2022. november 29., 15:15

Isten a kezdeményező, én csak követtem

Duráš Márk atyát nemrég helyezték Kürtre plébánosnak. A hívek lelkesen fogadták a nyíltszívű, barátságos fiatal papot, aki egy bécsi plébániaközösség éléről került a községbe.

kürt
Fotó: Bokor Klára
Duráš Márk atya

Márk atyával az új képviselő-testület felállása alkalmából tartott ünnepi ülés előtt beszélgettem, ahol áldását adta az önkormányzat munkájára.

Hogyan és hol talált rá az útjára?

Pozsonyban, pontosabban Vereknyén nőttem fel egy lakótömbben. Volt egy nagyon jó plébániaközösségünk és egy jó plébánosunk. Vasárnaponként magyar szentmise is volt, emlékszem, a gyerekmiséken alig fértünk el a templomban. Ez volt a rendszerváltás első évtizede.

Amikor közösségünkből két fiatal összeházasodott, akkor éreztem meg a belső hangot „Te nem így fogod kimondani az igent, az oltár előtt!” Én ugyan elképzelni se tudtam, hogy pap legyek, de azt mondtam: „Uram, ha te így gondolod, én nem fogok ellenkezni. Vezess! De biztos, hogy nem a szomszédnak szántad az üzenetet?” 

Tehát szemináriumban folytatta tanulmányait…

Igen, 18 évesen léptem be. Édesapám meghalt, amikor gyerek voltam, anyukám nevelt minket a kishúgommal. Bántott, hogy amikor már segíthettem volna, akkor hagyom őket magukra, de úgy lett, mint ahogy egy idős atya fogalmazott, hogy amelyik családból valaki papnak megy, annak helyét maga Jézus foglalja el. Így is lett, megbirkóztak minden gonddal.

Csodás éveket töltöttem a papneveldében. Amikor meginogtam, előttem volt a tudat, hogy Ő hívott, s ez minden kísértés ellenében megerősített.

Hol kezdte a hivatását?

Érdekesen tudja meg az ember, hová helyezik. Van egy közös ebéd a püspök atyával, ahol a levesestányér alá helyezik a kinevezést. Meg kell várni, amíg elviszik a tányérokat és csak azután jön el az igazság pillanata. Engem Érsekújvárba helyeztek. Egész Felvidék-szerte vannak rokonaink, de pont Újvárban senkit sem ismertem. Három évig szolgáltam ott, s úgy érzem, az volt a legjobb hely a világon.

Ďurčo Zoltán helynök atyával és a paptestvérekkel esténként mindent meg tudtunk beszélni, a munka sokoldalú volt, rengeteget tanultam, tapasztaltam.

Mondják, az első működési hely olyan, mint az első szerelem. Azóta is kötődöm a városhoz. Később Párkányban voltam káplán, majd Kisgyarmaton lettem plébános, innen Kolonba kerültem. Mivel papi szolgálatom kezdett rutinossá válni, kerestem az új inspirációt, olyat, ahol tudnám kamatoztatni német nyelvtudásomat. A bécsi egyházmegyéből jött a megkeresés. Ott annyira kevés a papi hivatás, hogy rá vannak szorulva a külföldről érkező papokra. Öt évre kértem engedélyt a püspök atyától, de csak három évre írta alá.

Duráš Márk atya
Fotó:  Duráš Márk archívuma

Mit tapasztalt a „sógoroknál”?

Minden más, mint nálunk, maga a társadalom is. Az egyház egyházi adókból él, ami a hívek évi bevételeinek az 1,1 százaléka. Van rengeteg anyagi forrása, az állam után az egyház a legnagyobb munkáltató. Nem mindent a pap végez egyedül, vannak munkatársai, a diakónusok, titkárok a plébániákon, fizetett kántorok, sekrestyések, egyházi alkalmazottak, jól működnek az egyházi iskolai intézmények, vannak pasztorális asszisztensek, akik főállásban a lelkipásztorkodásban tevékenykednek, például elsőáldozási csoportot vezetnek.

Az egyházmegye saját költségvetésből fizeti az alkalmazottakat. Mondhatom, alig vannak már Bécsben osztrák papok, az ott szolgálók nagyrészt idegenek.

