A cári intervenció nyitánya
1849. május 21. után Magyarhon magára maradt. Európa nem óhajtotta a magyar függetlenséget, s Ausztria orosz szuronyokra támaszkodva indított támadást. Miközben Görgei Artúr tábornok még az oroszok beérkezése előtt a Vágnál akart vereséget mérni a császári-királyi főseregre, azok segélycsapatai már Erdélyben harcoltak és június közepén a cári fősereg a Duklai-hágónál magyar földre lépett.
Kossuth már 1848. július 11-i híres beszédében felvetette az orosz intervenció lehetőségét, amely 1849 tavaszára körvonalazódni látszott. Az 1833. évi münchengrätzi egyezmény értelmében Ausztria számíthatott az orosz segítségre, de ez angol és francia jóváhagyás nélkül nemzetközi konfliktust eredményezett volna, másrészt a Habsburgok nem akarták magukat lekötelezni.
1849 márciusának végére Bécs számára világossá vált, hogy egyedül képtelen diadalmaskodni, a bukovinai és galíciai császári csapatok helyébe kért volna orosz katonákat, de Alfred zu Windisch-Grätz herceg tábornagy legalább ötvenezer fős segélyhadra számított.
A tavaszi hadjárat és a trónfosztás hozta meg a francia és angol jóváhagyást, hiszen nem akarták a kontinens status quo-ját felborítani. Az osztrák–orosz tárgyalások ekkor már javában zajlottak. Ausztria kisebb mérvű segítséget igényelt, mivel „idegen segítség igénybevételével elismeri, hogy képtelen a saját házában rendet teremteni, akkor bel- és külföldön elveszti minden hitelét”.
– vélekedett I. Miklós cár, aki 200 ezer fős hadsereget küldött és 60 ezer főt készültségbe helyezett. Azon a napon, amikor a honvédek bevették a budai várat, Varsóban találkozott I. Ferenc József és az orosz cár. Habár nem került sor a teátrális kézcsókra, mégis szégyenletes volt a segélykérés, amellyel Ausztria elismerte gyengeségét.
A túlerejű koalíciós erők a téli hadjárathoz hasonlóan ismét koncentrikus támadásba lendültek. Miközben a feldunai hadsereg a Vágnál igyekezett legyőzni az orosz Panyutyin-hadosztállyal megerősített császári-királyi fősereget és Erdélyben is fellángoltak a harcok, a herceg Ivan Fjodorovics Paszkevics-Erivánszkij tábornagy vezette cári fősereg északról két menetoszlopban tört be Felső-Magyarországra. Velük szemben Józef Wysocki vezérőrnagy felső-magyarországi hadserege – a Dessewffy Arisztid vezérőrnagy alatti IX. hadtest, a lengyel légió és a Kazinczy-hadosztály – állt.
Eperjes megszállása után került sor a somosi ütközetre, amelyről Dessewffy tábornok a következőket jelentette: „(…) a hadtest Lemesán helység előtt táborozván, délutánni 2 órakkor 2000 kozák Somos helység előtt lévő dombon mutatkozott, a hadtest harcrendben a Tarca folyón innen felállítatván egy csapat dsidás [a lengyel légió 1. dzsidásezredéből], a 17ik /:Bocskai:/ ezeredbeli huszárok s az első vadász zászlóalj egy része és a fél röppentyűs üteggel támadás rendeztetett, melynek eredménye lőn, hogy az ellenség visszaveretett. Ezen csatában résztvevők viseletét csak dícsérettel említhetem. Valamivel később az ellenség ugyancsak fentebbi erőnket több oldalról túlnyomó erővel megtámadván, az egy század 12ik ezeredbeli [Nádor-]huszárok, két 3 fontos ágyú és a lengyel zászlóaljból álló megerősítés segedelmével, a legnagyobb rendben visszavonult és a valódi Tarca folyón innen lévő állását a harcrendben újólag elfoglalta. Ez alatt az ellenség, miután hasztalan igyekezett volna, a híd mellett felállított üteget visszaverni, üldözésétől elállott és egynehány jól sikerült ágyú lövés által a faluba visszanyomatott, ezután mind két részről harcrendben felállított sereggel az esteledés béváratván, részünkről ekkor a visszavonulás legrendesebben folytattatott.
Június 23-án Somos és Mocsármány között a 46. doni kozákezred belefutott Dessewffy utóvédjébe, amely azt visszaverte. Erre Alekszandr Fjodorovics Baggavut vezérőrnagy Somosnál csapatait harcrendbe fejlődtette és tüzérségi tüzet nyitott a honvédekre. Azok nem állták a heves golyózáport, este a Tarca jobb partjára, Lemesre hátráltak, nyomukban a kozákokkal. A magyar veszteség 65 halott és 113 fogoly, az oroszoké 6 halott és 33 sebesült volt.
Minderről Wysockinál e sorokat olvashatjuk:
A mieinknek nem maradt más hátra, mint hogy visszatérjenek a táborba. De a retiráda során lovasságunknak folyvást tekintettel kellett lennie a gyalogságra, hogy az ne maradjon magára. Így a csata elhúzódott, s teljesen feleslegesen vesztettünk annyi embert. Az ulánusok és a huszárok vitéz rohamukkal meggondolkoztatták az ellenséget, amely ugyan előrenyomult oszlopaival, de miután ágyúink tüzet nyitottak rájuk, visszahúzódott a hegy mögé.
E felderítő rohamban veszett oda (…) vezérkari főnököm, Lucjan Stobiecki. (…) Lemesnél addig maradtunk az állásunkban, míg le nem szállt az éj, aztán folytattuk a visszavonulást Miskolc felé.”
Az 1849. évi orosz hadjáratról szóló – Ivan Ivanovics Oreusz-féle – kötetben is találunk említést ezen ütközetről: „A csapatoknak az elővéd állományába kijelölt első lépcsőjének parancsnoka, Baggavut vezérőrnagy, miután hírét vette a Somosnál zajló összecsapásnak, a jelizavetgrádi [Olga-]huszárezreddel és a 4. lovas könnyűüteggel meggyorsította előrenyomulását, hogy segítsen a kozákoknak. A Mocsármánytól délre húzódó dimbes-dombos, erdős vidéken nem tudta egész tüzérségét szétbontakoztatni, ezért csak két löveget állított fel az országútra. Tőlük balra állt fel a huszárezred, a már rendeződött kozákszotnyákat pedig az ellenség balszárnyának megkerülésére küldte ki. Ez a mozdulat és ágyúink sikeres működése megakasztotta az ellenség támadását. A magyarok visszafordultak, de tapasztalatlan katonaságuk nem tudott rendben visszavonulni: a gyalogság meg a lovasság összekeveredett, és ahol Somosba bevisz az út, összezsúfolódott. Baggovut ezt a pillanatot használta ki, rohamra küldte a huszárezred (két osztállyal támogatott) testőrszázadát, s így teljessé tette az ellenség összeomlását: a magyarok rendetlenül hátráltak Somos mögé. További üldözésük a lovassággal lehetetlen volt, mivel az ellenség gyalogsága minden kerítés és fészer mögött fedezékre talált, ráadásul a beköszöntő sötétség is megállásra késztette csapatainkat; de közben a magyarok rendkívüli gyorsasággal folytatták visszavonulásukat Kassa irányába.”
Wyoscki taktikázása jól bevált. Paszkevicset lelassította és két hétbe tellett, mire kiért az Alföldre, ráadásul az ellenség soraiban kitört a kolerajárvány.
Megjelent a MAGYAR7 27. számában.
