2021. február 15., 08:23

Nyugat és Kelet – az önérdek helyreállítása

Az esetlegesség, a „pillanatban élés” hosszú évtizedekig alapjaiban határozta meg a magyar politikát. Kevés embernek jutott eszébe, hogy nemcsak ma van és holnap, hanem holnapután is. A kevesek egyike Wermer András volt, akinek a polgári Magyarország ideája, sőt: stratégiája fűződik a nevéhez. A kilencvenes évek második felében kiérlelt ország-, és jövőkép talán túl korán érkezett: a kádárizmus bástyái még lényegében sértetlenek voltak a színfalak mögött. De a feladat nem elodázható: egy nemzetnek legyen saját stratégiája. Recenzió Orbán Balázs A magyar stratégiai gondolkodás egyszeregye című könyvéről.

Akik mellett elment az élet

Antall József 1990-ben végrehajtotta a rendszerváltozás közjogi és a felszínt érintő legfontosabb lépéseit, de a mélyállamba beletörött a bicskája: három és fél év nem volt elég az ország új pályára állításához. Nagyon más korban éltünk akkor, és ezt a mainstream nyilvánosság többsége még mindig nem vette észre. Az értelmiségnek a múltba fordulást sokszor – de csak bizonyos témákban számonkérő – része mintha végérvényesen a XX. században ragadt volna.

Elment mellettük az élet: azért nem találnak meggyőző válaszokat ma, mert még a jó kérdésekig sem jutottak el, akár a kétezres évek, akár az egész elmúlt harminc esztendő elmaradt számvetését tekintve. Tanuljunk abból, hogy hol akadtak el!

Orbán Balázs fiatal politikusként vállalkozott arra, hogy írott stratégiai keretet rajzol azon kormányzás köré, amelynek ő maga is részese, sőt, alakítója: ez mindenképpen ambiciózus, de kockázatos vállalkozás: az értékek és az elvek rögzítése nem napi politikai boksz, de nyilván mindig számon kérhető, szembesíthető krédó: és a politika ringjében nemhogy egy életen át, de olykor egy hónapig is nehéz következetesnek maradni. Csakhogy az alapkérdések tisztázása valóban nem úszható meg;

itt az ideje annak is, hogy szétszálazzuk: mi bizonyult tévedésnek, mi illúziónak és mi időtállónak harminc évvel a rendszerváltozás után.

Szembe kell nézni itthon 1990 örökségével, a gazdaságban, a kultúrában, hogy a rendszerváltás nagy céljaiból mi enyészett el? A könyv kitér erre is.

Dogmák nélkül tisztábban látunk

Ennek egyik legfontosabb mércéje, hogy a kelet-európai rendszerváltások „vallása” a nyugati liberális demokrácia volt. Megkérdőjelezhetetlen tabuként fel sem merült a kilencvenes években, hogy a különböző kontinenseknek, térségeknek eltérő adottságai vannak és a sikernek nincsen, mert nem is lehet univerzális receptje.

Erre majd a kétezres évek döbbentik rá a világot, az iraki háború utáni káosz, a világválság, vagy éppen az „arab tavasz” vérfürdői és bénító kilátástalansága. Orbán Balázs a kötetben utal a tranzitológia kiterjedt irodalmára:

ma már logikus, hogy többféle út lett volna számunkra is, akár mondjuk a privatizációban, akár az elmaradt lusztrációban, akár az állam szerepének átalakításában is. Ám szentségtörés volt erre húsz-harminc évig csak gondolni is.

Aki nem a kötelező utat követte kuruzsló volt, kötöznivaló bolond, gyanús szélsőséges. Dogmák, doktrínák és tabuk kőkemény fogságában éltünk. Később pedig valahogy mégiscsak kiderült, hogy lehet fenntartható gazdasági növekedést építeni saját modellben is. Az állam nem feltétlenül béna intézmény és a külső illúziók helyett jobban tesszük, ha a saját erőforrásainkra támaszkodunk. Ez ma sem politikailag korrekt gondolat, de ahogyan az eszünket, nyelvünket megbéklyózza a PC, úgy az alternatív gazdaságpolitikáról is kiderült, hogy nem sarlatánság.

