Petrőci Bálint, a magyar irodalom macedónja
Nagy és szinte lehetetlen munkát vállal az magára, aki a 100 éve született Petrőci Bálint életét és írói munkásságát szeretné feltárni.
Kolozsváron született macedónként, élete következő helyszínein bejárja fél Magyarhont: Sőreg, Szeged, Losonc, Pozsony, Miskolc, Fülek, s ismét Pozsony. Lelkes, de az eszmében hívő sematikusként kezdi, kétszer is mellékvágányra állítják, a vád előbb titoizmus, majd revizionizmus, de az általa választott irodalmi műfajokat sem igen kedveli a rendszer. Mi az, hogy krimi, pszichopatológia, pornó? Ezekkel a műfajokkal csak csínján lehetett bánni abban a rendszerben, s még örülhetett, ha valaki simán, elmegyógyintézet nélkül megúszta. Még a halála körül sincs minden teljesen rendben, máig tisztázatlanok a körülmények. Csak annyi bizonyos, hogy a kutya sem ugatott utána.
Borisz Cvetov Popoffként anyakönyvezték 1924 szeptemberében Kolozsváron, apja itt volt akkoriban pék, de nyughatatlan természete gyorsan innen is tovább vezérelte. Pár évvel később már egy „gömör-nógrádi” falucskában, Sőregen találkozunk vele. Ez az alig 500 fős, folyamatosan csökkenő lakosú, de még mindig bőven magyar többségű falucska Gömör és Nógrád határán található, kétbejáratú zsákfalu, az egyik bejárata Gömörben, a másik Nógrádban található, vasútállomása viszont már Ajnácskőhöz „tartozik”.
Persze, nem ő az egyetlen, valahol ezt az utat járta be annak idején Petőfi is. Életrajzi adatok híján csak találgathatjuk, hogy következett innen Szeged, ahol az általános iskola alsó tagozatát végezte, majd Losonc, ahol a Kármán József Gimnáziumban érettségizett 1943-ban, amikor az ismét Magyarországhoz tartozott. Itt jelenik meg első írása is 19 évesen a Losonci Hírlapban. Innen a miskolci jogakadémia következik, de az államvizsgát már 1949-ben Pozsonyban teszi le, s élete maradék öt évtizede már nagyrészt ehhez a városhoz köti. Mivel az egyetem nem ingyenes, maga is kipróbálja a kenyérsütést, apja mellett péksegédként dolgozik Losoncon.
Bár jogot végez, nem a végzett szakmájában helyezkedik el, hanem az első pillanattól kezdve újságíróként dolgozik. A kommunisták hatalomra kerülése után megnyílnak a látszólagos lehetőségek a megmaradt magyar kisebbség előtt, 1948 decemberében párthatározatra megalapítják az Új Szót, amely hetilapként indul, de rövidesen napilappá avanzsál, létrejön a Csemadok, s ismét megjelenhetnek magyar nyelvű könyvek is. Petrőci Bálint is belevágja magát a kisebbségi magyar élet habzsolásába, az Új Szó munkatársa lesz (a rádiós Nagy Jenővel együtt az elsők között lép a lap kötelékébe), míg elbeszéléseit a Fáklya, majd az Új Ifjúság és a Dolgozó Nő közli.
Bár pár hónappal később visszakerül Pozsonyba, Fülektől „nem tud elszakadni”, a kisváros lesz első regényének, az 1963-ban megjelent Határvárosnak a „főhőse”. A folyóiratbeli közlések mellett 1953-ban két elbeszélésével (Közel a szívhez, Libusa brigádja) ő is szerepel a háború utáni első szlovákiai magyar antológiában, a Szőke József szerkesztette Új Hajtásokban.
S itt érdemes megállni egy pillanatra. A csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó által megjelentetett antológia 17 pályakezdő sematikus, hurráoptimista írásait közli. Ne feledjük, 1953-ban járunk, keményen dúl az osztályharc, s ekkor még a keleti blokk helyzete messze nem szilárdult meg. Ez csak az 1956-os népfelkelést elnyomó szovjet bevonulás után történik meg. S még nagyon friss a két pártvezér, Sztálin és Gottwald halála, s hol van még az a legendás, a sztálinizmussal leszámoló szovjet pártkongresszus. Szóval a lehető legsötétebb időszakban vagyunk, amikor mindenki retteg, mikor áll meg a háza előtt az a bizonyos fekete autó. Az antológia Bábi Tibor Köszönöm forrón a Pártnak című zengeményével indul, érdemes idézni:
Magyar vagyok, magyar,
ki hazájában is hontalan volt,
kit két ország is megtagadott.
