2019. december 24., 15:38

A szabadság arra való, hogy az ember megtegye a jót

Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke, a Betegápoló Irgalmas Rend magyarországi vezetője, a rendszerváltozásig üldözött katolikus pap egyszemélyes intézmény. Korát meghazudtoló módon naponta dolgozik ma is, emberek sorsának jobbra fordulását segíti, kórházat épít, igét hirdet. Szeret és szolgál. A tettek embereként az élő egyház mellett tette le voksát. Félti a keresztény Európát, mely egyre inkább rohan a szakadék felé. Kovászként tekint azokra, akik még megélik hitüket és az egoista világban képesek magukat szétosztani. Kevés ember is tehet csodát. Az igazi advent az ő olvasatában nem más, mint hogy az ember elajándékozza az életét másoknak.

Akár a magyar katolikus egyház ikonikus alakjának is nevezhetnénk, de ön mégis elsősorban katolikus pap, s hogy az lesz, azt már egészen kis korában eldöntötte. Honnan jött az indíttatás?

Sajátos körülmények között nőttem fel. Édesapámat kicsi koromban elveszítettem, édesanyám és anyai nagyszüleim neveltek. Nagy hatással voltak rám papok is, akik között gyerekeskedtem. Ők vagy börtönből jöttek, vagy börtönbe készültek. Hatéves koromtól pap akartam lenni.

Nagyapám csodálatos, szent ember volt, aki egyszerűn tudott megfogalmazni fontos dolgokat. Ő mondta nekem: Édes fiam az élet arra való, hogy elajándékozzuk.

Amikor elmentem a papi szemináriumba, így bocsátott el, azért imádkozom, hogy ha befejezted tanulmányaidat, hited ne legyen kevesebb, a mostaninál. Édesanyám „keményen” nevelt, mert vallotta, hogy neki kell belőlem embert „faragni”, apa híján. Nagyon szerettük egymást, sok mindent köszönhetek neki, olyanokat, mint a küzdelem, a kockázatvállalás, a kitartás, a fáradhatatlanság, mert ezeket mindennap láttam magam előtt. A falu összes szegénye az anyámhoz jött, az özvegyasszonyhoz. Neki mindig volt miből adnia. Roppant boldog gyermekkorom volt, az Isten így kárpótolt az édesapám elvesztéséért, aki az elbeszélések szerint igen jó ember volt. A másokért való életet tanultam meg otthon, és amit kaptam később, pénzt és adományt, méghozzá nagyon sokat az elmúlt évtizedek során, azt számolatlanul adtam tovább.

Dorogbányán kezdte papi hivatását, a múlt század hatvanas éveiben, a vad szocialista időkben, ami valóságos büntetőtábornak tűnhetett, és mégis, kétéves működése során szinte csodát tett. Hogy sikerült?

Amikor odakerültem, olyan helyzettel szembesültem, amilyent addig nem ismertem, és vágyott terveim elillantak. Próbáltam valamiféle taktikát kitalálni. Elhatároztam, hogy mindig papi ruhában fogok járni és mindenkinek köszönök, akivel találkozom. Fél év múlva már szinte nem tudtam menni az utcán, mert lépten-nyomon megállítottak, megelőztek a köszönésben, sokan behívtak otthonaikba és a párttitkár szinte megható figyelemmel kísért. Egyszer meg is kérdeztem tőle, miért is szeret engem? Mert öntől nem kell félnem. A hittanra és templomba járók száma óriásit ugrott, ami persze nem tetszett a kommunista vezetőknek, és mindent elkövettek, hogy onnét eltávolítsanak. Gyakran visszatér a lelkemben az az idő, gyönyörű korszaka volt az életemnek, de ezután is mindig jól éreztem magam működési helyeimen, így Zugligetben is.

A rendszerváltás ott, Zugligetben már nem érte Önt készületlenül, hiszen akkorra már megalakították a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot és gyakorlatilag rögtön igent tudott mondani a német nagykövetnek arra a kérdésére, hogy be tudják-e fogadni az NDK-s menekülteket, 50 ezer embert, 1989 nyarán. Hogy történt?

