A Fogarasi-havasok keleti végein – VIDEÓVAL
Az erdőhatár fölött jó hosszú és meredek út vár még ránk a főgerincig: a jégár alakította teknővölgyben emelkedünk a piros háromszöggel jelzett ösvényen. A fenyveserdő békés régióján túl már a vad sziklaormok uralják a hegységet. Célunk a Galeszku és a Balázs-orom közötti nyereg elérése.
A meredek völgyben kapaszkodva ránk sötétedik, mire elérjük a főgerinc szűk átjáróját, a Szombatfalvi-kaput. Szállásunk a Kis-nyergi védkunyhóban lesz, ahova körülbelül este 9-kor toppanunk be. Igazából nem is csodálkozunk, pont ugyanaz történt, ami már számos alkalommal: annyi kincsre leltünk a hegy lábánál, hogy gyorsan elrepült az idő, így a hegymenet vége már a késő estébe nyúlt.
Mielőtt a védkunyhóban álomra hajtjuk a fejünket, rögvest számot is vetünk, mi mindent láttunk ma. Rögtön itt vannak kezdésnek a sonai földpiramisok; Sona, csak egy lenne az Olt menti kis községek közül, ha nem lenne a határában nyolc, közel 30 méter magas halom. Hogy miként kerültek ide, arról legendák szólnak, de a tudomány még nem adott végérvényes választ. A néprege alvó óriásokról mesél, egyes kutatók kelta vagy szkíta sírhalmoknak vélik. Mindenesetre tetejükről pazar kilátás nyílik az Olt völgyére és a történelmi hazánkat délről határoló Fogarasi-havasok hegyláncára, előterében a hegység és a vármegye névadó városával, Fogarassal.
Mikszáth Kálmán, a város képviselője
Fogaras vármegye egykori székhelye az Árpád-korban még határvédő település volt. Ide is a tatárok hozták az első vészt, ami után a kipusztított magyarság helyébe megérkeztek az első szász és román telepesek. Várának története az egész város sorsát meghatározta. Ahogyan Mikszáth Kálmán 1890-ben írta: „Fogaras ősváraink egyik legszebb példánya. A hagyomány szerint Apor László vajda építette 1299-ben. Ugyanaz az Apor, akinek a lányába beleszeretett Ottó magyar király. A vén Apor oda csalogatta koronástól. Aztán elfogatván, bezáratta a várába, a koronát pedig ott tartotta magánál. Mozgalmas történeti események fűződnek ez ódon falakhoz.”
A mozgalmas időkben a fogarasi birtok gazdája gyakran változott: Corvin Jánostól a Báthory családon át Vitéz Mihályig. A mai vár alapjait már Bethlen Gábor erdélyi fejedelem rakta le. Főként a fejedelemasszonyok lakjául és országgyűlések helyszínéül szolgált, de falai között hunyt el Rákóczi Zsigmond székely generális is. 1661-ben a törökök foglalták el, majd 1685-ben az itteni országgyűlésen kobozták el a hűtlenséggel vádolt Thököly Imre javait. Az utolsó erdélyi fejedelem, Apafi Mihály is itt rendezte be udvartartását, majd itt is hunyt el 1690-ben.
A kuruc, majd az 1848–49-es szabadságharc idejére Fogaras elvesztette korábbi jelentőségét. 1878-ban viszont Fogaras vármegye székhelye lett, de a 20. század mindent felforgatott. Jelképes, hogy a volt vármegyeházában ma már rendőrség működik. A református templom is panelházak közé szorult. Kertjében magukba roskadt síremlékek megkopott feliratai utolsó leheletükkel sóhajtanak még egyet a magyar múltról.
Az egyik sírhant Árva Bethlen Katáé, aki a fogarasi reformátusok nagy patrónusa volt. A fogarasi református gyülekezet ma is 500 lelket számol, nekik köszönhetően még élénk magyar élet folyik idelent Dél-Erdély egyik legnagyobb városában. 1892-től 18 éven át a város képviselője volt Mikszáth Kálmán, akinek emléktáblája is van a városban. Az író kezdeményezésére épült fel Alpár Ignác tervei szerint a magyar állami főgimnázium épülete is. Itt tanított három évig Babits Mihály, de az ő emléktábláját az új tulajdonos már eltávolította egykori lakóházáról, így hiába is kerestük.
A gerincvándorlás
Az emléktáblát nem, de a védkunyhót megtaláltuk a sötétben; szerencsére senki nem volt itt, így kényelmesen elfértünk. A 20 férőhelyes kunyhót az Argyas megyei hegyimentők építették 2010-ben. Sajnos azóta a pásztorok alaposan megrongálták; a vaságyak még itt vannak, de matracokat már nem találtunk, így jól jöttek a derékaljak.
