2022. január 9., 18:31

A semmiből a végtelen felé - Böjte Csaba nagyinterjú a ma7-en

Régi nagy álmunk vált valóra azzal, hogy interjút készíthettünk az egyik legkedveltebb magyar emberrel, Csaba testvérrel. Reméljük, olvasóink legalább akkora örömmel fogadják ezt a beszélgetést, mint amekkorával mi készítettük.

böjte csaba
Fotó: Lamos Csaba
"Nem tudnék hinni olyan Istenben, aki hagy elkallódni egy ártatlan gyereket, így az ő nevében én befogadom azt a gyermeket és igyekszem embert faragni belőle. Így gondoskodik rólunk az Isten. Azt kell megértenünk, hogy zajlik a párbeszéd az ég és a föld között, ha erre figyelünk, ha ez a párbeszéd élő, mélyülni fog a hitünk."

Csobánkán, az Élet Házában beszélgetünk. A Dévai Szent Ferenc Alapítvány által használt komplexum korábban gyermekvédelmi otthonként működött, ma inkább lelkigyakorlatos szálláshelyként szolgál. Mi a változás oka? 

A magyar kormány nagyon helyesen, hála Istennek úgy döntött, nemcsak a vér szerinti gyerekek után ad támogatást, hanem azoknak a szülőknek is, akik befogadnak, örökbe fogadnak gyerekeket. Ezzel a támogatással aztán a nevelőszülőknek lehetősége nyílt saját ingatlanban élni, így pár évvel ezelőtt megszüntethettük a gyermekvédelmi otthont. 

Ön, aki több száz gyermeket nevelt fel, helyes iránynak tartja ezt a kisebb közösségekre, családokra épülő gyermekgondozási rendszert, vagy megvan a haszna a hagyományos, nagy gyermekotthoni közösségeknek is? 

Nehéz erre válaszolni, hisz ha az embernek több szeme lenne, akkor az egyik sírna, a másik kacagna, a harmadik meg valami egyebet csinálna. Isten is családokban szottyogtatja a maga gyerekeit, logikus ez az irány.

Ha az ember elveszíti a karját, akkor a protézis próbál hasonlítani az eredeti végtaghoz, nem lábat szerelünk oda.

Mi is családokban helyezzük el a gyerekeket, nevelőtől függően 6-7-8 gyermeket bízunk egy-egy emberre. Mindig mondják, hogy Déván van Európa legnagyobb gyermekvédelmi otthona, ami igaz is, van vagy száz gyerek, de jut rájuk másfél tucat nevelő! Megváltozott a világ, megváltozott a gyermekvédelem célja is. A mai gyerekeket nem az ínségtől kell megvédeni, enni mindig van mit. A tudatlanság, a lustaság és a bűn az, amitől távol kell tartani őket. Szerintem ebbe az irányba kell fejlődnie a gyermekvédelemnek. 

Ez talán a nehezebb feladat a kettő közül.

Igen. A gyereket nem csak életben kell tartani, az lenne a cél, hogy az iskola, az egyház, a társadalom afelé vezesse azt a gyereket, hogy a szülőföldjén becsületes munkával boldoguljon, egészséges, jó élete legyen. Biztos segít, ha megtöltjük a bendőjét, cipőt meg ruhát adunk rá, de ha nem sikerül belőle rendes embert faragni, akkor félkészen marad.

A Csaba testvér által legtöbbet idézett Krisztusi mondat a „Gyümölcséről ismerjük fel a fát!”. Az ön fájának legcsillogóbb gyümölcsei lennének ezek a gyerekek?

Honnan nézzük? Melyik van a legmagasabb ágon, melyik vitte legtöbbre? Nézhetem innen is, de van más perspektíva. Pár napja küldtek nekem egy képet. Egy nálunk nevelkedő lányka a családjával, három szép gyerek, férj, egyszerű emberek, de mosolyognak, bizakodva néznek a jövőbe. Nekem talán ez a legszebb gyümölcs, amikor egy fiatalt sikerül révbe vinni. Hogy most ő jogász lesz vagy a Tescóban árufeltöltő, nem lényeges. Az a fontos, hogy a gyereket elvezessük egy boldog felnőttkorba, autonóm, saját egzisztenciához. Ha ez sikerül, nyugodtan hátradőlhetek és nézegethetem a gyümölcsfáimat. Ha ezek a gyerekek később meghívnak egy sörre, az meg már csak hab a tortán (nevet). Komolyra fordítva a szót, hiába szerez a tőlünk kikerült fiatal diplomát, lesz jó állása, sok pénze, ha nem boldog, akkor egy apa, egy nevelő, egy plébános nem lehet elégedett.

