A fafaragás imádság - interjú Smidt Róbert fafaragó művésszel
Van, aki fát farag. Smidt Róbert történeteket, hitet és emlékezetet ró beléjük. A szőgyéni fafaragó művész szerint a fa nem alapanyag, hanem élő tanú, amely őrzi az időt, az emberi sorsokat és a Teremtő nyomát. Hatvanadik születésnapja alkalmából nemcsak életművéről, hanem hitről, hazáról, családról és alkotásról is beszélgettünk, valamint arról, hogyan lehet a véső nyomán egyszerre megszólítani az embert, megidézni a múltat és dicsőíteni az Istent. Az a belső út is szóba kerül, amelynek minden állomását ugyanaz a csendes meggyőződés vezeti, hogy a művész olykor csak közvetítő.
Hatvanadik születésnapja alkalmából nyílik kiállítása a szülőfalujában, a szőgyéni Nagyboldogasszony-templomban. A jubileum apropóján most egy átfogó beszélgetésre is leültünk, de nem kronológiai sorrendben haladnánk. Inkább azzal kezdeném, hogy amikor ön elé kerül egy darab fatörzs, mit lát meg benne először? Az alapanyagot, vagy azt a történetet, amelyet el szeretne mesélni?
Én először azt látom, hogyan lett az a fa; hogy megtermett, hogy valaki elültette. Nem úgy „működöm”, hogy ránézek egy darab fára, és rögtön azt keresem, mi mindent lehetne kifaragni belőle. Inkább meghallok egy zenét, egy verset vagy bármi mást. Nem tudom, lehet-e ezt adottságnak nevezni, de én ezeket képekben látom. Megjelenik előttem a kép, látom, mit alkotnék, és ahhoz próbálok fát keresni.
Volt olyan fa, amely egyszerűen nem engedte, hogy hozzányúljon?
Volt. Éppen az a Krisztust formázó körtefaág ilyen. Huszonöt éve ott van a műtermemben. Azt hiszem, még nem értem meg arra, hogy hozzányúljak és megfaragjam. Az is lehet, hogy végül úgy hagyom, ahogy van, mementóként, és úgy kerül majd fel a keresztre. Nem tudom. Mindig szem előtt van, látom, mi van benne, de még fiatal vagyok... Talán eljön az ideje.
Mire vár még ez az alkotás? Több élettapasztalatra? Több összegyűjtött történetre?
Ezt nem tudom megmondani. Talán egy gondolatra, egy ösztönzésre vagy valamilyen sugallatra. Ezt nagyon nehéz megfogni. Mert a fejemben már rég megvan, hogyan kellene megcsinálni, mégis képtelen vagyok hozzányúlni. Lehet, hogy éppen ez a célja, hogy ne nyúljak hozzá. Hogy hagyjam úgy, ahogy van. Nem tudhatjuk, hogy a Jóisten milyen úton próbál vezetni bennünket.
A Jóistenről, a hazáról és a családról, vagyis a kiállítás három alappilléréről még beszélünk. De maradjunk még egy kicsit a fánál. A fát nem lehet siettetni. Ön szerint mit tanít a fa az embernek az életről?
A fa magában egy himnusz. Minél öregebb egy fa, annál több élet van benne. Benne van az őseink élete, az a levegő, amelyben felnövekedett, a szenvedések, amelyeket átélt. A fa tiszteletet érdemel. Élő anyag. Sokszor előfordul, hogy elképzelek valamit, felrajzolok egy mintát a fára és egyszerűen nem engedi. Másnap újra előveszem, lecsiszolom, újrakezdem, és akkor már megmutatja, mi a helyes irány. A fa diktál. Nincsenek hibái. Amit mi hibának látunk, egy csomót, egy repedést, az valójában a fa veleszületett története. Ahogy nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyforma fa sem.
Azt mondta, hogy a fa egy himnusz. Akkor a fafaragás lehet imádság?
Igen. Az.
