cl_magyar7_029_het_2024
Pártatlan közvetítés, véres kampány és a Vatikánig sem hallatszó ima
Magyar7 - 29. száma
2022. december 24., 12:01

Erdő Péter: Az anyanyelv kaput nyit az ember szívéhez

Korán érkeztünk. Szikrázó napsütésben sétáltunk a budapesti prímási palota melletti sétányon, aztán becsöngettünk. Kevés olyan helyen jártunk, ahol ilyen közvetlenül üdvözöltek bennünket. A fogadtatás szívélyes volt, a beszélgetés jóhangulatú, a találkozás élménye maradandó. Magával ragadó személyiség. Erdő Péter, aki a beszélgetés után a prímási palota kapujáig kísért bennünket.

 

Erdő Péter
Galéria
+4 kép a galériában
Fotó: Katona Tamás

A pandémia első évének adventjén azzal vigasztalt a Bíboros úr, hogy Isten nem hagyja magára az embert, és valóban meg is tapasztaltuk, hiszen jöttek az életmentő oltások. De még ki se lábaltunk a járványból, rögtön jött egy másik tragédia, az orosz–ukrán háború, ami csak nem akar véget érni. Most mivel vigasztalná a csüggedt híveket?

Ugyanazzal: Isten nem hagyja magára az emberiséget. Karácsonykor egyébként Izaiás próféta könyvéből szoktunk idézni, hogy velünk az Isten, értsétek meg nemzetek és térjetek meg, mert velünk az Isten. Éppen Jézusnak a születése mutatta meg, Isten annyira velünk van, hogy hajlandó megszületni. Emberként egy lesz közülünk, és velünk járja a történelem útját. Ez azt jelenti, hogy Jézushoz, az ő személyéhez mindig fordulhatunk tanácsért, példáért és bátorítást, mert ő egy emberi életben mutatta meg, hogy mit akar tőlünk az Isten, hogy milyen az Isten a számunkra. Ez tehát egy olyan bátorítás, ami minden időben aktuális. Háborús időben pedig különösen, mert Jézus éppenséggel a szeretetnek és a megbocsátásnak volt a prófétája, nem háborúra szólította fel a követőit, pedig sokan azt várták tőle. Ő ennél többet tett!

Furcsa világot élünk, egyre több támadás éri keresztény értékrendünket. A hívek érzik azt, hogy most valami nagyon nagy változásban vagyunk? 

A hívő emberek ezt látják, és érzik a saját felelősségüket. Az apokalipszis négy lovasa, a járvány, az éhínség, a háború és a halál majdnem minden generáció életében megjelenik, a miénkben is, de ez nem jelenti azt, hogy máris itt a világvége.

Egyet azonban tudunk: az emberiség történelmének vége lesz. Viszont örök életre vagyunk hivatottak egy másik, egy magasabb létrendben, és ez a keresztény reménynek az alapvető igazsága, mert Krisztus feltámadt. 

A magyar és a szlovák nemzetet is a Mária-tisztelet jellemzi. A Nyitrai Kálvárián Nagyboldogasszony ünnepe alkalmából a Bíboros úr mutatott be szentmisét. Felidézte, hogy az 1938-as eucharisztikus világkongresszus után egy évre kitört a második világháború. 2021-ben megint Budapest adott otthont a világkongresszusnak, és néhány hónap múlva megint kitört a háború. Feltette a kérdést, hogy kik vagyunk mi magyarok, hogy rajtunk keresztül üzenjen az Úr? Kik vagyunk mi, magyarok, Bíboros úr?

Hajlamosak vagyunk a borúlátásra és az önsajnálatra, ahogy a himnuszunk is mondja, megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt. A Boldogasszony anyánknak, a régi magyar himnusznak a végén is ott van, hogy ne feledkezzél el szegény magyarokról. Ugyanakkor ott bujkál bennünk egy sajátos küldetéstudat.

Ez nagyon fontos, mert ha a közösségnek van közös küldetése, feladata – mások javára is, nemcsak a saját hasznára – az éltető erő tud lenni. Mi az isteni gondviselésnek a jeleit kutatjuk, hogy mi is konkrétan most a mi feladatunk, mint közösségnek, mint magyarságnak? A különleges nyelvünk, a kulturális sajátosságunk nagy lehetőség. Rávilágít arra, hogy az indoeurópai nyelvekre épülő európai kultúrák nagyon sok gazdagságot tartalmaznak, amiből nekünk is tanulnunk kell, de ugyanakkor másképp nézik a világot. A magyar nyelv, a magyar kategóriák, a magyar kultúra alapján hozzá is tehetünk, és nem bántóan, de kritika tárgyává is tehetjük. Azt hiszem, mi nagyon is konkrétan fogalmazunk, a filozofikus elméletekért, ideológiákért való lelkesedés helyett a realisztikusabb szemlélet jellemzi a kultúránkat. Mondják ezt úgy is, hogy tenyeres-talpas kultúra, sőt valamikor régen az osztrákok úgy gúnyolták a magyarokat, hogy jogászok és kanászok. Egyik se filozófus. Amikor már valaki nagyon messze jár az elvont fogalmakban és a nagy ideológiákban, akkor nem árt visszarántani a földre.

