2021. augusztus 12., 10:37

„Elég lesz tán, mondjuk, kilencvenhat…” – 115 éve született Dávid Teréz

Igen, Dávid Teréz Asszonya ennyi évet kér a Haláltól, amely megadta neki ezt az iszonyatosan hosszú időt. Az írónő így megengedhette magának, hogy élete első négy évtizedében ujjgyakorlatokat végezzen, s felkészüljön az írói hivatásra. Sőt, még arra is lehetőséget biztosított, hogy időben elhallgasson. A mór a szlovákiai magyar irodalomban megtette a maga kötelességét, s aztán ugyanúgy elsüllyesztették, mint irodalmunk első nyolc évtizedének szinte összes többi képviselőjét. Holott a felvidéki magyar drámaírás területén ma sem közelítette meg senki az életművét, s a korral kötelezően járó politikai maszlagot lehántva ma is érdemes volna a műveit a színházainknak elővenniük. 115 éve született Dávid Teréz, s legalább három évtizede már, hogy elfelejtettük.

Dávid Teréz
Fotó: A Jókai Színház archívuma

Nem akartam hinni a szememnek, hogy nem fért be a Szlovákiai Magyar Írók Társasága által kiadott arcképcsarnokba, amely száz írónkat gyűjtötte csokorba. Igaz, idézhetném a minap elhunyt Fónod Zoltánt, aki az írónő századik születésnapja kapcsán jegyezte meg: „Olyan időket élünk, amikor a fiatalabb nemzedék – érthetetlen módon! – nem meghaladni, inkább elfeledni akarja előzményeit, s vele együtt a múltat.

Sem tekintélytisztelet, sem érdem, de jóformán a művek sem számítanak, mert jórészt nem is ismerik”.

S ekkor még működött a Madách Posonium Kiadó, még megjelentek a múltat feldolgozó Magyar Antaeus Könyvek. Megdöbbenve hallottam, hogy a kiadó felszámolása után a raktárkészlet nagyobbik része papírgyűjtésben végezte. De szinte semmit se tudni a rádió magyar adásának egykori felvételeiről sem, holott hangjátékok sora készült, így Dávid Teréz számos drámája és novellája került a hallgatók elé. Gyalázatos, ahogy elbántunk a múltunkkal, az örökségünkkel.

Dávid Teréz
Fotó:  A Jókai Színház archívuma
Hős nem vagyok, de áldozat sem. Bűnös nem vagyok. Mintha nem is létezném. Elment minden mellettem jeltelenül, feljegyzésre sem méltón. Ezek az én tapasztalataim. Ez az igazság.”

– idézhetnénk az 1966-ban megjelent Kásahegy c. regényének hősnőjét, s ahogy leendő 96 évét, úgy műveinek mostoha sorsát is halálpontosan megjósolta.

Dávid Teréz is belakta Közép-Európát

Ahogy a minap említett Ján Kadár, úgy Dávid Teréz is tipikus közép-európai polgár volt, az erdélyi Görgényszentimrén született zsidó családban,

s hosszú élete során megjárta Ungvárt, ahol ifjúkorát töltötte, Pozsonyt és Prágát, átélte Budapest ostromát, majd a második világháború után (amelyben édesanyja, testvére és első férje, Lőwy Gyula is odaveszett) Pozsonyban kezdett új életet Bräuer Géza fogorvos oldalán, akivel több mint harminc évig éltek együtt. „Szerzek neked szakácsnőt, ha íróként sikeres leszel” – biztatta, s egy ideig tényleg szükség volt a szakácsnőre.

Dávid Teréz befutott drámaíró lett, akit szlovák és cseh nyelvterületen jobban ismertek és szerettek, mint a Felvidéken, ahol mindig futottak a szlovák nyelvű bemutatók után.

Amit a magyarországi irodalomban a Kassáról elszármazott Palotai Boris testesített meg, azt a szlovákiai magyar irodalomban Dávid Teréz. Talán nem véletlen, hogy a témáik is szinte ugyanazok, a két világégés borzalmai mellett főleg az ifjúság, a női emancipáció ügyes-bajos gondjai érdeklik őket, de látják és érzékelik az ún. szocialista fejlődés visszásságait is.

Dávid Teréz ezeknek ad hangot az 1974-ben megjelent Látomások című kötetében, amelyben karcolatait adja közre.