Reggel vad, havasi fellegűző szelek keltettek. A ház mögött a Galeszku ormát a felkelő nap sugarai sütötték meg, miközben kelet felé indultunk az ezeréves határt hordozó főgerinc piros jelzésű ösvényén. A táj innentől fokozatos átmenetet képez az alpesi övezetből a havasi övezetbe. A „román Matternhornként” is ismert Balázs-oromtól visszatekintve nyugatra, a Fogarasi-havasok legmagasabb csúcsa, a Moldován dél felé kiágazó jellegzetes gerince is visszaintegetett.
A Turisták Lapja legendás szerkesztőjének soraival egyetértve jártuk a hosszú hegygerincet: „A gerincvándorlás a hegymászásnak legélvezetesebb módja, mert a hegység élén haladva, huzamos időn át, sőt napokig élvezhetjük a szabad kilátást az alattunk mintegy domborműképen elterülő vidékre és így rövid idő alatt oly áttekintést szerezhetünk a hegység alkotásáról, amilyent különben csak sok időveszteséggel és sok fáradság árán nyerhetünk, ha az illető hegység csúcsait egyenként másszuk meg. Ezek az előnyök pedig különösen akkor szembetűnők, ha a bejárandó hegységek, mint épen a Fogarasi havasok, messzire esnek a lakott községektől.” (Petrik Lajos: Gerinczvándorlás a Fogarasi havasokon, 1897)
A Banda-szorosi, majd a Magas-csúcs után az Urlea délnyugati felén elhelyezkedő hatalmas Banda-katlant körül ölelő gerincszakasz tárulkozott ki előttünk látványos csúcsaival. A gerincnek ez a szakasza is jól illusztrálta a Fogarasi-havasok asszimetriáját: „Az északi hegyoldal vadságával szemben a hegység romániai oldala lankás és gyepes. A havasok e kettős arculatának magyarázata a következő. A harmadkor elején a Fogarasi havasok alakja óriás kenyér formáját mutatta. Az Erdélyi medence lesüllyedésekor ennek az ősdombnak északi fele a medencébe szakadt. A megmaradt déli rész párkánya lett a Fogarasi havasok mai gerince. Az eredetileg egyenletesebb párkány a jégkorszakban sziklahavasi gerinccé alakult át.” (Czirják Károly: A Fogarasi havasokban, 1942)
Szakadatlan szélben értük el az Urlea tetejét, ahonnan nagyszerű volt a körkilátás. Visszatekintve elégedetten nyugtáztuk, mekkora utat tettünk meg idáig. Előre pedig szépen feltérképeztük, mik várnak még ránk: alattunk az Urlea-katlan, felette a Tengerszem, a Banda-völgyfői-csúcs és a Dara hegycsoportja csalogatott. Az Urlea után a főgerinc derékszögben dél felé fordul és elkeskenyedve igen kitetté válik. Az Urlea-élnek ezt a közel 2 km-es szakaszát a Tengerszem-csúcs jellegzetes piramisa koronázza. A csúcs alatti hágóban megváltunk hátizsákjainktól, hogy kitérőt tegyünk a déli irányú gerincet lezáró Banda-völgyfői-csúcs kiágazására, a Dara tömbjére.
Visszatérve a Tengerszem-csúcs hágójába, megkezdtük az ereszkedést a főgerincről az Urlea katlanába. A völgy felső lépcsőjén az Urlea-tó csillan. A 2 hektár területű és 4 méter mélységű tengerszem egy tipikus glaciális eredetű gleccsertó, vagyis egy jég által kialakított sziklamedencében foglal helyet. A tó partjától nem messze helyezték el 2011-ben a Fogarasi-havasokra jellemző, félbe vágott gömb alakú menedékkunyhót. Ezekből a 10 férőhelyes bivakszállásokból a hegység keleti részében összesen 8 darabot telepítettek a gerinctúrázók legnagyobb örömére. Itt, az Urlea gigászi katlanában zárult nemcsak a Fogarasi-havasok keleti részében, de az egész hegységben tett eddigi túráink utolsó nagy dobása.
Búcsúzóul megidéztük Ruzitska Bélát, aki 1909-ben járta végig a Fogarasi-havasok főgerincét: „Most pedig e nagy utunk szerencsés bevégzése után, a legszebb és legmaradandóbb emlékekkel telien, jóleső érzéssel gondolunk vissza erre a felette élvezetes, tanulságos, habár fárasztó gerincvándorlásra, melyen szép Erdélyünk egyik turistaságilag legérdekesebb, legkiválóbb, legmagasabb hegységét és annak gyönyörű vidékeit ismerhettük meg! Azt hiszem, közülünk senki sem sajnálja azt a sok fáradságot, nélkülözést és azt a végzett rendkívüli nagy munkát, melyet a 110 kilométer hosszú úton ki kellett fejtenünk, mert azért viszont százszorosan kárpótolt a fenséges természet itt megnyilvánuló, kiapadhatatlan kincseinek és bájainak folytonos szemlélése útján szerzett páratlan, igazi, mély turista és természet élvezet!”
Megjelent a MAGYAR7 40. számában.