Erdő Péter
Fotó:  Katona Tamás

Akkor a realizmus a mi küldetésünk? Tudatosítva azt, hogy a Kárpát-medence legnagyobb nemzeteként felelősek vagyunk ezért a térségért. 

Lehet egy ilyen vonatkozása is. Aztán időről időre megmutatkozik, hogy mi még a lehetőségünk vagy az üzenetünk.

Említette, mennyire meghatározó a magyar nyelv. Mi, határon túliak a nyelvünkön keresztül tudunk fennmaradni. Hogyan látja Bíboros úr, az egyház mennyire tud ebben segíteni? Mert azt látjuk, hogy kis gömöri közösségekbe szlovák papok kerülnek, mert nincs elég magyar pap. Közben a felvidéki magyar katolikusok 30 éve lelkesen imádkoznak a komáromi imanapokon a papi hivatásokért és a magyar püspökért.

Papi hivatásokért mi is imádkozunk, és olyan is van, hogy bizony a Felvidékről Magyarországra jelentkezik valaki papnak. Én mindig megkérdezem, miért gondolja azt, hogy pont itt van hivatása? Anélkül nem veszem föl, hogy erre értelmes választ ne kapnék.

De mi a felvidéki, a határon túli magyarságnak a különleges hivatása? Például a nyelvnek bizonyos rétegeit, gazdagságát őrzi, amit itthon már talán elszürkített a pesties szóhasználat.

Aztán fontos az érintkezés a szomszéd népekkel és kultúrákkal, a kölcsönös sebek ellenére is a megértésük, ismeretük, ami gazdagság az összmagyarság számára. Ezt meg kell becsülnünk. Nekünk az egyházi életben nemcsak azért kell a nyelv, hogy a tartalmakat kommunikáljuk. Ha csak ezért kellene, akkor államnyelven is el lehetne látni a szolgálatokat, hiszen azt a legtöbben ismerik.

Igen ám, de az embernek az anyanyelve kaput nyit a szívéhez. Másképpen közeledik felé az, aki az anyanyelvén szólítja meg. Ezért szorgalmazza több száz éve az egyház, hogy a plébániákra olyan papok kerüljenek, akik ismerik a hívek nyelvét.

Ez az, ami most éppen fordítva működik, de én mégis azt látom, hogy a kis gömöri faluban is a szlovák pap megtanul magyarul, mert ő is szolgálni akarja a népet. 

Erdő Péter
Fotó:  Katona Tamás

Hogyan látja a külhoni térségek hitét? Tudunk jól hinni?

Elég jól nyilván senki nem tud hinni. A hit részben kegyelem, részben emberi döntés, de ugyanakkor a hitnek tartalma is van, tehát fontosak a hitbéli ismeretek. Én azt hiszem, hogy a gyakorló katolikusok körében, mondjuk Szlovákiában, a hitbéli ismeretek nem állnak rosszul. Magyarországon talán nagyobb erőfeszítéseket kell tenni. 

Mi, magyar katolikusok, akár külhoniak, akár anyaországiak, hiszünk és szeretünk, befogadók vagyunk, de mégis, mintha egy felvidéki reményteljesebben nézne a jövőbe még kisebbségi sorban is, mint mondjuk az anyaországi magyarok. Talán sokkal komolyabban vesszük azt, hogy nem uralkodhat el az életünkön a pesszimizmus. Miért van ez így? 

Széles körben elterjedt a pesszimizmus, de éppen a katolikus közösségekben látok nagyon sok reményt, lelkiségi mozgalmakat Franciaországból, Olaszországból, Spanyolországból, vagy akár Latin-Amerikából. Itt van Budapesten a brazil Shalom Katolikus Közösség, meghívtam őket az eucharisztikus kongresszusra is. Van egy hatékony módszerük, és már vagy harminc egyetemistát elvezettek a keresztségre. Adja Isten, hogy ez tovább menjen! Oda kell a nagyobb figyelem, ahol a családok laknak. Ez ma Budapesten azt jelenti, hogy a perifériákra, ahova nagyon sokan kiköltöztek, ott van esély az eleven plébániai életre. Sok helyen van igény közösségi házakra a plébániák mellett. Ezeket azért is meg kellett építeni, mert a háború után szisztematikusan elvették őket, hogy a hívek ne találkozzanak egymással a templomon kívül. Most azonban azt akarjuk, hogy a templomon kívül is találkozzunk egymással. Aki tehette önerőből, aki nem, az segítséggel, de megépítették, helyrehozták a közösségi házakat. Most, hogy drága az energia, megkérdeztem, hogyan használják ezeket a közösségi tereket?  Azt mondták, hogy reggeltől estig, mindig van csoport, és mindig van annyi adakozó, aki összeadja a fűtésre, világításra a pénzt. Pont a Covid után láttuk, hogy volt olyan plébánia, ahol 30 százalékkal csökkent a templomba járók száma.