A rendszerváltozást már megelőzte egy nagyjából tízéves időszak, s amikor helyzetbe kerültünk, megtettük, amit kellett. Addigra létrejött az a keresztény közösség, ami mozgósítható volt és amelyik kimerészkedett a templomból. Addigra én is megszoktam a sok bántást, a gyakori kihallgatásokat. Néha az volt az érzésem, hogy a kihallgatóim is értetlenkedve értelmezték törekvéseimet. A nyolcvanas években a Zugligeti Egyházközségben „megszőttük” az első szociális hálót. Ehhez azért kellett egy kis kurázsi, hogy üldöztetések közepette az ember ezzel foglalkozzon. Akkor is nyíltan kimondtam, sőt hirdettem, hogy vannak szegény és rászoruló emberek. Egyszer egy fórumon hallgatásomat megtörve, kikényszerítették belőlem „igazságomat”, s elmondtam, hogy itt, Budapesten, a XII. kerületben is vannak emberek, akik rosszabb körülmények között élnek, mint faluhelyen a disznók. Másnap jött is a telefon és hívott a tanácselnök. Négy órán keresztül beszélgettünk és ettől a pillanattól kezdve bizalmasa és küzdőtársa lettem, majd barátjává fogadott. Persze, hogy a kommunisták felfigyeltek arra, hogy a zugligeti templomban már nem fértünk el, s hogy ott valami történik… Ez a templom lett aztán 1989-ben, a világ legtöbbet látott temploma. Akadt olyan nap, hogy 62 TV stáb vett részt a sajtótájékoztatón, ahol a befogadott keletnémetek helyzetéről, sorsáról volt szó.

De hát, hogy tudták felvállalni akkor azt az első hallásra lehetetlen küldetést?

1989 valóban a csodák éve volt. Ne felejtsük, a magyaroknak van a legnagyobb szíve.

Ez egyébként a tábornyitás ötödik évfordulóján, 1994-ben, az akkor már egyesített Németország nagykövete, Otto Raban von Heinichen nagykövet úr szívéből tört fel Zugligetben, az emléktábla avatáskor: „Kérdezem önöktől, ismernek-e, egy olyan népet, egy olyan nemzetet, amely a nálánál nagyobbat, gazdagabbat, önzetlenül segítette? Én ilyen népet, nemzetet nem ismerek. Ilyen nép, ilyen nemzet csak egy van a világon, a magyar, mert a magyaroknak van a legnagyobb szíve.

Amikor az emberek szembesültek a menekültek sokadalmával, kéretlenül hozták az ételt, s csatlakoztak a szállodák, a konyhák, a kifőzdék és senki sem kérdezte, fizet-e valaki az ételért. Mindenkit megérintett a szabadság szele. Mert tudnivaló, a szabadság arra való, hogy megtegyük a jót, s akik ezt megtapasztalták ott és akkor, azok örömmel csatlakoztak. Tömegek ismerték fel a Zugligeti Egyházközség igazságát: Nincs kereszténység karitatív cselekedetek nélkül. Ebben a kockáztató és bátor egyházközségben született újjá a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, s vált újra ismerté a máltaiak üzenete: „A hit védelme és a rászorulók támogatása”. Ez a közösség „kilépett a templomból” – ahová az istentagadó, egyház – és vallásellenes kommunista eszme engedményt színlelve száműzte – a világba, ahová küldetése szólítja.

Miért döntött úgy, hogy életre kelti az Irgalmasrendet Magyarországon?

