2021. július 10., 10:52

„A ti történeteiteket nektek kell megírnotok” – Csáky Pál drámái kapcsán a felvidéki magyar drámáról

Győzelmi jelentést tett közzé Hizsnyan Géza színházi szakember, amikor kiértékelésre került a Dialóg által meghirdetett drámapályázat, amelyre 22 szerző nevezett be, s ha minden a terveik szerint alakul, akkor a nyertes pályaművek kötetben is megjelennek, sőt egy-kettő talán is bemutatásra kerül.

dráma
Fotó: Archív felvétel
dráma

A tény azért is örvendetes, mert a szlovákiai magyar dráma mindig a szlovákiai magyar irodalom mostohagyerekének számított, több mint 100 év alatt még arra sem futotta, hogy a verssel, a prózával és az esszével ellentétben egy drámaantológiát kiadjanak a kiadóink, holott, ha alig évi egy-két bemutatható dráma íródott is, de mind az első nemzedék drámáiból, mind az azt követő időszakból érdemes lett volna egy-egy reprezentatív válogatást megjelentetni. Az esetleges bemutatókról nem is beszélve. 

Drámakötetek azért bár hébe-hóba, de megjelentek. 1948 után Egri Viktor, Dávid Teréz, majd a rendszerváltás után Tőzsér Árpád, Ébert Tibor, Gágyor Péter, Kiss Péntek József, Gyüre Lajos, Bihari Mihály, Lányi Menyhért, Fülöp Antal, Soóky László egy-egy drámakötete napvilágot látott, ahogy az első nemzedékes Sebesi Ernő egy drámája (Haláljáték) is befért a műveiből készült válogatáskötetbe, de a LITA is kiadott egy-egy drámát. S az első nemzedék színjátszásáról és drámairodalmi törekvéseiről 1974-ben megjelent Kováts Miklós remek tanulmánykötete. De ennyi.

A színházaink se az első korszakban, se a felszabadulás után nem erőltették meg magukat, s csak elvétve került sor egy-egy hazai szerző színpadi bemutatójára.

Az is inkább véletlenül, alkalmilag történt, korántsem tudatosan. Lefordítva, szerző és színház közötti együttgondolkodásra szinte csak véletlenül került sor. S nem volt ez másképp Trianon után, de az ún. szocializmus éveiben, s ami a legszomorúbb, a rendszerváltás után sem. Ezért is kell különösen örülnünk a Dialóg pályázatának (ne feledjük el, hogy a társulást Varga Emese dramaturg – aki Tóth Tibor regnálása alatt hagyta ott a komáromi Jókai Színházat és Soóky László hozták létre, aki 2017-ben megjelent Önfeladó színház(ak) c. kötetében (ez a színikritikákat tartalmazó kötet is olyan ritka tájainkon, mint a fehér holló előzőleg csak Dusza István és Hizsnyan Géza mert ilyet elkövetni) keményen támadja két professzionális színházunk kevéssé professzionális alapállását.

Bár sok mindenben nem értek vele egyet, abban tökéletesen igaza van, hogy

a Tóth Tibor fémjelezte túlságosan hosszú időszak mintha rettegett volna mindenféle politikai áthallástól, maradt a szimpla szórakoztatásnál vagy már jól bevált kortárs drámák felböfögésénél

(Székely Csaba, Spiró György). Ilyen szempontból a Czajlik József vezette kassai társulat lényegesen többet mutatott fel, sőt Czajlik több olyan művet is színpadra tett, amely a kor politikai történéseire reflektál. Ennek szellemében született meg Peter Weiss Marat-átirata Horváth Kristóf vendégszövegeivel, ahogy Kerékgyártó István Rükverc c. darabjának felvidéki változata vagy legutóbb a Ma már nem mész sehová c. performance, amely Malina Hedvig megveretését és meghurcoltatását viszi színpadra Forgács Miklós tollából Faragó Béla aktív zenei közreműködésével.