Mire gondol faragás közben?
Mindig arra, amit éppen alkotok.
Az első vésőütéssel kezdődik el az alkotás, vagy már jóval korábban megszületik a párbeszéd?
Sokkal korábban. A párbeszéd már akkor elkezdődik, amikor megszületik egy sugallat, egy ötlet vagy egy felkérés. Napokig, akár hetekig hordozom magamban. A plébános úrnak is mondtam már, hogy érdekes módon nekem nagyon sok ötlet éppen a templomban születik meg. Hallgatom a misét, részt veszek rajta, és egyszer csak megérkezik a gondolat. Tudom, hogy ezt így kell megcsinálnom. Akkor már ki tudom választani a megfelelő fát, és onnantól a fa is alakítja a művet. Ezek nem steril anyagok. Nem trópusi fák, amelyek szinte egyformák. Ezek itt nőttek fel velünk, ezen a vidéken éltek, ugyanazt a szelet, ugyanazokat az évszakokat ismerték, mint mi. Ők diktálnak. Én csak megkérem őket, hogy engedjék megvalósítani azt, amit szeretnék, vagy talán inkább azt, amit a Jóisten rajtam keresztül szeretne megmutatni.
Most már el is érkeztünk a Jóistenhez. Az előbb azt mondta, hogy a fa is alakítja az alkotást. Érezte már azt, hogy tulajdonképpen csak – és ezt most a szó legjobb értelmében mondom – közvetítő? Hogy nem feltétlenül ön vezeti a saját kezét, hanem valami magasabb erő?
Természetesen vannak az embernek saját ötletei, gondolatai. Hogy ezeket maga formálja-e, vagy valaki formálja benne, azt nem tudom. A Csillagösvény alkotásánál éreztem ezt először igazán. Ott volt az a pillanat, amikor egyszerűen azt éreztem, hogy nem így, hanem másképp. És végül úgy volt a jó.
El tudta ezt fogadni? Hogy a fa, vagy talán valami magasabb akarat azt mondja, az én elképzelésem jobb, mint a tiéd?
El tudtam fogadni. Mert nem vagyunk mindenhatók. Tesszük a dolgunkat. Mi a Jóistennek csak afféle malterkeverői vagy talicskatolói vagyunk. Hiszem, hogy minden ember talentummal születik. Mindenki megkapja a maga ajándékát. A mi feladatunk pedig nem az, hogy elássuk, hanem hogy megsokszorozzuk. Sokszor azt érzem, mintha én csak egy villámhárító lennék. Fogom az „adást”, és próbálom továbbadni. Valahogy így működik. Engedni kell. Nem lehet görcsösen ragaszkodni ahhoz, hogy márpedig csakis úgy lesz, ahogy én elképzeltem. Mert akkor nem fog működni.
Mi tanította meg erre?
Egy betegség. Lyme-kór. Volt egy időszak, amikor majdnem egy évig alig tudtam mozdulni, még emelni sem bírtam. Akkor értettem meg, hogy egészen másról szól az élet. Addig ott volt az asztalosműhely, a rengeteg munka, az ember hajtotta magát, próbálta előteremteni a pénzt. Faragtam is, de még nem ez volt a középpontban. A betegség után azonban valami megváltozott. Én ezt egyfajta felemelkedésnek érzem. Sokkal nehezebb út volt, mert el kellett fogadnom, hogy nekem valójában ezt kell csinálnom. Hálát adok a Jóistennek, hogy ezt az utat adta nekem. De az embernek ezt önmagában is meg kell találnia. Rá kell jönnie, mi rejlik benne.
Talán arra is, mi az élete értelme. Ön szerint mi az élet értelme?
Ha már a kiállítás címénél tartunk: mit jelent önnek a haza? Mitől félti leginkább a felvidéki magyarságot?