A Zugligeti Egyházközségből hívott el 1997-ben a Betegápoló Irgalmasrendbe, a máltai tevékenységem során felismert szükség: A szegények betegebbek, mint a rendezett körülmények között élők. Európa nagy problémája az elöregedés. Tíz évvel tovább élünk, s az emberek többségéről idős korában gondoskodni kell. Csakhogy már régen „szétbombázták” a családokat, megszűnt a háromgenerációs családmodell, és nincs, aki vállalja az idősgondozás szolgálatát. Lássuk be, kilencvenéves embert pelenkázni emberpróbáló feladat, egészen más, mint egy két hónapos csecsemőt. A legnagyobb gondot abban látom, hogy az emberek önös életvitelének következménye, az elmagányosodás. Naponta érkeznek hozzám a kérések, egyedül vagyok, egyedül nevelem a gyerekemet, segítsenek. Velük mi lesz, ha utoléri őket az öregség? Komolyan el kell gondolkodnunk, mi tudunk tenni az öregekért és a betegekért, mert az emberhez méltó élet kijár nekik is, függetlenül korábbi életszemléletüktől.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 3000 fizetett és több ezer önkéntes munkatársával ma több mint 200 féle tevékenységet lát el. Melyiket emelné ki közülük?

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 22 éve hozott egy döntést, hogy a cigányokért a korábbinál sokkal többet kíván tenni. Megjegyzem, az Európai Parlamentben egy szem cigányprogram van, azt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat készítette. Nagyon sok eredményt tapasztalunk idehaza, főleg a közmunkaprogramnak köszönhetően. A cigányok vállalták a rendszeres munkát, felismerték hasznos szerepüket a társadalomban, s elmélyült felelősségtudatuk. Több cigánytelepet felszámoltunk az évek során. Azokból minden gyermek elvégezte az általános iskolát, sokan a középiskolát is, és többen főiskolára, egyetemre mentek. Mindenütt minimál-programmal indultunk, mosodákat és fürdőket létesítettünk, amivel elértük, hogy tisztán járhatnak óvodába és iskolába a gyerekek.

A legújabb feladtunk, a miniszterelnök úr felkérésére, Magyarországon a 300 legszegényebb település felzárkóztatása, ahol zömmel cigány családok élnek. Aggodalmak közepette, de szívesen vállaltuk a feladatot, annál is inkább, mivel egybevág a régen meghozott célkitűzésünkkel. A program vezetője miniszterelnöki megbízottként munkatársam, Vecsei Miklós, aki a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke. A nagy kihívást jelentő vállalásban a magyar kormány részéről megbízott segítőnk a belügyminisztérium. Ez számunkra biztonsági tényező is, elsősorban Pintér Sándor belügyminiszter úr szellemisége miatt. Cigányprogramunkról egy külföldi találkozás során alkalmam nyílt Andrej Kiska, volt szlovák köztársasági elnök úrral is beszélni, és felajánlottam - érdeklődése miatt - együttműködésünket.

Imre atya, megdöbbenéssel hallottam a minap, hogy a magyarok csaknem negyven százaléka nem is tartja az Adventet. Hát hova tartunk?

Az még egészen jó arány. Európában az emberek 90 százaléka számára már semmit sem jelent az advent. Teljesen átprogramozta őket a hitetlenség, de mi keresztények adventben az Úr eljövetelére, a vele való találkozásra készülünk. A kérdés, rajtunk kívül, még ki? Szeplőtelen Fogantatás ünnepén (december 8.) történt. Bolognában, a világ első egyetemén (1088-ban alapíttatott) az egyetemista fiatalok egy hozzájuk illő, csúfságos jelszóval – szeplőtelen fogamzásgátlás – összejövetelt szerveztek. A tanárok között találtatott valaki, aki „lefújta” a rendezvényt. A fiatalok szócsöve felháborodva tiltakozott: „Mi egy szekuláris – evilági – Olaszországban élünk, azt tesszük, amit akarunk. Szekuláris Európa, mi lesz veled, ha mindenki azt teheti, amit akar? Oh, áhított szabadság, amiért az ember, ha kell, harcol, a vérét is adja!

Az embert döntése viheti jó vagy rossz felé, de, hogy joga lenne arra, hogy rosszat tegyen? Hová vezet ez? Úgy tűnik, hogy csak a keresztény válasz igazíthat el, mivel természetfeletti távlatai vannak, hogy a szabadság mire is való. A szabadság igen a jóra, s a jót megtenni, kötelező!

Mégis mi az, ami felnyithatja az emberek szemét?

