpróbált eltéríteni a pályától. Ő inkább az alkalmazott művészet felé tendált, szem előtt tartotta a megélhetést.

Építésznek készültem, szépen rajzoltam, gondoltam, ez egy hasznos terület, hajrá! Persze nem vettek fel, mert apám börtönviselt ember volt. Hat évet ült, a forradalom idején szabadult megtört, súlyos beteg emberként.

A sikertelen felvételi után beálltam segédmunkásnak egy anyagvizsgáló laboratóriumba. Innentől van valami sorsszerű a történetben. Dolgozott ott egy egyébként jogvégzett ember, aki amatőr bábfilmes volt. Ő és a főnök fölfigyeltek rá, hogy tudok rajzolni. Azt mondták, addig nem kell csinálnom a rendes munkámat, amíg le nem rajzolok mindenkit a laborban.

Labor? Mi volt a munkája tulajdonképpen?

Szép szóval anyagmozgató segédmunkás voltam egy telepen, vacak egy dolog volt. Esős időben aztán bent a laborban méréstechnikával foglalkozhattam, betanítottak rá, azt szerettem. Érettségizett gyerek voltam, megkaptam mindenféle műszert, mágneses repedésvizsgálót, tartós folyásmérőt…

Ezek így megmaradtak önben?

Igen. Charpy-féle lengőkalapács, Vickers-féle keménységmérő, van még egypár. Szóval közölték, amíg le nem rajzolom a labor dolgozóit, addig nem kell mást csinálnom. Ez nem volt sok idő, néhány hét alatt megvoltam. Volt, aki örült is neki, elfogadta a róla készült rajzot. Ezek a rajzaim jórészt még mindig megvannak. Nem volt egyébként különösebb előképzettségem, ez inkább családi örökség lehet.

A pannonhalmi bencéseknél érettségiztem, ott én voltam a faliújság-felelős, néha-néha festettem egy-egy akvarellt, olajképet valamelyik paptanár verséhez. Ehhez képest kis híján múlt, hogy ki nem csaptak onnan.

Mit követett el?

Mondtam valami csúnyát (nevet). Ez az igazgató fülébe jutott, úgyhogy kijelentette, hogy nekem innen távozni kell, mert fekete bárány vagyok. Hogy tisztázzam magam, azért ez a csúnyaság ma már talán a nyomdafestéket is eltűri. Kosaraztunk a barátaimmal, és az egyiknek azt találtam mondani a játék hevében, hogy „szétrúgom a pudvás segged”. A baj csak az volt, hogy az épület egyik pályára néző helyiségében ment a szolfézsoktatás, és a pillanatnyi csendben ezt meghallotta az egyik apáca, aki bepanaszolt az igazgatónál.

Faliújság, akvarellek, amatőr portrék. Hogyan jutunk el innen az Oscar-jelölésig, a cannes-i Arany Pálmáig, a Kossuth-díjig?

Az érdeklődésem nem igazán hajlott a rajzfilmek felé. Nem is tudtam, hogy van ilyen, hogy animáció. Sőt, akkoriban nem is így hívták, trükkfilmként, rajzfilmként és bábfilmként emlegették. Gyerekkoromban a kommunista L’Humanité nevű francia lapnak volt egy képregényes melléklete, azt nagyon szerettem. Egyetlen helyen lehetett kapni a városban, három forintért, anyám azt mondta, ha hajlandó vagyok elgyalogolni érte, akkor megvehetem.

Remek rajzok voltak benne, én meg imádtam rajzolni, szerettem a karikatúrákat is.

Aztán ott van a Simplicissimus. Nagyapám könyvtárából örököltem meg ennek a bajorországi szatirikus lapnak néhány régi évfolyamát. Ezek ma már óriási értéket jelentenek, a munkásságomra is nagy hatással voltak. Az első világháború előtti lapszámokban rendszeresen kifigurázták a német császárt, az egyházat. Tele voltak remek karikatúrákkal, sokat lehetett tanulni a korról, nagyon ügyeltek például a hiteles viseletek, egyenruhák bemutatására. Az indulást, az első érzelmi löketet mégis a szüleim lakásának renoválása adta. A háború után két évvel összejött a pénz, újrafestették a falakat, nekem meg megengedték, hogy a festés előtt a lekapart falakra firkálgassak.

Jankovics Marcell mint graffitis!

Tulajdonképpen igen (nevet)!

Politikusok karikatúráit rajzolgattam fel a Szabad száj című kisgazdákhoz kötődő lapból.

Pár évvel később, mikor aztán eldőlt, ki lesz a „főnök”, akkor meg főtt tojásra pingáltam Rákosi fejét, illett is rá, meg fejbe is lehetett csapni a végén. Egy darabig aztán azt hittem, édesapámat emiatt is tartóztatták le az ötvenes évek legelején. A képzőművészeti főiskolát végzett nagynéném volt egyébként, aki leginkább pártolta a művészi ambícióimat. Grafikus nagybátyám mindig mondta, göröngyös út ez, de ezt a fajta göröngyösséget én szeretem is.  Küzdő típusnak tartom magam, nem vagyok hős típus, kerülöm a konfliktusokat, de a munkában azért hajlandó vagyok megküzdeni azért, hogy a végeredmény jó legyen. Kollégákkal viszonylag jól elvagyok, ez inkább belső küzdelem a részemről.