A kötet nagy jelentőséget tulajdonít a korszakhatároknak: több mérföldkövet is megjelöl, amelyeken persze lehet vitatkozni, de súlyuk azért egyre inkább érződik az évek múltán.

Ma már látható, hogy a 1914-ben kezdődött huszadik század a 2001-es amerikai terrortámadással ért véget: a történelem éppen hogy nem zárult le a kilencvenes években, hanem csak szusszanásnyi pihenőt tartott.

A 2008-as gazdasági világválság, a 2015-ös migrációs robbanás, a 2016-os Brexit, az Egyesült Államok (egyelőre időlegesnek tűnő) fordulata és a 2020-as koronavírus-járvány olyan globális traumák, amelyek döntően alakítják közvetlenül a mi jövőnket is, és új pályára állítanak egész országokat.

A régi recepteket kidobhatjuk vagy vihetjük a múzeumba. „Véleményvezérek” sora nem érti, hogy nemcsak a 1990 körül lezárult hidegháború kétpólusú világrendje szűnt meg, de az ezt követő egy-súlypontú glóbusz is.

Tagadni ezt is lehet, de bizonyos, hogy a régi normákhoz, álomképekhez való ragaszkodás zsákutcába visz, sőt, vereségekbe és tanácstalanságba. Mint az életben: néha kicsit tolatni kell, ahhoz, hogy egy másik úton ismét előre tudjunk haladni.

Szinte semmi sem úgy van

Nem sok minden maradt úgy a világban, mint amikor a felemás rendszerváltozás végbement Magyarországon. Ledőlt pár bálvány: Európa világgazdasági és politikai súlyának át-, és leértékelődése és a fent említett sorsfordulók újragondolásra késztetnek számos korábban – érinthetetlennek tűnő – kérdést:

Melyek voltak a szentnek hitt tételek?

  • Csak a nyugati liberális demokrácia a legjobb modell Amerikától Közép-Európán és a Közel-Keleten át Afrikáig vagy a Távol-Keletig. Ezt kell lemásolni.
  • A neoliberális gazdaságpolitika képes csak egy országot „rendbe tenni” és felvirágoztatni.
  • Az Európai Unió és az európai egység gazdasági jólétet és felzárkózást jelent egy új tagállam számára.
  • Az EU olyan demokratikus értékeken és konszenzuson nyugszik, amely megoldja a közép-európai térség problémáit, például a külhoni magyar közösségek egyenjogúsítását is az utódállamokban.

Ezeket az örök igazságnak gondolt hittételeket, mint homokba rótt rajzokat kegyetlenül elmosta az elmúlt húsz év több hullámban érkező cunamija, és mindez új helyzetet hozott a magyar politika számára is.

A naivitás kora elmúlt: az európai közösségről feketén-fehéren kiderült, hogy nemcsak nem védi meg a külhoni magyarság alapvető jogait, de még csak nem is képezi érdeklődésének tárgyát. Kicsit sem. De ha a számunkra természetes horizonton, a Kárpát-medencén túl is tekintünk, jól láthatjuk, hogy az Európai Unió lemaradt a világban, akár a gazdaság felpörgetéséről, akár identitásról, (amely persze nem is igazán működőképes ezen a szinten) közösségi ideákról, akár gyakorlati ügyekről például járvány-kezelésről, akár vakcinák vásárlásáról van szó.

Amennyiben mélyebbre ásunk, még ijesztőbb kép tárul elénk: az európai közösség sem a klímaválságra, sem a migrációs válságra nem válaszolt időben. Nemcsak azért mert lassú, hanem mert sok életbevágó kérdésre, problémára nincsenek válaszai, csak jelszavai.

Szellemi értelemben „egyik napról a másikra él”, ha pedig tervez, akkor elvész az ideológiai szlogenek zsákutcáiban. Elszakadt a valóságtól.

Hamis választás helyett

Félrevezető, hamis kérdés azonban, hogy nyugat vagy kelet felé kell orientálódnunk. Egyszerre nyugaton és keleten – ez a magyar identitás örök lényege.

Amikor sikertelenek voltunk, ezt nem értettük meg. Ahogyan Orbán Balázs kiemeli, átéltük Európa szellemi és művelődési fejlődési hullámainak minden részét, ugyanakkor a gyökereinket soha nem érdemes kitépnünk, hanem használnunk kell belőle, amit lehet. Nem vagy, hanem és – ez a magyar kőtőszó.