A legjobban az asszimilációtól. Attól, hogy beolvadunk. Attól, hogy magyar szülők magyar gyerekei szlovák iskolába kerülnek. Én azonban a felvidéki magyarságot leginkább saját magától féltem. Nem a szlovák testvéreinkben keresem a veszélyt. Nem gondolom, hogy miattuk maradunk meg vagy tűnünk el. Azt hiszem, elsősorban rajtunk múlik. Tenni kell érte. Mindenkinek a maga módján. Ha én csak egyetlen embert meg tudok szólítani vagy meggyőzni, már annak is örülök.
Azt mondja, tovább kell adni azt a tudást és értékrendet, amit az ember kapott. Fogékonyak erre az emberek?
Bizonyos korosztályok igen. Nem is kötném ezt műveltséghez. Amikor évekkel ezelőtt a Himnusz táblaképpel jártam a Felvidéket és Magyarországot, huszonnyolc helyszínen mutattam be. Azt tapasztaltam, hogy az idősebb korosztály nagyon fogékony ezekre a gondolatokra. De ugyanilyen nyitottak a legkisebbek is, az óvodások és az alapiskola alsóbb évfolyamain tanuló gyerekek. Én mindig azt mondom, hogy az oktatásban sokkal nagyobb hangsúlyt kellene kapnia a nemzeti kultúrának. Ha rajtam múlna, a magyar népmeséket tanítanám, és Jankovics Marcell rajzfilmjeit vetíteném a gyerekeknek. Mert azokban benne vannak az őseink ösztönei, a szimbólumaink, a gyökereink. Sok mindent megtanulunk az iskolában, aminek akkor talán nem látjuk az értelmét. De ezeket az értékeket is meg kellene tanulnunk. Én továbbra is azt mondom, leginkább saját magunktól kell féltenünk magunkat.
Mi lehetne az első lépés afelé, hogy egy kicsit jobban összetartsunk?
Több szerénység. Félre kellene tenni a hiúságot, az irigységet. Nem azt nézni, hogy a másik mit és hogyan csinál. Magyarok vagyunk. Fogjunk össze. Ne a hibát keressük egymásban, mert hibája mindenkinek van. Inkább próbáljuk meglátni a jót a másik emberben. Nem erőszakkal kell meggyőzni senkit, annak nincs értelme. Inkább értelmes gondolatokkal, példamutatással. Ha kiállítást szervezek, azt is meghívom, akiről tudom, hogy talán nem ugyanúgy gondolkodik, mint én.
És elfogadják a meghívást?
Elfogadják. A visszajelzések, amelyeket én kapok, többnyire pozitívak. Hogy közben ki mit gondol magában, azzal nem foglalkozom.
Talán itt kellene kezdenünk: félretenni a sértettséget, az irigységet...
Igen. Pontosan. Hiszen még a családokon belül is vannak viták, nézeteltérések. Ez természetes. De ezeket félre kell tudni tenni. És itt különösen igaz, hogy egy vérből valók vagyunk. Ennek kellene a szemünk előtt lennie. A dolgunkat kell becsülettel végezni.
A kiállítás címének harmadik pillére a család. Mit jelent önnek a család?
A család számomra a hit után az alap. Család nélkül nem tudnék létezni. A feleségem mindig mellettem áll. Nem is azt mondom, hogy a háttérben, mert mindig együtt vagyunk. A Jóisten megadta nekünk ezt az ajándékot. Talán csak akkor voltunk hosszabb időre külön, amikor veszélyeztetett terhesként hónapokat töltött kórházban. Mindig azt mondom neki: én lehetek a fej, de ő a szív. Ő tartja össze a családot. Ő gondoskodik mindenkiről, ő teremti meg azt a biztos hátteret, amely nélkül én sem tudnék alkotni. Szükségem van arra, hogy ott legyen mellettem, bejöjjön a műhelybe, megsimítsa a készülő alkotást, elmondja a véleményét. Mindig azt mondom neki, te vagy a Jóisten legnagyobb ajándéka az életemben. Harmincnyolc éve vagyunk együtt. Ő azt mondja, harminchét, mert az esküvőtől számolja. Én már az udvarlás évét is beleszámítom.