 Amíg az olvasók falják ezeket a kormegjegyzéseket, addig a kritika a sárba döngöli őket. Ma „majdnem szűz szemmel” (húszéves voltam, amikor véget ért a szocializmus) végigolvasva őket vannak témák, amelyek korismeret nélkül talán kevésbé érthetőek, de Dávid Teréz ironikus, nem egy esetben szarkasztikus hangneme így is kellemesen elszórakoztatja az olvasóját, s nem mellesleg bemutatja egy mára letűnt kor mindennapjait is.

Ahogy 1966-ban első regénye, a Kásahegy is kiverte a biztosítékot, hisz az első olyan irodalmi művek között volt Szlovákiában, amely a közelgő prágai tavasz előszeleként bírálni meri az építendő új rendszert.

Dávid Teréz
Fotó:  A Jókai Színház archívuma

A Szabad Európa Rádióban Peéry Rezső méltatja a regényt: „Húsz esztendő után először fogalmazta itt meg a valóság nyelvén az író a történelem által pusztulásra ítélt, de a pusztulás korát mégis átvészelő magyar kisebbség szenvedésének krónikáját. Ezért a bátor cselekedetéért kívánkozik ez a kis mű a könyvespolcra, a legjobb magyar magyar asszonyírók, Kaffka Margit, Lesznai Anna, Szabó Magda könyvei mellé”. Ahogy a kötet egyik bírálója, Kövesdi János megjegyzi, a regény kulcskérdése az, hogy az ember különféle korszakokban, más-más viszonyok és körülmények között mennyire tudja megőrizni emberi mivoltát, mennyire képes kitartani az elvei mellett, s ha kell, felülvizsgálni saját elveit. S már itt is vagyunk a dávidterézi életmű lényegénél.

Fényképezőgép helyett tollal rögzít

Dávid Teréz nem írónak készül, hanem anyjával együtt megörökli apja fotósműhelyét.

Ne feledjük, a múlt század első felében ez még ritka foglalatosságnak számított (nem úgy, mint ma, amikor minden mobiltulajdonos fotóművésznek képzeli magát), s bizony, egy-egy háború, egy-egy államváltás idején megsokasodtak az igazolványcserék, s ezzel együtt a portrékép-szükségletek. Dávid Teréz kap egy fotóműhelyt Pozsonyban, s itt folytatja az apja által örökölt szakmát. S apja írói tehetségét is, hisz Davidovics apuka (ez volt az eredeti vezetéknevük) Kovács Károly zeneszerző társaságában Ezüstlakodalom címmel még egy népszínművet is elkövet, amelyet be is mutatnak.

Ahogy mások, úgy az ő húszas-harmincas éveit is a család köti le, illetve annak hiánya. Első nagy szerelme Smaragd Ödön, egy nős férfi, aki viszont csak alkalmi partnernek tekinti őt,

mégis ez a 44 éves korában váratlanul elhunyt férfi jelentette számára az életre szóló szerelmi élményt. Hisz, ahogy mondja:  „Nem az kell, hogy téged valaki szeressen, hanem hogy te szeress. Ez fontosabb, többet ad. Ha valaki azt mondja: szeret, nem biztos, hogy őszintén gondolja. A magad érzéseiben azonban biztos lehetsz”.

Később férjhez megy Lőwy Gyulához, aki viszont vele ellentétben nem éli túl a koncentrációs tábort, pedig túlélhetné, hisz a nácik értékelik azt, hogy kitűnően beszél németül.

Lőwy inkább kétszázadmagával együtt egy tömegsírban végzi. De Dávid Teréz, ha sokszor a csodának köszönhetően is, de budapesti házmesterként túléli a borzalmakat, hogy ott szerzett élményeit felhasználja drámáiban (A Vidor család, Az Asszony és a Halál), a Mesélő nemzedék című, két kisregényt tartalmazó kötetében és a meghatározhatatlan műfajú Utóirat című, nyolcvanadik születésnapjára megjelent, életműzáró könyvében. Élettörténetek, drámarészletek és levelek megidézésével kapunk szuggesztív képet nyolc évtizednyi zajos, néha túlságosan zajos életről, amelynek első felében maga a puszta élet is sokszor ajándék volt. Mindehhez képest a másik felét már csak az öregedés tette egyre kevésbé elviselhetőbbé. 96 éves korában megvakulva egy zsidó öregotthonban hal meg, túlélve önmagát. De a Halál tudja, annak idején ennyit kért tőle...

