2022. június 30., 11:12

Borzalmakkal teli XX. század naplótöredékes formában

Tizenhatodik könyvéhez érkezett a napokban Farkas Ottó, aki újságírói pályája zárultával döntött úgy, hogy egyberostálja több évtized munkáját, a szülőföldjén, Medvesalján felgyűjtött sokkönyvnyi anyagot, s mivel kiadóink halódó állapotban vannak, Regélő Múlt Polgári Társulást alapít, amelynek keretén belül Beszédes Múlt Könyvek címmel folyamatosan jelenteti meg gyűjtőmunkája gazdag eredményeit. 

Farkas Ottó: Naplótöredékek

A 16. kötet naplókat gyűjt egybe, így akár azt is elmondhatjuk, a kötet szerzői ezúttal azok az emberek, akik az elmúlt vérzivataros században naplót írtak meghurcoltatásaikról, s ezt fésülte egységes kötetté Farkas Ottó.

Medvesalja a Felvidék egyik legtitokzatosabb tájegysége, eldugva a magyar-szlovák határ mentén, mégis vagy talán ezért az ott élőkön alaposan átgázolt a történelem. A trianoni döntés után sokan ébredtek úgy, hogy a házuk a határ magyar oldalán, a földjeik viszont a szlovák oldalon maradtak. Vagy éppen fordítva. Családok, rokonok egész sorát szakította szét az államhatár, bár az élelmes medvesaljaiak gyorsan megtanultak együtt élni a határral és az azt őrző határőrökkel is. A határ új életlehetőségeket is teremtett, sokan csempészetből éltek meg, de másoknak is jól jött kereset-kiegészítésként.

Farkas Ottó új könyvét ezúttal nem maga írja, hanem hat, ún. naplót hoz egy fedél alá, hat teljesen más típusú szöveget, amelyekben akad egyes szám első személyben, az adott pillanatban feljegyzett történés, de akadnak visszaemlékező típusú szövegek, ahogy van, aki saját élete történéseire reflektál, míg mások a saját településük, környezetük emlékeit fésülik egybe. Közös viszont benne, hogy mindegyik csak töredék, pedig akár külön-külön is szívesen elolvasnánk őket teljes egészükben.

A kötet leghosszabb, talán legértékesebb, irodalmilag is értékes anyaga a dobfeneki Berki István csehországi naplója. A nem egész húsz éves magyar anyanyelvű  cigány fiút édesanyjával és húgával deportálták, s annak ellenére küldték rabszolgamunkára Csehországba, hogy apja a fronton maradt, míg ő maga reszlovakizált.

Berki István részletesen, naplószerűen számol be magáról a deportálás viszontagságos körülményeiről, a csehországi nem túl szívélyes fogadtatásról, a kényszerű beilleszkedésről, ahogy a hazatérés örömeiről is. Ők hazatértek, sokan mások viszont maradtak, ott alapítottak családot. Gyerekeik alig, unokáik már egyáltalán nem beszélt/n/ek magyarul. Személyes emlék, amikor a kilencvenes évek elején több évtized után Kadaňban bejelentés nélkül felkerestük évtizedek óta nem látott nagynénémet, akinek szintén magyar férje már nem élt, s bizony, ő is már csak törte a magyar nyelvet, többnyire csehül beszélt, míg mi magyarul válaszolgattunk. A városban és a közeli Ústí nad Labemben élő gyerekei, s unokái már azt sem nagyon tudták, hogy nagyszüleik annak idején a Felvidékről indultak el végzetes nyelvfelejtő útjukra. Elmentünk a helyi temetőbe is, számos magyar sírfelirattal találkoztunk. Pár éve Dósa Tibor tette közzé édesanyjával közös „nosztalgiaútjának” emlékeit, ők ugyanis közel 70 évvel a történtek után látogattak el egykori száműzetésük helyszínére. Akadtak, akik még emlékeztek rájuk.

Berki István naplóját elsősorban saját maga s leendő gyerekei számára írta, amelyben plasztikus képet kapunk a csehországi lét mindennapjairól. A csehek flegma, a magyarokat, de a szlovákokat is magas lóról semmibe néző magatartásáról, akik a magyarokra kizárólag az ezekről a területekről száműzött őslakos németek helyére érkező  olcsó munkaerőre tekintettek.