Én személyesen viszont azt tapasztaltam a budapesti bazilikában, vagy akár Esztergomban – lehet, hogy hála a felvidékieknek is – nem csökkent, hanem növekedett a szentmisét látogatók száma. Mert ki vannak éhezve az emberek a közös ünneplésre.

Egy felvidéki katolikus pap mondta, érdemes lesz megfigyelni, hogy az eucharisztikus világkongresszus mennyire megerősíti majd a híveket, a közösségi tudatot, a katolicizmust. 

Valóban, járok a világban, és többen mondják, hogy voltunk ám az eucharisztikus világkongresszuson, és annak a körmenetnek meg a pápai misének micsoda hangulata volt! Ott éreztük a Szentlelket! Ez azért érdekes, mert mi is ugyanazt éreztük. Nyilván nem azért volt jelen, hogy csupán egy szép estét szerezzen nekünk, hanem azért, hogy később is tudjunk hova fordulni energiáért és lendületért, amit ő adott. Az nagyon jó volt, hogy különböző irányzatú katolikusok és más keresztények együtt ünnepeltek, és talán növekedett az egyházunkban a kölcsönös elfogadás. Nincs már olyan nagyfokú érzékenység vagy türelmetlenség az egyes lelkiségi mozgalmak vagy stílusok iránt. Különbségek vannak, de ez egy kiegyensúlyozott, kiengesztelődött sokféleség. 

Erdő Péter
Fotó:  Katona Tamás

Kevés dologban egyezünk meg a Felvidéken, de abban igen, hogy Esterházy János igazodási pont, és nem csak a felvidéki magyarságnak. Most már annak is van irodalma, hogy ő akár Közép-Európa szentje is lehetne, hiszen lengyeleket, cseheket, szlovákokat, magyarokat kötött össze. A lengyelek és a magyarok nem kérdéses, hol állnak, a cseheknél már megtört a jég, és úgy tűnik, hogy a szlovákoknál is van némi elmozdulás, de minden bizonnyal még nagyon hosszú az út Esterházy János elfogadásáig, boldoggá avatásáig. Hogyan látja ezt, Bíboros úr? Lehet ez a kapcsolódási pont szlovák és magyar között?

Én bízom benne, hogy igen. Tanulmányoztam Esterházy János életét, és azokat az epizódokat is, amelyekre azok hivatkoznak, akik nemtetszéssel fogadják a boldoggá avatást.

Nyilvánvaló, hogy annak idején is mindenki a saját kulturális öröksége, hovatartozása szerint próbálta megélni a hitét, az igazságérzetét, a tisztességét; mert az vitathatatlan, hogy Esterházy Jánost a tisztesség vezette akkor is, amikor nem magyarokról volt szó. Éppen ezért azt gondolom, hogy nincs olyan objektív akadály, ami végül is tartósan kizárhatná a boldoggá avatást.

Károly király boldoggá avatása esetében is hasonló volt a helyzet, politikusoknál mindig fölmerülnek az összes lehetséges érzékenységek. 

Csak az a gond, hogy a szlovák érvelés politikai szempontból máig egyenlőségjelet tesz Esterházy János és Jozef Tiso megítélése közé.

Esterházy János Tisóval nem értett egyet. 

A jog mégis ugyanaz alapján ítélte el.

A világi jog. Nekünk a világi bíróság ítélete a boldoggá avatás során nem mérvadó. A vértanúk esetében pedig a legkevésbé. Sándor István szalézi szerzetes testvért például boldoggá avattuk, mint vértanút. Őt az ötvenes évek elején büntető perben halálra ítélték és kivégezték. Miért? Azért, mert hittanra tanította a fiatal ávósokat. Akkor ez érzékeny dolog volt, de önmagában ez bűn? Nem! Bízom tehát abban, hogy Esterházy boldoggá avatása is előbb-utóbb valósággá válik. 