Vállára veszi ennek az ódiumát? Cipeli magával a terheket?

Hogyne. Nagyon sokat küzdök azért, hogy a fiataljaink hagyományos családmodell szerint, házasságban éljenek, de nem mindig sikerül. Múltkor hívott egy lány, megcsalta az élettársa, más asszony költözött a lakásukba, neki meg nincs hova menni a gyerekkel. Nem voltak összeházasodva, nincs semmije, befogadnánk-e? Mondom neki, lássuk, mit tudunk csinálni.

A Jóisten nem visz minket olyan zsákutcába, ahonnan ne lehetne kikeveredni, mindig ad másik utat. Azt kell nekünk megkeresnünk, együtt!

Nem tart attól, hogy ezzel elaprózza az erejét? 

 A kereséssel?

Azzal, hogy mindenkin egyénileg próbál meg segíteni. 

Mikor kérdezted, hogy melyik a legszebb gyümölcs, azt mondtam, sok irányból lehet nézegetni a fákat. Mindig az a legfontosabb feladat, ami éppen terítéken van. Az a legértékesebb ember, aki éppen velem szemben áll. Tapasztaltam elégszer, hogy a nagy tűzijátékkal induló projektekből gyakran nem lesz semmi, a kicsi, jelentéktelen csermely meg hatalmas folyóvá duzzad. Pont ez a szép az én szakmámban. Hívott ma reggel egy asszony. Kiment Erdélybe, összeállt ott valakivel, három gyermeke van, de a férfi bántalmazza őt, el akarja hagyni. Persze, hogy befogadom, de nem tudom, mi van a födő alatt. Nem tudom, hogy a három befogadott gyerek közül nem lesz-e valamelyik a következő évtized József Attilája. Ha valakit hozzánk sodor az ár, vegyük komolyan, mert nem véletlenül keveredik oda, az Isten akarata. 

böjte csaba
Fotó:  Lamos Csaba
"A katolikus anyaszentegyház azt tanítja, a célunk az, hogy a végén Istennel egy asztalhoz üljünk. Mennyire csodálatos dolog ez, gondoljunk csak bele, a semmiből a végtelen felé!"

Csak megtalálják önt olyanok is, akik esetleg érdemtelenek a segítségre.

A mások bűne nem jogosít fel arra, hogy én bűnt kövessek el!

A másik, hogy nem megyek fogorvoshoz, ha nem fáj a fogam. A fogkövet időnként leszedetem, de ha nincs arra dolgom, nem megyek el a rendelőbe (nevet). A gyermekvédelmi központba, ha valaki bekopog, nem jókedvében jön, azt komolyan kell venni. Persze, nem tagadom, előfordul olyan is, hogy megjelenik egy asszony, mert szeretne elmenni külföldre, a gyerekeket meg nincs hova tenni, lerakná őket nálunk. Az ilyeneket nagyon meg kell nézni. Múltkor megállt egy nő nálunk, köszönés helyett azt kérdi, itt kell leadni a gyerekeit. Mondom neki, legalább jöjjön be, üljön le, beszélgessünk. Kérdem, hogy a kedves apuka mit szól ehhez. Azt mondja, ott vár kinn. Behívtuk. Megjelent egy tarajos, zöld hajú, fülbevalós figura, férfi létére olyan magas sarkú cipőben, hogy azt hittem, mindjárt felborul. Nem lehet munkát kapni, mondja, én meg gondoltam magamban, zöld hajjal meg taréjjal nem is. Lényeg a lényeg, láttam rajtuk, ha én nem fogadom be a gyerekeiket, akkor máshová viszik őket. Ilyenkor a gyerekek érdekeit nézem, nem azt, hogy milyenek a szülők. A srácok most is ott vannak nálunk. 

Ennyi év alatt akkor látott már mindent. Mindent is!

Nos, ezt azért sose mondanám. Egészen szappanopera-szerű történetek vannak, amik 15-20 éve húzódnak és még mindig vetnek olyan hullámokat, hogy én is eltátom a számat.

Egy évvel ezelőtt jelent meg Böjte Csaba Füveskönyvének első, most karácsonyra pedig a második kötete. Egészen személyes mozzanatok vannak benne, az édesanyja halálával kapcsolatos történet különösen megrendítő.