Köszönöm forrón a Pártnak,
mely visszaadta a méltóságom,
– jogot és hazát adott…
Ez a Bábi írja majd pár évvel később Okulásul című híres versében, hogy Nyolc testvér közül mai napig// csak én maradtam meg magyarnak. S az is unikum, hogy amíg ő a magyar irodalom részese lett, bátyja, Alexander Pockody nevét a szlovák irodalom jegyzi a jelesei között. Visszatérve az antológiához, ebben szerepelnek olyanok is, akiknek a neve akkor már ismert az irodalomkedvelők körében, sőt önálló kötettel is rendelkeznek, mint Dénes György vagy L. Gály Olga, de már elkészült Veres János Fekete május c. debütkötetének a kézirata is (más kérdés, hogy az csak a szerző halála után, 2006-ban jelenik meg).
Talán érdemes lenne felkutatni az arra érdemeseket, s egyszer egy közös antológiával meglepni őket, hogy nyugodtan elmondhassák ott fenn az égi íróasztalnál, írni akartunk és írtunk mi is Uram. Ebben a kötetben találkozhatunk például a csomai-balogfali Gál László, a fülekpüspöki Mikus Sándor nevével (őt még Duba Gyula is kifigurázza paródiakötetében), a királyhelmeci Szűcs Bélával, a vágkirályfai Babos Lászlóval (akit nemrég fedeztek fel egy kötet erejéig), ahogy a később indulók közül a magyarbéli Fülöp Imrével, a pozsonyi Péterfi Gyulával, a besztercebányai Gály Ivánnal, a losonci Zsíros Istvánnal és sokan másokkal, akinek irodalmi emlékezetét a Fáklya, az Új Ifjúság, A Hét vagy az Irodalmi Szemle őrzi már csak.
S most térjünk vissza Petrőci Bálinthoz, aki ekkor már ismét az Új Szó munkatársa, – s amikor a prágai tavasz elfojtása után ismét mennie kell, a publicisztikai rovat vezetője –, s 1968-ban még a kollégáival együtt a lap 20. születésnapját ünnepli. Ekkor pályakezdő a minap elhunyt Miklósi Péter, míg a névsorban (és a halálba is) őt követő sajószárnyai Németh János a belpolitikai rovat meghatározó embere lesz évtizedekig. A vád Petrőci Bálint ellen: revizionizmus és opportunizmus.
Petrőci ekkor már többkötetes író, de a hatalom nem kegyelmez, s nyugdíjazásáig az Obzor Kiadó műszaki szerkesztője. Természetesen kizárják a pártból, felfüggesztik tagságát a Szlovák Írók Szövetsége Magyar Tagozatában.
Évek telnek el, amíg a hatalom feloldja az írói moratóriumot, s 1977-ben kiadhatja vaskos, kétkötetes Kommunisták című dokumentumregényét, amelynek rövidített változatát tíz évvel később Klára Košková fordításában szlovákul is elolvashatják. „Igaz történeteket írok élő és időközben elhunyt elvtársakról. A mozaikszerűen az élet regényébe olvasó eseményekben, életsorsokban a szlovákiai kommunista mozgalom freskóját igyekszem megrajzolni” – írja az eredetileg háromkötetesre tervezett dokuregény bevezetőjében. A hatalom látszólag megbékél a penitenciát gyakorló íróval, aki fokozatosan visszatérhet az irodalmi életbe. A Szovjetbarát című lap magyar változatának lesz a szerkesztője, s 1988-ban a Madách Kiadó Hullám hullámot ér címmel új novelláskötetét is kiadja.1990-ben az Új Szó is rehabilitálja, s pár évig még utazó riporterként alkalmazza, mielőtt végleg nyugdíjba küldi.
Az Új Hajtások című antológiában való szereplés után, ahogy Török Elemérnek, Ozsvald Árpádnak és Veres Jánosnak (Három fiatal költő), egy évvel később neki is megjelenik első kötete, a Megbékélt emberek, amelyben folytatja a már az antológiában megismert riportot elbeszéléssel bőven keverő hibrid műfajt, a lelkesedés hőfoka sem kisebb, s még várni kell a némi megtisztulásra, amely az 1956-ban megjelenő Piros virág című újabb novelláskötetében jön el.
– állapítja meg a kötettel kapcsolatban Szeberényi Zoltán, aki Petrőcit beválogatja a 2000-ben szlovákiai magyar írókat bemutató portréesszé kötetébe is. A kötet nyolc, rövidebb-hosszabb elbeszélést tartalmaz, két írás is Július Fučík mártír kommunista író életét idézi meg. A vádlott vádol című írását később bővebben is kidolgozza. A kötet talán legjobb darabja az Amálka című elbeszélés, amely egy testileg-lelkileg szerencsétlen hétköznapi nő frappáns ábrázolása a történelem útvesztőiben. De ahogy ez, úgy más novellája sem szerepel később egyetlen válogatott antológiánkban sem. Szerepel viszont Duba Gyula Káderezés a (zseb)parnasszuson című kötetében, amelyben Duba „idézi” is egyik novelláját (Egy lány a sok közül) a Nyitott szemmel a nép között címen megjelent sematizmus túrta riportkönyvéből.