De felolvasószínház keretében bemutatták annak a Csáky Pálnak a darabját (Ballada a szabadságról) is, aki az elmúlt években két drámakötettel, 11 drámával jelentkezett.

„Nekünk kötelességünk a nyilvánosság elé tárni olyan történeteket, amelyek csak a miénk” – mondja egyik interjújában Csáky Pál, s a kérdés már csak az, az elsősorban politikusként és prózaíróként ismert volt miniszterelnök-helyettes mennyire tud megfelelni a színpad elvárásainak.

Visszatérve még egy kicsit a múlthoz, 1920 után nehezen tért észhez a kisebbségi (regionális) létbe került irodalmunk, s évekbe telt, amíg ki tudta építeni a maga struktúráit.

Ahogy várható volt, elsősorban a vers, majd a novella tért magához, míg a dráma eleve sokkal nehezebb helyzetben volt, ez az a műfaj, amelyet a szerzője eleve színpadra álmodik, még akkor is, ha sokszor elintézik a színházigazgatók vagy a kritikusok azzal, hogy könyvdrámáról van szó csupán, amelyik színpadon eleve előadhatatlan. Így dugták el a színpad elől Simkó Tibor Guadalope fehér virága c. izgalmas szövegét is, amely ugyan az Irodalmi Szemlében megjelent a nyolcvanas évek elején, de maga Szeberényi Zoltán is csak annyit írt róla, maga a szerző sem szánta színpadra. Ahogy nem foglalkoztak Tőzsér nagyon izgalmas Faustus Prágában c. szövegével sem.

egy nap
Kép forrása: Archív felvétel

S itt nem árt megjegyezni, hogy sokan elparentálták Madách Az ember tragédiáját is, s ha nincs egy Paulay Ede, aki bebizonyítja, hogy a mű igenis színpadképes, akkor most itt állunk megfürödve.

Persze, az is igaz, hogy a színház nem olcsó mulatság, s az állami támogatásból, s a nézők kegyeiből élő színháznak többfelé is szigorú öncenzúrát kell gyakorolnia. Ezért nem árt a mindenkori hatalommal szemben önmérsékletre intenie magát, ha pedig bevételt szeretne, akkor jöhetnek a könnyebb, szórakoztató műfajok. Nem volt ez másképp a Trianon utáni időszakban, de a szocializmus éveiben, s méginkább a rendszerváltozás utáni időszakban.

Maradtak a ponyvadrámák, s hiába írtak korfestő műveket, azok mindig sokszoros (ön)cenzúrán mentek át. Ha átmentek.

Az első nemzedék képviselői közül Sebesi Ernő közelebb volt a budapesti Nemzeti Színház-i bemutatóig, ahogy Dávid Terézt is hamarább játszotta a pozsonyi Hviezdoslav Színház, mint a sajátjai. De ha már az első nemzedéket nézzük, születtek színpadra termett drámák (Bihari Mihály, Lányi Menyhért, Merényi Gyula, Sándor Imre, Sziklay Ferenc vagy a már említett Sebesi), de a hivatásos színházaink nem igen futtatták őket. S nem volt ez másképp 1953 után sem, Komáromban Egri Viktor, Dávid Teréz, Batta György darabjai kerültek alkalmanként színpadra, s pár mesejáték. Kassán szinte ugyanaz a helyzet,  ahol Lovicsek Béla, Gál Sándor, Tóth László, Mészáros László és Gyüre Lajos drámái kerülnek bemutatásra. De hangsúlyozom, tudatosságról alig-alig beszélhetnünk.

Holott kibeszélni közös dolgainkat, még akkor is, ha az felborzolja is az aktuális hatalom idegeit, s még ha nem is remélhetünk belőle rekordbevételt, elengedhetetlenül fontos.