A legfontosabb, az Istentől ajándékba kapott életünk titkának megfejtése, és felismerése annak, hogy mire való az élet. Az ember, minden ember elhivatik az emberré-válás útjára. Emberré válni viszont csak a világ ellenében lehet, a világ gonosz erőivel szemben, azok legyőzése árán, ami valójában az önmagunk feletti győzelem. Ennek az útnak állomásai vannak: A görög örökség, amely létünk titokzatos világát bogozza; a latin örökség, amely, az önnevelés elengedhetetlen gyakorlataival ember arcunkat formálja, alakítja; s a keresztény örökség, amely az önismerettel bíró, az önnevelést vállaló embert a közösségi életre teszi alkalmassá, amelyben jogai lehetnek és kötelességei vannak.

Aki az emberré-válás útját végigjárta, elhivatik a szeretetre. Aki a szeretetben elveszti életét, megmenti azt, teljes életre jut.

Ennek bibliai képe az elhaló búzaszem, amely sok termést hoz. Költői képe: halálmagból élet, amely az áldozatból gyümölcsözik. Aki szeretetével megajándékoz valakit, annak életét megmenti, igazolja létét, kimenti magányából. Minden igaz szeretet a közösség kapcsolati eleme, közösségteremtő, a társadalom alapját képezi. Ebben az isteni tervben, amely egyben isteni program is, kiemelt szerep jut a férfi és a nő szerelmének, akik a szeretetben házastársak lesznek, családként az élet hordozói.

Németh László, a nagy magyar drámaíró megállapítása: Az emberi élet, műfaját tekintve, dráma. Innen egyenes a következtetés, a szeretetbe vagy belehalunk, vagy… Minden egyes áldozat, lemondás, kis halál. Minden szeretetre épülő emberi kapcsolat, abból a jézusi elvárásból él, amely így érkezett hozzánk: Szeresd felebarátodat, jobban, mint magadat.

kozma_atya11.jpg

Akkor miről szól, kellene, hogy szóljon a karácsony?

Karácsony a történelem legnagyobb eseményének megünneplése. Az Isten ellen lázadó ember elveszítette lelke paradicsomi békéjét, istengyermekségét, ami azzal járt, hogy világos értelme elhomályosult, jóra kész akarata rosszra fordult, s mindez kiforgatta önmagából, ellensége lett önmagának.

A világ ment a maga útján, az Isten jött felénk, magára vette sorsunkat, beleállt az emberi történelembe, s elhozta megmentő, szabadító, megváltó szeretetét. Ez a találkozás a történelem legnagyobb eseménye lett.

A hatalmi viszonyok átalakultak. A világ közepe nem Róma, az akkori világ hatalmasa, hanem egy kicsi hely, Betlehem lett, ahonnan indul a világ megváltása, a teljes emberség titkának feltárása, amit csak akkor ismerhetünk meg, ha helyreállítjuk kapcsolatunkat Istennel, aki értünk lett emberré.

Azóta el kell gondolkodniuk ezen a földi hatalmasoknak, akár gőgjükben ülnek a legmagasabb trónra, akár evilági hatalom-koncentráció műve a trón, és hogy a vágyott békét világi erő nem adhatja, következésképpen megőrizni sem tudja, csak „Betlehem polgárai”, akik felismerték Istent és a szeretet nyelvét beszélik. Ez az irgalmas és megbocsátó Isten hatalmát rejtve, karácsonykor gyenge gyermekként érkezett hozzánk, hogy ne féljünk tőle, hanem inkább féltsük.

A kérdés az, hogyan készül ma Európa karácsony megünneplésére?

Európa hivatalosan is szekularizált. Alapokmányából kihagyta Isten nevét, életéből pedig kiűzte. A keresztény örökségről is lemondott. Kereszténység utáni korszakról beszélnek. Tény, hogy egy antropológiai forradalom után vagyunk, amely a Krisztus-központú emberkép helyébe, az emberközpontú emberképet helyezte, amely Isten ellenes, vallás ellenes, egyház ellenes, és megtagadta a keresztény örökséget. A hagyományos advent, amelyben a Krisztussal való találkozásra, és Krisztus születésének megünneplésére készülünk, a szekularizált (emberközpontú) világban elképzelhetetlen. A hagyományos adventnek csak a keresztények életében van helye.

kozma_atya10.jpg

Akkor mégis minek az ünnepe közeleg, mit várunk?