Amikor haldoklik valaki, akit szeretünk, mindig azt kérdezzük, miért kell ennek így lennie. Édesanyám megtanított engem járni, beszélni, egy csomó mindenre, a végén pedig megtanított meghalni. Erről szól a könyvben szereplő történet is. Ez alól nem bújhatok ki én se, te se, a fotós kollégád és az olvasók se. A mai ember nem erőst gondol rá, de ettől még nem lehet megspórolni a halált. Ilyen értelemben szeretteink halála az élet igazán lényeges részére világít rá, akárhogy szeretnénk, hogy ez ne így legyen, ez a valóság. A valóság pedig nagyon hasznos dolog! Fényében minden döntésünk jobb és értékesebb. Nálunk is a gyerekek nagyon szerettek mindenféle lövöldözős videójátékkal játszani, mindig azzal jöttek, mikor szóvá tettem, hogy ez csak játék, pap bácsi. Mondom, jól van, gyertek csak velem ministrálni! Elmentünk egy temetésre, szegény néni ott feküdt a koporsóban, a családja sírdogált, mi pedig elvégeztük a szertartást. Kérdeztem utána a gyerekeket, ez szerintetek olyan vicces volt? Mondták, hogy nem.

A halállal nem játszunk, az egy szent dolog. Nem értjük, nem is fogjuk soha, de komolyan kell vennünk, az életünk része. Nem nevelhetjük álomvilágban a gyerekeket, a valóságra kell felkészíteni őket, arra, hogy a teremtett világban nyertesek legyenek.

A mai ember a szent jelenben él, távlati gondolkodás nem erőst van. Anyánk méhében foganunk, két sejtből lesz sok, megszületünk, megtanulunk járni, beszélni, olvasni. A katolikus anyaszentegyház azt tanítja, a célunk az, hogy a végén Istennel egy asztalhoz üljünk. Mennyire csodálatos dolog ez, gondoljunk csak bele, a semmiből a végtelen felé! Ez az ember élete. Egy nagy házi feladat, amit a Jóisten ad, csakhogy ő nem egy gonosz tanár, sosem adna olyan feladatot, amit ne tudnánk megoldani. Ezt mondom a hozzánk került gyermekeknek is, de ugyanez igaz közösségi szinten is. A felvidéki magyarok számára például nagy feladat Trianon, én hiszem, hogy annak is van jó megoldása. 

böjte csaba
Fotó:  Lamos Csaba
"Hiába szerez a tőlünk kikerült fiatal diplomát, lesz jó állása, sok pénze, ha nem boldog, akkor egy apa, egy nevelő, egy plébános nem lehet elégedett."

Sosem találkozott megoldhatatlan feladattal?

Szabad akaratú emberekkel dolgozom. Kinyithatom én az ajtót egy fiatalember előtt, de be nem lökhetem rajta. Isten se tud egyebet csinálni. Nekem az a dolgom, hogy a gyerekkel kimenjek a léte peremére és ott rámutassak, nézd, van tovább! Emlékszem, erdélyi pátriámba a jóléti állam egy nagy, sárga, rozsdás iskolabusz formájában köszöntött be. Kérdezték, kell-e, mondom, két kilométernyire van az iskola, a gyerekeknek nem árt ennyi mozgás, nem kell. Kergetőzni lehet, lányokat meghógolyózni, beszélgetni az úton, kavicsot rugdalni, mi meg ezt elvennénk a gyerektől. Végül győzött a többség akarata, maradhatott a busz, a gyerekek három évig azzal jártak iskolába. Egyik nap viszont nem jöttek haza. Elromlott az iskolabusz. Kérdezem, mért nem jöttetek haza gyalog?! Hát, pap bácsi, messze van! Hú, mondom, erre gyorsan kell valami gyógymód. Vajdahunyad 16 kilométerre van Dévától, a várban van egy templom, ahol utoljára Kapisztrán Szent János misézett Hunyadinak. Na, gyerekek, kipróbáljuk, lehet-e misézni egy múzeumban? Megkaptuk az engedélyt, a gyerekek nagyon örültek, alig várták. Igen ám, mondom nekik, de Hunyadi nem busszal járt misére, megyünk gyalog. Erre azzal jöttek, hogy megnézték a Google Maps-on, az 16 kilométer, sok lesz. Oké, semmi baj, tudok egy másik utat. Azt persze nem kötöttem az orrukra, hogy az meg 24 kilométer! Úgyhogy 150 gyerekkel, zászlóval, énekszóval elmasíroztunk Hunyadra. Jól elfáradtunk, de mikor azt kérdeztem, sok-e az a két kilométer, mind azt mondta, semmiség pap bácsi! És itt a válasz a kérdésedre!