Persze akadtak kivételek, s mivel sok helyen kevés volt a férfi, egy-egy együttlét erejéig akár az ágyban is elfogadták őket. Ezekből az alkalmi együttlétekből aztán nem egyszer házasságok is kötődtek. Berki Istvánnak is akadt ilyen lehetősége, de Berki a kínálkozó lehetőségek ellenére nem maradt, anyját s húgát követte haza Dobfenekre. Még szerencse, hogy az ő házukat nem konfiskálták el, sok helyen ugyanis Romániából érkező, szlovákul sem tudó szlovákokat telepítettek a deportáltak házaiba. Igazából azok jártak jól, akik a kitelepítés elől átmenekültek az államhatáron,  s pár hónappal később hazatérhettek.

Berki István és családja két év és négy hónap után kap engedélyt a hazatérésre. Később Pozsonyba kerül, ahol hivatásos katona lesz, de 1968-ban ismét megüti a bokáját, mert egy társaságban kijelenti, hogy nem ért egyet a Varsói Szerződés csapatainak a csehszlovákiai bevonulásával. 1989-ig újfent a száműzetés keserű kenyerét ette, majd a rendszerváltás után alezredessé léptették elő.

A hidegkúti, 1926-ban született, tisztes szegénységben élő Varga Pál emlékei elsősorban a szovjet hadifogolytáborban eltöltött évekre koncentrálnak (pár éve az uzapanyiti Lehotai Aladár a Balog völgyéről szovjet munkatáborokba hurcolt embereknek állít emléket), aki a felszabadulás első napjaiban Pozsonyból nem haza, hanem szovjet hadifogolytáborba került, mégis azon szerencsések közé tartozott, akik túlélték az oroszországi borzalmakat, s végül hazakerülhettek.

A napló érdekes részletekkel szolgál az oroszországi rabszolgatáborban eltöltött mindennapokhoz, ahol az emberéletnek minimális értéke sem volt, s még a halottakat is meztelenre vetkőztették, hogy a rajtuk lévő rongyokat is újrahasznosítsák.

Amíg Varga Pál az oroszországi borzalmakat ecseteli (csak erős idegzetűeknek ajánlott), addig unokahúga, Katona Gyuláné Virág Rozália a határ menti élet mindennapjait örökíti meg. Ajánlott olvasmány mai elkényeztetett fiataloknak, akik mit sem tudnak arról, voltak idők és helyzetek, amikor napi egy tál levesnek és két szelet kenyérnek is örülni kellett, s amikor a 6-8 éves gyerekek már ott szorgoskodtak a szüleik mellett a határban, s a tizenévesek már sokszor családfenntartók voltak. Némileg eltérnek a három önéletírástól Gulyás András és felesége feljegyzései, akik a határ túloldalán található Rónafalu egykorvolt múlt századi mindennapjaiba nyújtanak betekintést. Megtudhatjuk például, hogyan dolgozták fel például a kendert, hogyan készült a két hétig is elálló, finom kemencés kenyér, de azt is, hogy a diákok egy osztályban tanultak, s a tanítónő mégis rendet tudott tartani köztük. Ha kellett, nem riadt vissza a körmöstől sem (ezt csak csendben írtam le, nehogy meghallják a Me Too mozgalom jeles képviselői), a diákok mégis mélységes tisztelettel beszéltek arról, aki megtanította őket írni-olvasni s elemi tisztességre.

Farkas Ottó ebben a kötetében két írás erejéig kalandozott messzebbre. Csunyo Zsuzsi alig pár oldalon ad számot édesapja, a jólészi Csunyo János huszárként eltöltött éveiről, aki mindig büszkén tette hozzá történetéhez: „Ha a háborúban Magyarország nem lett volna vesztes ország, én most VITÉZ lennék”. A kötet utolsó (vagyis sorrendben mégis első) anyaga a Somoskő melletti macskalyuki bányába vezet, ahol egy rozsnyói származású tanítónő, Weissenpacher Klára kezdte tanítónői pályáját. Naplóját, pár elbeszélését és fotóalbumát fia, Szpevár Csongor bocsátotta a szerző rendelkezésére. Ahogy a kötet többi hősén, rajta is átgázolt a vérzivataros történelem, s pár évnyi macskalyuki működés után családjával együtt Veszprémvarsányig zavarta az embertelen XX. század.

Rendkívül szuggesztív, irodalmi értékekkel is bíró történelemkönyv Farkas Ottó életművének 16. darabja, amely nem könnyű olvasmány, de ha nem akarjuk, hogy a XXI. század első felében újraírjuk az akkor megélt borzalmakat, akkor kéretik elolvasni, s levonni belőle a tanulságokat. Mert ha nem, tényleg arra ítéltetünk, hogy újra és újra végigéljük azokat!

 

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.