A szocializmus éveiben ezt a feladatot sokszor amatőr színjátszó csoportok vállalták fel, míg napjainkban pár személyes művészi társaságok, akik be merik vállalni azt, amit a hivatásos társulataink nem vagy kevésbé. Így mutatott be több kortárs drámát a Dráfi Mátyás vezette Teátrum, amely Csáky Virágeső c. darabja mellett színre vitte Gyüre Lajos A fejedelem c. drámáját, de Görgey Gábor dédapjáról írt művét is. A Boráros Imre Színház Csáky darabjainak a színrevitelére specializálódott, míg a Dialóg a nemrég elhunyt Soóky egyszemélyes koridézőit mutatta be olyan színészek közreműködésével, mint Benkő Géza, Fandl Ferenc vagy Lajos Sándor. S ezek a kísérletek bizonyítják, hogy van igény a múltidézésre.

Lehet, hogy az egyes művházak a szerző esetleges unszolására rendelnek meg egy-egy előadást, de az előadás végén a nézők szemében megjelenő könnyek már nem műkönnyek, s nem a szerző esetleges jelenlétének szólnak.

Csáky az utóbbi években ömlesztett formában juttatja el hozzánk a mondanivalóját, méghozzá igen változatos műfaji formában. Novellák, regény, beszélgetések a magyarság és Európa jövőjéről, publicisztikai írások, s immár két drámakötet, amely 11 drámát tartalmaz, amelyek az elmúlt évtizedeket tárják fel, s a kollektivizálástól a rendszerváltás felvidéki dilemmáin át Malina Hedvig tragikus történetéig szeretnének elvi fogódzót nyújtani. De egy darab erejéig (Egy nap az örökkévalóságból) kitekint az egyetemes magyarság közelmúltja felé is, amikor összehoz egy képzeletbeli Kádár János és Nagy Imre találkozót.

A két politikus hosszas hitvitát folytat arról, vajon ki kit árult el, s melyikük útja volt-e járhatóbb? Nagy Imréé, aki folyamatosan futott a történések után vagy Kádáré, a reálpolitikusé,

akit a nép, az istenadta nép egy szabad választásokon is simán megválasztott volna miniszterelnöknek, s akit manapság egyre többen sírnak vissza. Az embernek Csáky darabját olvasva óhatatlanul eszébe jut a Görgey-Kossuth vita, s milyen érdekes, Görgey darabjában szintén egy képzeletbeli látogatásra kerül sor, amikor a már haldokló Görgeyt álmában meglátogatja Kossuth. Csáky eme darabját felolvasószínpadi formában a József Attila Színház mutatta be. S ha már Sebesi Ernő nem is jutott el budapesti színpadra, sikerült ez a minap Durica Katalinnak, akinek A lányok csendben sírnak c. regényéből Paczolay Béla készített előadást a Vígszínház Házi Színpadán, s amelynek internetes bemutatóját nagy siker kísérte.

Ami Csáky többi drámáját illeti, a Ballada a szabadságról, a Mennyek és a poklok a szocializmus éveit idézi meg, s arra próbál magyarázatot találni, vajon hol is rontottuk el, s hogyan is siklott félre az életünk.

A mennyek és poklokban a Férfi és a Nő mellett megjelenik az Idegen, Madách egykori Lucifere, aki felvázolja a reális lehetőségeket, s mintegy fogva a hőseink kezét, hangsúlyozza, egyedül bennük van a kitörési pont, amit mindenkinek magának kell megtalálnia. S amit nemcsak a Mennyek és poklok szereplői keresnek, ki-ki a maga módján értelmezve a lehetőségeket, hanem a kötet messze legjobb darabjának számító Ördögtánc, amely egy pedagógusközegben mutatja meg a felvidéki magyarság sorsát a rendszerváltás előtt s után, s jut el az Aranybunkóig c. monodrámáig.

Pisti felvázolt sorsa is egy lehetőség a boldogulásra, s gondolom, mindannyian megismerjük benne a magunk Pistijét.

Az igazi kérdés az, hogy kiismerjük-e. Valljuk be, ez a politikus Csákynak sem sikerült mindig. De maximálisan igazat adunk neki, „a szellemért való küzdelmet soha nem szabad feladni”. Ahogy a hivatásos színházainknak sem volna szabad.   

Megosztás
Címkék