Ezt kell megtanítanunk a gyerekeinknek, a korlátok azok nem kívül vannak a világban, azok a fejünkben vannak. Az élet egy jó nagy labirintus, tele lesz falakkal meg zsákutcákkal, de a hit segíti majd az eligazodást. 

A hit iránti igény mindenkiben megvan, ez kétségtelen, de hinni egyáltalán nem könnyű!

Barangolni kell! Befelé. Szép, tarka ez a világ, de időnként megéri csendben maradni. Minden egyes ember a Szentháromság temploma, ebben a templomban kell keresnünk a találkozást Istennel. Nem kapunk látomásokat vagy égő csipkebokrot, a hívő ember az leül, elcsendesedik, és befelé figyel. Isten közben dolgozik. Nem tudnék hinni olyan Istenben, aki hagy elkallódni egy ártatlan gyereket, így az ő nevében én befogadom azt a gyermeket és igyekszem embert faragni belőle. Így gondoskodik rólunk az Isten. Azt kell megértenünk, hogy zajlik a párbeszéd az ég és a föld között, ha erre figyelünk, ha ez a párbeszéd élő, mélyülni fog a hitünk. Hadd mondjak erről egy történetet. Emlékszem, nagy búcsúi ebéden voltunk paptársakkal, ott volt az érsek atya is, egyszerre csörög a telefon. Megszökött három gyerek az egyik otthonunkból. Ha hiszed, ha nem, a papok se angyalok, rögtön elkezdtek szórakozni rajtam. Beültem az autóba, nagyon dühös voltam, arra gondoltam, ha megtalálom a srácokat, csak megcsavargatom a füleiket, hogy a búcsúi asztaltól, paptársak mellől kell felkelnem. Hát nem bírtak volna, mondjuk egy héttel később megszökni?! Mégis, az autóban azt éreztem, Jézus ott ül velem és azt mondja, bármit is követtek el a fiúk, az neked nem mentség arra, hogy letérj a szeretet útjáról. Jó, jó, háborogtam, de azért mégis csak a becsületemről, a büszkeségemről van szó. Aztán eszembe jutott, mi lett volna, ha Jézus lenyúl a keresztről és Pilátus lepénylesőjét kicsit átalakítja, bosszúból. Biztos nem lennék katolikus pap. Akkor már kezdett bennem recsegni, ropogni a düh, húsz kilométer után meg, mikor megláttam bandukolni a gyerekeket az út szélén, el is szállt. Kérdezem őket, hová ilyen sietősen, mondják, mennek haza Dévára. No, akkor tudtam, hogy ezek nem elszöknek, hanem egyik árvaházból mennek a másikba. Déván szerettek, de át kellett költözniük Gyulafehérvárra, most meg mennének vissza. Jó irányba mentek, de azt nem tudták, milyen messze van Déva, megkerestük az útjelzőtáblát, látták 84 kilométer. Adtam nekik papírt, ceruzát, kiszámolták hány órába telne, mire gyalog odaérnek. Pap bácsi, ez nagyon sok, siránkozott az egyik. Hát tudom, de hadd ne én tanítsalak már szökni titeket (nevet)! A döntés a ti kezetekben van, mondtam nekik, három lehetőség van. Mentek tovább, én integetek nektek, aztán csak találkozunk még az életben. A másik, hogy visszamegyünk a kolostorhoz, kenünk pár zsíros kenyeret, jó melegen felöltöztök, térképet is adok, aztán, uccu, neki. Nem kötelező nálunk maradni. A harmadik lehetőség, hogy bocsánatot kértek, megfogadjátok, hogy több spontán világkörüli útra nem mentek és megy az élet tovább.

Álltunk ott az út szélén, összebújva, a gyerekek belezokogtak a papi habitusomba és éreztem, micsoda hála van a szívemben a kereszténység iránt. Ha Jézus ott nincs velem, ha csak magamra számíthatok, én felpofoztam volna azt a három gyereket, ehelyett ott álltunk összebújva az út szélén, békében, szeretetben.

Életrajz: Böjte Csaba (1959) ferences rendi szerzetes, a gyermekgondozással foglalkozó Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója, 1989-ben szentelték pappá. Gyermekmentő tevékenysége dévai papi szolgálata alatt indult, azóta munkatársaival együtt több ezer gyermeket indított útjára az életben.

Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2022/01-es számában. 

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!