Karácsony a szekularizált világban a szeretet ünnepe, amikor az emberek ajándékokkal fordulnak jó esetben a szegényekhez, a családtagok, barátok és ismerősök megajándékozzák egymást, valójában evilági távlatok határoznak meg mindent. A munkaszüneti napokat várják, amelyekből hiányoznak a hagyományos keresztény értékek. Korábban a karácsony a család ünnepe volt, amely az ünnepi szentmisével volt teljes. Ez hosszú időn át kitartott a vallásgyakorlatokat elhagyók esetében is, hitre hivatkozva. Mára ez is eltűnt a szekuláris világ süllyesztőjében. A jólétben élő kevesek esetében karácsony átkerült a szállodákba, welness hotelekbe, a még gazdagabbak külföldi luxus hotelekbe vitték a legszebb ünenpet. Számukra a keresztény karácsony minden értékével együtt elveszett.

A keresztények igyekeznek megmenteni karácsony gazdag örökségét, amely a keresztény kultúra és az európai kultúra része is. A keresztények – azon kevesek – Európában, akik a harcos ateizmus üldöztetését túlélték, nem váltak hitehagyottá, akik az anyagot imádó materializmusnak ellenálltak, mert erősebb volt számukra a maradandó értékek vonzása.

Mi azt a Megváltót várjuk, aki megígértetett, aki nem fejszével a kezében érkezett, hogy a gyümölcstelen fákat kivágja, aki nem szórólapáttal a kezében engedi át a szélnek a pelyvát, hogy elválassza az éltető búzától, Ő nem igazságtevő, nem rendteremtő, hanem az irgalmas és megbocsátó Isten küldötte, hogy mi is reá bízzuk kőkemény szívünket, tegye puha-meleggé, irgalmassá és megbocsátóvá.

Mi befogadtuk a Megváltót, aki elhozta világunkba az igazságot. Mi az igazság? Van a földön igazság? Isten az igazság, Ő az igazságtevő, aki a rosszat jóval viszonozza. Elvárja tőlünk, hogy ez legyen a mi igazságunk ebben a világban. Ránk bízta a testvéri szeretetet, amely minden helyzetben érvényes. A jót nem tagadhatjuk meg senkitől, a jót megtenni kötelező. Egyedül ő merészelte kimondani és parancsba adni: A szeretet, jobban szeretni a másikat magunknál. Ő értünk vállalt életével, értünk áldozatul adott életével igazolta a szeretet igazságát.

Ő az igazodási pont a világban. Elhozta a vakoknak a látást, a süketeknek a hallást, a sántáknak a járást, a szegényeknek az Evangéliumot. Nincs más Messiás. Nincs más megmentő. Ő a mi tanítónk. Tanít, hogy ne csak nézzünk, hanem lássuk is a világi történések összefüggéseit, ne csak halljunk, hanem értsük is az igazságot, ne sántikáljunk, hanem lépjünk arra az útra, amely az Ő útja, mert Ő, a mi szegény szívünk egyetlen gazdagsága.

Kedves keresztény testvéreim. Mi, keresztények kevesen vagyunk a szekularizált, az istentelen, egyházellenes, vallásgyűlölő Európában, kevesen vagyunk a Kárpát-medencében is. Krisztus mondta: Ti vagytok a kovász a világban! Ne feledjük, a kovász a legnagyobb erő a világban, egy csipetnyi elég belőle, hogy életre keltsen. Áldott, kegyelmekben gazdag keresztény karácsonyt kívánok a Magyar7 minden olvasójának.

(A cikk Magyar7 hetilap karácsonyi számában megjelent beszélgetés bővebb változata)

Fotók: Rózsár Vince

Megosztás
Címkék