Igyekeznek nagyban gondolkodni. Éppen most zajlik egy folyamat, hogy a kis plébániákat összevonják nagyobb egységekbe. Én három plébániát vettem át, öt templommal, volt egy diakónus és egy káplán, aki segített. Később kaptam még egy plébániát, nyolc templomra volt két pap, egy diakónus, titkárnő és sekrestyés. Mindenki kiélhette a karizmáját, én a fiatalok pasztorációjára fókuszáltam, diakónusunk a zenei programokra. A döntéseknél minden plébánia képviselőit összehívtuk, közösen kerestük, nekik milyen miserend felelne meg. Tanfolyamon ismertették az újonnan érkezett külföldi papoknak, hogyan tudnak egy jó vezetői csoportot kialakítani, elosztani a munkát egymás között. Bár szervezetileg olajozottan megy minden az egyházban, de érezhetően hanyatlik a lelki élet. Sok a karitatív projekt, de a szentségeket elhanyagolják.

Mi lehet ennek az oka?

Véleményem szerint a jólét, minél jobban élünk, annál kevésbé van szükségünk Istenre. Nem mindenki gazdag, de az alapvető szükségletei mindenkinek biztosítva vannak. A liberális eszmék mindent átszőnek. Vannak hagyománytisztelő atyák, főleg azok, akik külföldről jöttek. Amit otthon tapasztaltak, azt próbálják ott is bevezetni.

Jómagam a tanulás szándékával mentem, átszűrtem a tapasztaltakat a saját egyéniségemen, hitemen, hogy isteni vagy csak emberi gondolat lehet-e? Ausztriában az egyházi házasságot nem ismeri el az állam.

Az az általános, hogy a fiatalok összeköltöznek, van ház, egy-két gyerek, polgárilag esetleg összeházasodnak, az egyházi esküvő inkább csak pompás ünnepség. Húsvét és karácsony előtt ott nincsenek nagy gyóntatások, csak bűnbánati liturgiák, mert nincs is meg náluk a bűn fogalma. Nem érzik kötelezőnek a vasárnapi szentmisét, de ha például be vannak osztva olvasásra, akkor eljönnek. A hittan inkább religionisztika, amely toleranciára tanít – hogy más kultúrákat is el kell fogadni. Kiválasztanak bizonyos részeket a Szentírásból, pont azt, ami a toleranciát támogatja, és erre fókuszálnak.

Nem érzik, hogy mulasztottak. Igaz, nem káromkodnak, nem lopnak, az adót is befizetik, de azt nem tudják, az egyház tanítása szerint mit szabad a szexualitásban és mit nem. Egyszerűen nincs is bűnük.

Pszichológushoz és pszichiáterhez azonban sokan járnak, mert nincs meg a lelki higiéniájuk. Templomba főleg az idősek és a gyerekek járnak. Az szép szokás, hogy a szentáldozásra otthon is készülnek. Pár anyuka vállalja 3-5 gyerek otthoni felkészítését. Beszélnek a fényről, gyertyát öntenek, kenyeret sütnek. A kisgyerekek lelkesek, karácsonykor koledálnak, a házszenteléseket is ők végzik, viszik a szentelt vizet, a szentelt gyertyát és minden házba bekopognak.

Kétszer is járt a Szent Jakab zarándok-úton. Miért?

Először 33 éves koromban, Kolonból mentem a zarándoklatra. Nem vagyok zarándokalkat, mert egy egyszerű kis kápolnában Jézus ugyanúgy ott van, mind ezeken a szent helyeken. A helyi angol táborban találkoztam egy spanyol férfival, ő rajongva biztatott, el kell mennem oda.

Nem vettem komolyan, de két hónap múlva éreztem a belső késztetést, útra kell kelnem. Társakat gyűjtöttem, egy hónapig gyalogoltunk naponta 25-30 kilométert, összesen nyolcszázat. Szembesültem magammal, Istenhez pedig olyan közel kerültem, mind talán még soha.

Itt értettem meg, miért mondja az Úr, menjetek az egész világba... El kell hagyni a megszokottat, hogy fejlődni tudjunk. Azóta már másodszor is jártam az úton, s most már folyamatosan úton vagyok. Igyekszem megőrizni a nyitottságot és a belső szabadságot.      

Megjelent a Magyar7 2022/47. számában.            

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.