Bíboros úr, ön újságírókkal is dolgozott Rómában. Mit gondol a sajtó szerepéről, az újságíró felelősségéről napjainkban nemcsak az Esterházyéhoz hasonló érzékeny ügyek mentén, hanem például a genderideológia terjedése, vagy a kereszténység minden oldalról történő támadása kapcsán?  

Óriási a felelőssége és szűkek a lehetőségei. Nem technikai szempontból, hanem azért, mert a médiumoknak megvan a saját filozófiájuk, és aki ott dolgozik, nehezen teheti meg, hogy szembe megy vele. Másrészt, az egyes kommunikációs nyelveken nem lehet mindent elmondani.

A püspöki kar is él a közösségi média nyújtotta lehetőségekkel, de tudatában van annak, hogy a hit lényegét nem lehet ilyen módon előadni. 

A Szentlélek ajándéka azt jelenti, hogy minden nyelven tud az egyház. Ha azonban az emberek egyre kevésbé tudnak írni és olvasni, vagy elvont fogalmakban gondolkodni, még nem jelenti azt, hogy erről akkor mostantól lemondhatunk. Nekünk van szentírásunk, van olyan írott liturgiánk, meg hitbéli igazságrendszerünk, amit bizony érdemes megtanulni, és továbbadni a feladatunk. Ha kell, akkor mi fogjuk megtanítani írni-olvasni az embereket, hogy ezt meg tudják tanulni. Volt már ilyen a korai középkorban, amikor a püspöki meg a kolostori iskolák kezdték el tanítani a gyerekeket betűvetésre meg a legelemibb ismeretekre. 

Egyszer azt olvastam öntől, hogy a feladatunkat minden esetben el kell végezni, és a legjobban kell elvégezni. Mindig törekednünk kell a legtökéletesebb munkára? 

A jó ellensége a legjobb. Nyilván nem lehetünk görcsösek, nem mondhatjuk, hogy amíg nem érezzük úgy, hogy ez már százszázalékos, addig nem adjuk ki a kezünkből. Talán Murphy törvényében van, hogy a nagy sikerek a 20 és a 70-80 százalékos teljesítménymezőben születnek. Én azt hiszem, hogy jól kell végeznünk a feladatunkat, minél jobban, de nem szabad megállni és lemerevedni azért, mert még nem százszázalékos.

Ebben az ünnepi időszakban Isten szolgáinak sok a dolguk. Az ünnepek után lesz esetleg ideje ellátogatni a Tátrába, amit saját bevallása szerint nagyon szeret?

Igen, nagyon szeretem a Tátrát, de most egy ideig nem fogom látni. Karácsony előtt a látássérültekkel, utána a hallássérültekkel szoktam találkozni. Aztán itt vannak az ajándékosztási alkalmak, a nagycsaládosoknak, hátrányos helyzetűeknek személyre szabott, névvel ellátott csomagokat adunk, mert a Karitász ismeri őket. És most itt vannak a menekült gyerekek is, őket is megajándékozzuk. Ezenkívül meg kell látogatnom a családot is, a testvéreimet, a családtagokat is, akik most itt vannak Pesten. 

Erdő Péter
Fotó:  Katona Tamás

Életjubileuma is volt ebben az évben…

Mások mondták, hogy eljárt az idő, amit tudomásul vesz az ember. Hálaadással, természetesen.

Bíboros úr, befejezésképpen mi az, amit tanácsolna az új évben a felvidéki hívőknek és nem hívőknek?

Először is azt, hogy minél közelebb vagyunk Jézus Krisztushoz, annál közelebb vagyunk egymáshoz is. Ez az első, a Jézushoz való személyes kapcsolat, mert ő nem filozófiai, mitológiai alak, hanem igazi történelmi személy, akinek a tanítása, az életműve, halála és föltámadása megismerhető.

Mivel tanítványainak mondjuk magunkat, nekünk azt kell követni, az a mérvadó, és csak az a kérdés, hogy most, a mi helyzetünkben, hogyan tudjuk alkalmazni, nem pedig az, hogy találjunk ki helyette valami mást. Azt is lehet, de akkor nem vagyunk az ő tanítványai. Az a magyar újévi köszöntés válik most aktuálissá, hogy BÚÉK: bízzuk újra életünket Krisztusra! Én ezt kívánom minden kedves olvasónak.

Erdő Péter (1952) római katolikus pap, bíboros, prímás, teológus, kánonjogász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Szent István Tudományos Akadémia elnöke, 1998 és 2003 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora. 1999 és 2002 között a Székesfehérvári Egyházmegye segédpüspöke, 2002-től az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye érseke, Magyarország prímása, 2003-tól a pápaválasztó bíborosi testület tagja.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/51-52. számában.

Erdő Péter
Galéria
+4 kép a galériában
Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.