A regény lapjain találkozhatunk a zománcgyár máig kétes megítélésű igazgatójával, a Milota néven emlegetett Hulita Vilmossal, ahogy többen magukra ismerhettek a regény egyik fontos helyszínét adó középiskola vezetői közül is. Petrőci a regényben egyértelműen az ún. népi demokrácia mellett teszi le a voksot, s bár Csanda sok mindenben elmarasztalja a szerzőt, bizonyos csőlátásáért is, elismeri, a regénynek vannak maradandó értékei, s korrajzot felmutató értékei is. Fülek történetét később Lóska Lajos dolgozza fel Tábortűz a Vöröskőn című munkásmozgalmi regényében. Petrőci Bálint – miközben az Új Szó vezető munkatársa –, műfajváltáson megy át, a füleki regényében is megjelenő kalandos elemeket a lélektani ábrázolás eszközeivel vegyíti, s új regényeiben már azt a korban nagyon bátor felvetést is megengedi magának: „nem az elmegyógyintézetbe zártak a bolondok, hanem azok, akik odajuttatták őket”. Amíg hősei közül nem egy végzi zárt intézményben, Petrőci hálát adhat a sorsnak, ő kényszerzubbony nélkül megússza, bár ahogy egyik név nélkül nyilatkozó egykori kollégája megemlíti, halála körül sem volt minden rendben. Az tény, hogy volt napilapja még nekrológot is elfelejt róla közölni.
1966-ban jelenik meg A szemtanú című bűnügyi-lélektani regénye, s ezt a vonalat követi az 1968-ban napvilágot látott Mágneses rácsok című, két kisregényt (Mágneses rácsok, Sötét pillanat), s egy abszurd drámát (Kakastánc) tartalmazó kötete is. Mielőtt a normalizáció éveiben egy időre elhallgattatják, még mintegy búcsúzóul megjelenik a Hosszú az éjszaka című kémregénye, amelyben Petrőci a Nyugat-Németországban székelő kémközpont és a pozsonyi, illetve prágai kémelhárítók párviadalát eleveníti fel.
A téma nemegyszer előfordul a kor magyar irodalmában és filmjeiben, elég, ha csak a Sellő a pecsétgyűrűn című kultikus Berkesi András-regényt vagy a Fotó Háber című játékfilmet említjük. „Kedveli a nyers, időnként az ízlés határát súroló jeleneteket” – írja róla Szeberényi, s tény, hogy a hetvenes években az Új Ifjúság, az Irodalmi Szemle és A Nő hasábjain megjelenő regényei (Csapda, Apostolok a Kopár hegyről, Tüzes levegő, Hol vagy, Ilonka?) bőven élnek a meghökkentés eszközeivel. De még ma sem könnyű feltárni, mennyi írást jelentetett meg, ráadásul kitiltása miatt több álnevet is használt, így ő volt például Sente András is. Egyik akkori hetilapunk több bűnügyi történetét is közli, s mint a lap egykori szerkesztője megjegyzi, annyira élethű volt az egyik gyilkossági története, hogy még hosszú évekkel később is görcsbe szorult a gyomra, amikor hazafelé a sötét lépcsőházban hirtelen zajt hallott a háta mögött. „Ilyenkor mindig Petrőci regényének a kéjgyilkosa jutott az eszembe” – mesélte a lap munkatársa, aki csak annyit kért, a nevét még csak véletlenül sem áruljam el. Nem teszem. Viszont mindenképpen meg kell említenünk itt annak a korláti Vígh Rózsának a nevét, aki szintén a krimi műfaját művelte, s Linda Taylor néven lett a rendszerváltás után a magyar krimi egyik legolvasottabb művelője.
Összefoglalásként nyugodtan leírhatjuk, hogy Borisz Cvetov Popoff, vagyis Petrőci Bálint a felvidéki magyar irodalom nagy ismeretlenje, aki valószínűleg haló poraiban is szolgálhat még számos meglepetéssel, hisz olyan műfajokat hozott be a szlovákiai magyar irodalomba, mint a kém- és a bűnügyi regény, s aki 1968 zajos forgatagában ki merte jelenteni: „nem az elmegyógyintézetbe zártak a bolondok, hanem azok, akik odajuttatják őket”. Hogy ezt már idéztem? Petrőci Bálint élete a bizonyíték arra, hogy tájinkon az ismétlés segíthet az élet elviseléséhez.
A cikk megírásához nyújtott segítségéért köszönet Elbéné Mester Magdolnának, a budapesti Országos Széchenyi Könyvtár munkatársának, és a somorjai Bibliotheca Hungaricának.