Még mindig nagyon messze vagyunk a nemzetközi elismeréstől.

Hát, tudja, ez tulajdonképpen már mítosz nekem is. Az a problémám, hogy nem is értem. Az ember eltelhet magával, rácsodálkozva, milyen szépet csinált, de azért legtöbbször nem ez történik, nem érzékeli az ilyet. Teljesen véletlen volt, hogy bekerültem a rajzfilmesek közé. Az életrajzomat már eleve meg kellett hamisítanom, hogy felvehessenek. A saját főnököm segített ebben. Próbarajzot is kellett csinálnom, volt, aki mondta, hogy nem jó, ennek ellenére valaki benyúlt a szemétkosárba, és kiválasztotta őket.

Csupa emberi csoda történt a pályafutásom elején, ráadásul az első években én borzasztó gyorsan emelkedtem.

1960. szeptember 19-én kerültem a stúdióba, ’63-ban meg már reklámfilmeket készítettem. Óriási ambíció dolgozott bennem, még senki nem voltam, de ötletekkel bombáztam a főnökeimet. A hatvanas években megcsináltuk a Gusztávot, ettől lettünk ismertek. Az első epizódok csak moziban mentek, jött az ötlet, irány a tévé. Az akkori főnököm, id. Matolcsy György kitalálta, csináljunk egész estés filmet is. Dübörgött a stúdió. Hála istennek, azért mindig voltak ellensúlyok, amik megakadályozták, hogy nagyon elszálljak magamtól. Egy fesztiváldíjamat vettem át személyesen Zágrábban, ezt leszámítva általában nem kaptam útlevelet, nem jutottam ki díjátadókra, valahogy mindig akkor kaptam meg az értesítést, amikor már nem lehetett útlevelet igényelni.

A teljesítményemben nem volt semmi egyedülálló, de felzárkóztam az élvonalba.

Dargay Attila (az egyik legismertebb magyar rajzfilmes, a Vuk, a Szaffi vagy a Lúdas Matyi rendezője – a szerk. megj.), akivel évekig egy irodában ültünk, sokáig szeretett volna abba az irányba terelni, amiben ő is jeleskedett. Emlékszem, mindig azt mondta, „Marcikám, olyan édes dolgokat is tudnál, mért ezeket csinálod?”.

Feladta a labdát, muszáj megkérdeznem, miért ezeket csinálta?

Jogos kérdés. Hadd meséljek el egy rövid történetet. Évekkel az érettségi után összefutottam egy iskolatársammal, orvos lett belőle. Beszélgetünk, egyszer csak megkérdezi tőlem, hogy még mindig azokat a „kis hülyeségeimet” csinálom-e? Mármint a rajzfilmeket. Na, ez életre szóló eligazítás lett, hálás is vagyok érte. Máig barátok vagyunk. Az én hiúságom az volt, hogy ne „kis hülyeségeket” csináljak. Ezzel én senkit nem akarok minősíteni, de én nem azt a fajta sikert áhítoztam. A humorérzék adottság, de a művészi érték már más kérdés.

Én is szeretek nevettetni, nevetni, de ha azt kérdezi, mit tekintek művészeti értéknek, akkor nem a „hahahát” fogom mondani. A humor nekem inkább intellektuális kifejezési forma, a magas művészet, különösen a zene, meg inkább mély érzelmeket vált ki.

Mindig volt bennem igény, hogy más érzéseket is kiváltsak, ne csak a nevetést.

Jelenleg a Toldi-film befejezésén dolgozik. Mik a tervei azután?

A Toldival még van néhány hónap munkám, december a határidőnk. Annak idején baromi sok energiát öltem egy bibliai témájú rajzfilm elkészítésébe. Nem jött össze. De ha már így alakult, igyekszem az előnyére fordítani a kudarcot, rengeteg anyagom van, csináljunk belőle valami mást. Lesz belőle egy bibliai témájú könyv. Emellett még ott van az István, a király. Szörényi Levente és Rosta Mária producer megkerestek, csináljuk meg egész estés rajzfilmben. Rábólintottam, izgalmas feladat lesz, ha összejön, hiszen kicsit más az elképzelésem Istvánról, mint Szörényinek. Számomra sokkal pozitívabb figura, mint a darab ifjú hőse, a legnagyobb magyarnak tartom. Remélem, még sikerül megcsinálni, de hiányérzet, az nincs bennem. Ezzel kapcsolatban van egy mondásom, sokszor ismételgetem: „ha mindazt megcsináltam volna, amit nem csinálhattam meg, akkor nem tudtam volna megcsinálni, amit megcsináltam”.

Az ember élete véges, el kell fogadni. De ne legyen hiábavaló! A hiábavalóság nagyon tud fájni.

Megjelent a Magyar7 2020/15. számában. 

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.