Ezek szerint már a kapcsolatuk előtt is volt valamilyen különös kötődés...
Mi kell ahhoz, hogy valaki közel négy évtized után is ilyen szeretettel és tisztelettel beszéljen a házastársáról?
Szeretet. Persze nálunk is vannak viták. Minden házasságban vannak. De meg kell tanulni elfogadni egymást. Olykor elviselni is egymást. Hiszen mindannyiunknak vannak hibái – csak a sajátjainkat sokszor nehezebben vesszük észre. Mi mindig együtt megyünk mindenhová, kiállításmegnyitóra, vendégségbe, bárhová. Külön szinte soha. A gyerekeinkkel, a szüleimmel, a testvérem családjával is nagyon szoros kapcsolatban élünk. A Jóisten azt is megadta, hogy közel lakjunk egymáshoz. Ez is ajándék.
Úgy érzi, sikerült ezeket az értékeket átadnia a gyermekeinek?
Ők is benne élnek abban a világban, amit én néha egy nagy mixernek nevezek. Ebben a kissé zavaros világban. De azt látom, hogy ahogy idősödnek, egyre reálisabban látják a dolgokat. A nemzethez való viszonyukat is, és az Istennel való kapcsolatukat is. Azt hiszem, jó úton járnak. Bízom benne, hogy tisztességgel fogják leélni az életüket.
Gyakran mondják, nem attól magyar valaki, hogy a nagyszülei azok voltak, hanem attól, hogy az unokái és a dédunokái is azok lesznek. Ön hogyan szeretné, egyszer a saját dédunokái miként emlékezzenek önre? Mi legyen az első gondolatuk, ha a dédapjuk jut eszükbe?
És ha nem a családja, hanem a felvidéki magyarság emlékezik majd önre száz év múlva, mit szeretne, mit mondjanak Smidt Róbertről?
Azt, hogy volt egy ember, aki megpróbálta átadni a nemzetének és a hazájának mindazt, amit érzett és gondolt. Talán inkább úgy fogalmaznék, hogy próbált formálni. Persze közben engem is folyamatosan formál az élet. A mai napig megnézem a magyar népmeséket, újra és újra előveszem őket. Sokan talán mosolyognak ezen, de én azt vallom, hogy a mese a legkomolyabb műfaj. Olyan igazságokat hordoz, amelyeket felnőttként is újra fel lehet fedezni. Ezért tartom különösen fontosnak Jankovics Marcell munkásságát is. Az a gondolatiság, amelyet ő átadott, felbecsülhetetlen érték.
Hatvanévesen az ember inkább összegez, vagy inkább tervez? Mérföldkőként tekint erre a jubileumra?
Zárásként hadd tegyek fel még egy személyes kérdést. Ha a saját hatvan évét kellene egyetlen fadarabba belefaragnia, mi jelenne meg rajta?
Semmi. Úgy hagynám a fát, ahogy van. Mert a fa maga az élet. Ahogy a beszélgetésünk elején is mondtam, számomra egy tiszta fa önmagában is teljes. Egy egyszerű, felfüggesztett fatörzs. Azt hiszem, én is ez vagyok.
CV:
Smidt Róbert - 1966-ban született Párkányban. Képzőművészeti tevékenységét kezdetben grafikák, festmények alkották. Munkáiban az elfeledett népi díszítő elemeket és azok mondanivalóját ötvözte saját érzelmeivel. Munkásságának fő jelmondata: „Múlt nélkül nincsen jelen és jövő sem”. 1995-től dolgozik fával. Műhelyéből magyarkapuk, templombelsők, oltárok, domborművek, haranglábak, szabadtéri színpadok, térplasztikák, síremlékek és belső berendezési tárgyak kerültek ki.
Megjelent a MAGYAR7 30. számában.
