2020. május 31., 18:57

Minden nap feladat és ajándék

Hodossy Gyula író, költő, szerkesztő számos felvidéki magyar intézmény alapítója vagy épp működtetője május 3-án töltötte be 60. életévét. Ez alkalomból kérdeztük pályájáról, elmaradt nyugdíjazásáról és jövőbeni terveiről.

Fotó: Ugróczky István

Rengeteg szervezet, intézmény kötődik a nevedhez: Szlovákiai Magyar Írók Társasága, Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség, Lilium Aurum Könyvkiadó, Katedra Alapítvány, Vámbéry Polgári Társulás, Iródia mozgalom. Honnan van mindenre energiád?

A feladatok.

Egész életemben valamilyen feladat vezérelt, hogy valamit meg kell tenni. Már tizenvalahány éves koromtól rendszeresen publikáltam a csehszlovákiai magyar sajtóban.

Mészáros Károly, a Csallóköz akkori főszerkesztő-helyettese indított az irodalom irányába, hozzá vittem el az első verseimet. Neki köszönhetően jutottam el Vágsellyére a nagy hírű Vörösmarty Klubba, amely akkoriban ellenzéki helyszínnek minősült. Nagy László volt a vendég, vele beszélgethettünk. Felolvastam neki az egyik versemet, és ez akkora élmény volt számomra, hogy arra gondoltam, milyen jó lenne, ha ez másoknak is megadatna. Sok fiatalt ismertem, aki szerette az irodalmat és szintén írogatott. Mennyire jó lett volna, ha ők is találkozhattak, beszélgethettek volna Nagy Lászlóval. Ez a gondolat fogalmazódott meg bennem, amikor a szlovákiai magyar klubmozgalom szervezéséből próbáltam kivenni a részem a hetvenes évek második felében, az Iródiában és más intézményeknél.

A szlovákiai magyarság, illetve a kulturális örökségünk fenntartásához szükséges kulturális hálóról kezdtem gondolkodni.

Így jutottunk el például a cserkészszövetséghez is, de ugyanez a gondolatmenet indította el a Fórum Kisebbségkutató Intézet megalapítását Tóth Károllyal. Fontosnak tartottuk, hogy legyen egy tudományos intézetünk, ahol a tudományban jeleskedők össze tudnak járni. Folyamatosan az motivált és motivál a mai napig, hogy az örökségünk ne csak múzeumi kellékként maradjon meg, hanem életünk része legyen.

Mik voltak a hatvan évnek a legkiemelkedőbb mozzanatai?

A kommunista világban a hatalom nem szerette a gondolkodó embereket, így én sem tartoztam a kedvencek közé.

Többször eltiltottak az írástól, többször elvittek a rendőrök, megvertek, a titkosrendőrség folyamatosan megfigyelt. Ettől függetlenül rengeteg pozitív pillanat is volt abban az időben. Tizenhét évesen szerveztem egy Síppal, dobbal, nádi hegedűvel című, háromnapos irodalmi-népzenei fesztivált, 300-nál is több szereplővel itt, Dunaszerdahelyen és a környékén. Rengeteg barátság született akkor, amelyek mind a mai napig megvannak. Említhetném az Iródiát, a klubmozgalmat is. 23-24 klub szervezésében vettem részt, Pozsonytól Nagykaposig kerestem olyan embereket, akik vállalják a településeken a klubok megszervezését. Ez a hatalomnak már akkor is szúrta a szemét.

A különféle irodalmi rendezvények, irodalmi táborok szintén jó élmények voltak, hiszen a magyar irodalom színe-javát ezeken ismertem meg.

Hasonlóan nagy élmény volt a cserkészszövetség, hiszen az teljesen más volt a korábbi feladataimhoz képest. Nagy kihívás volt idegen területen dolgozni, de ugyanaz motivált: a szlovákiai magyar közösség segítése. Megpróbáltam úgy megszervezni mindent, hogy hosszú távon tudja szolgálni a magyar kultúrát és a közösséget. Tehát csak egy dolgot nem tudok kiemelni, hiszen nagyon sokszínű ez a pálya.