A felvidéki drámaírás nagyasszonya

Már 1936-ban a pozsonyi Munkás Akadémia bemutatja A fekete virágok c. színművét, s második férje az ötvenes években biztatja, ezzel a Felvidéken annyira elhanyagolt műfajjal próbálkozzon.

Két darabját megmutatja Egri Viktornak is, aki akkoriban egyedül élteti ezt a műfajt. S talán nem is sejti, hogy végre ez a műfaj is otthonra talál, még ha Dávid Teréz először nem is Komáromban, hanem a pozsonyi Hviezdoslav Színház színpadán hajol meg a Lidércfény bemutatója után.  Az előadást Martin Gregor rendezi, a főszerepeket Eva Kristínová, Elo Romančík, František Zvarík és Oľga Borodáčová alakította. A Hviezdoslav Színház évekkel később bemutatta Az Asszony és a Halál c. drámai játékot is, amelyet Emil Boleslav Lukáč fordított le, de nemcsak a pozsonyi színház, hanem Brünnben, Prágában, Pardubicében is játsszák Dávid Teréz darabjait, s ami nem megy színpadon, azt előveszi a rádió vagy a televízió.

Dávid Teréz
Fotó:  A Jókai Színház archívuma
A ml helyzetünkben a MATESZ-nek kulturális életünk egyik fontos centrumává kellett volna válnia. Mert rendben van, hogy ezt játszik meg amazt játszik, de amíg nem játszik hazai szerzőt, addig csak közvetitő. Addig nem érezni, hogy eszmeisége hazai talajból sarjad.”

– ezt Bábi Tibor jegyzi meg, s nem az ő, s nem is Dávid Teréz hibája, hogy gondolatai a mai napig égetően időszerűek. A MATESZ többnyire rohan a szlovák bemutatók után, de becsületére váljon, hogy mind a Dódi, mind az Asszony és a Halál, mind a Vidor család, mind az Időzített boldogság, majd a Bölcs Johanna is bekerül a repertoárjába, a Dódit a szerző hetvenedeik születésnapján másodszor is előveszi a társulat. Idézhetnénk a korabeli kritikákat is, de nem érdemes, Turczel Lajos például 1961-ben az új drámaírót köszöntve ma már megmosolyogtató módon a szocialista eszmeiséget kéri számon mind a darabokon, mind annak főhősein.

Újraolvasva a darabokat, nem akármilyen meglepetés fogadja az olvasót, hisz mind az ibseni mélységekbe merülő Lidércfény, mind a mai feministákat ugyancsak arcul csapó Bölcs Johanna friss leheletével s egy jó dramaturg megelőlegezésével színpad után kiált.

„Maholnap nekünk, férfiaknak kell majd harcolnunk az egyenjogúságunkért” – siránkozik a darab férfi főhőse a hetvenes évek elején, s mintha csak ezt is előrelátta volna az írónő. A hatvanas-nyolcvanas években alig volt olyan amatőr színjátszó csoport, amelyik ne mutatta volna be valamelyik színdarabját (a Lidércfényt például csak amatőrök játszották), a csábiak a Dódit, a nagyidaiak és a dunaszerdahelyiek a Lidércfényt, a szímőiek az Időzített boldogságot vitték színre. Ez utóbbiból Gál Albert rendezésében 1976-ban magyar tévéfilm is készült Hűvösvölgyi Ildikóval, Schubert Évával és Váradi Hédivel, míg a szlovák televízió a Vidor családot és a Bölcs Johannát filmesítette meg. S folytathatnánk a sort azokkal a darabjaival, amelyek sosem kerültek színpadra.

Dávid Teréz
Fotó:  A Jókai Színház archívuma

„Ma egész nap a maga vendége voltam” – írta neki Fábry Zoltán, miután megkapta és elolvasta a színműveit, a Lidércfényt, a Zsákutcát és a Dr. Svobodát. Az elmúlt napokban jómagam is az írónő vendége voltam, s átolvasván az életmű jelentős részét nyugodtan írhatom le:

Dávid Teréz nemcsak a felvidéki, hanem az egyetemes magyar irodalom jelesei közé tartozik, akit méltatlanul dobtunk ki irodalmunk szemétdombjára.

Dávid Teréz
Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.