Az általad elindított intézmények a mai napig működnek, mondhatjuk, sikeresek. Akad olyan dolog, amit ma, hatvanévesen már másként csinálnál?

Biztosan másként csinálnék mindent. Minden napnak megvan a maga tapasztalata, ami rányomja a bélyegét a következő napra, és megváltoztatja a dolgokról alkotott véleményemet. De nincs olyan, amit megbántam volna.

Egyrészt megpróbáltam kitalálni, hogy mire van szükség, másrészt ezek megvalósítási módját. Rengeteg hibát követhet el ilyenkor az ember, mert nem ismeri a jövőt. Lehet azon filozofálni, hogy a mai eszemmel, tapasztalataimmal mi mindent változtatnék – szinte mindent –, de ez értelmetlen lenne.

A mai napig minden projektemet vállalom, és így tényleg lehet úgy fogalmazni, hogy az én pályám volt.

Miben változott a költői szemléleted a kezdetekhez viszonyítva?

Mindig nagyon fontosnak tartottam a pillanat megfogalmazásának a lehetőségét. Írtam néhány elbeszélést is, de főleg verset, ami az én értelmezésemben a pillanat művészete, ahogy a képzőművészetben a festő vagy a fotográfus is egy epizódot akar megmutatni. A versben is egy pillanatot szeretnék megragadni, ami minden olvasó számára mond valamit. Nem szeretem, ha a versről úgy kezdenek beszélni, hogy ez a költemény erről vagy arról szól. Az rossz, ha a vers mindenkinek ugyanazt mondja.

Egy jó vers mindenkinek mást mond. Tehát azt a pillanatot próbáltam megfogalmazni, hogy ebben a pillanatban hol vagyok én, vagy hol van a vers főhőse, és mi a viszonya mindenki máshoz, aki abban a pillanatban ott van.

Az idei év a koronavírus-járvány miatt nem úgy alakult, ahogy azt akár csak néhány hónappal ezelőtt is terveztük. A te életedben milyen változásokat hozott?

Egész életemben úgy gondoltam, hogy 60 évesen megyek majd nyugdíjba, és amikor ez bekövetkezik, minden kötelezettségemet, civil vállalásomat átadom másoknak, de a Jóisten másként rendelkezett.

Kicsit meg lett hosszabbítva a hivatalom, minden vállalásomat szeretném befejezni, és akkor a 61. évemben fejezem be a munkát. Hiszem, hogy jön egy következő nemzedék, akinek fontos lesz a szlovákiai magyarság jövője, a kulturális örökségünk megtartása és fejlesztése, tehát azok a célok, amelyeket magamra nézve kötelezővé tettem.

Milyen terveid vannak túl a hatvanon?

Nagyon szeretnék mindent befejezni, és egy kicsit magammal is foglalkozni. Ez a hatvan év azzal telt, hogy másokért dolgoztam, irodalomszervezőként sem a saját verseim menedzselése volt a feladatom, de ha a jóisten engedi, szeretnék még magammal törődni.

Készül egy verseskötetem új versekkel, ezt követően az életpályámat bemutató kötet megjelentetésén lesz a sor, aztán egy újabb verseskötet, aminek az alaphangulata már körvonalazódik bennem. Közben készül egy CD Bertók István jóvoltából a megzenésített verseimmel.  Ezenkívül szeretnék végre könyveket olvasni, mert az írószervezet, a könyvkiadó élén elsősorban a naponta kapott kéziratokat kell olvasnom.

Szeretném azokat a könyveket elővenni, amelyekről tudom, hogy jók.

1992-ben, harminckét évesen volt egy balesetem, amiben rövid ideig meghaltam, de újraélesztettek. Akkor azt mondtam, hogy minden nap ajándék, amit úgy kell megélni, mintha az utolsó lenne. Ennek az életfilozófiának a tökéletesítése lenne most már a feladatom.

Megjelent a Magyar7 2020/21. számában.

Megosztás
Címkék