Mondhatjuk úgy is, hogy „kompországnak” nem révbe kell érnie, – mert értékei éppen számtalan kapcsolódási ágában rejtőznek – hanem folyton mozgásban lennie:

akkor él jól és szabadon, ha a saját hasznára gyümölcsöző kapcsolatban áll mindenkivel, miközben tisztában van a geopolitikai viszonyokkal is.

Az önérdek nem bűn, (érdemes is lenne rehabilitálni a világpolitika elsődleges mozgatórugóját) hanem a túlélés záloga:

láthattuk, hogy mire jutottunk nélküle a huszadik században. A nemzeti érdek követése járványban, gazdasági válságban és békeidőben egyaránt az egyetlen biztonságos, de mindenképpen eredményes út.

Mohács és Trianon tanulsága

A nemzeti stratégia kontúrjainak felrajzolásakor megkerülhetetlen téma az állammal szembeni bizalmatlanság – mint a totalitáriánus rendszerek által itt hagyott, erőteljes állampolgári beidegződés Magyarországon. Ezt meg kell haladni – ahogy a szerző is jelzi, ugyanakkor érdemes lenne feltárni azt is, hogy ehhez milyen út vezet, mert a gyarapodás akadályai még mindig az olyan jelenségek például, mint az adótudatosság hiánya vagy a közösségi összetartás terén mutatkozó hiányok.

A két legnagyobb nemzeti katasztrófa, Mohács és Trianon akkor következett be, amikor a vezetés képtelen volt szervezni az országot”

– idézi fel Orbán Balázs az állam gyengeségének, sőt, mondjuk ki: gyengítésének talán leginkább gyötrelmes tanulságait, illetve kitér az értéksemlegesség folyton aktuális problémájára is: bizony az is értékválasztás, ha nem választunk értéket, ha „értéksemlegesnek” nevezzük magunkat.

Itt juthat eszünkbe, hogy a lényegében kétpólusú magyarországi ideológiai térben a baloldal és a liberálisok általában „függetlenek” és „szakmaiak” öndefiníciójuk szerint, nem baloldaliak vagy liberálisok. Az egyetemi szférától a versenyszférán át a médiáig így van ez mindenhol.

Pedig eközben jó lenne végre kibújni a bélyegek mögül abban a dimenzióban, ahol nem szükséges doktriner módon a világot „magunkhoz” igazítani: kormányzás során az ideologikus látásmód rendszerint ártalmas. A pragmatizmus fontosságát tárgyalja is Orbán Balázs könyve, és ebben a napról napra ingatagabb világpolitikát szemlélve igazat adhatunk neki.

A könyv ott a legerősebb, ahol a nemzeti érdek súlyát és érvényesítését járja körül, és ott romantikus néhol kissé, ahol a nemzetkarakterológia talajára merészkedik.

A stratégiai alapvetés egyúttal nem kerülheti meg az aktuális és középtávon érkező veszélyeket, mint például a még nagyobb migrációs nyomással fenyegető népességrobbanást a muszlim világban (ez még mindig nem téma itthon) valamint olyan alapvető kérdéseket, mint a teljesítmény, sőt, a munka büntetésére, lebecsülésére alapozott korábbi baloldali gazdaságpolitikát és rossz válságkezelési módszereket.

Jót tett a műnek, hogy szerzője széles körből merített forrásokat: Babits, Kölcsey, Bibó, Scruton, Camus, Szerb Antal, Konrad Lorenz – csak néhány név a változatos körből.

Ahogy a világpolitikában, úgy a könyvespolcon sem árt több irányban tájékozódni. A sokat citált keresztény kulturális örökség is megjelenik többször a kötetben: itt az egyik legfontosabb dimenziót ragadja meg a szerző azzal, hogy az emberkép döntő: kimondja, hogy nem szabad az emberi természet drasztikus megváltoztatására törekedni. Jó lenne visszatérnünk oda, ahol a kiindulási alap az emberi természet gyengesége és erőssége is: a vérfürdőktől mocskos XX. század után elég volt már minden világmegváltó politikai ideából.

A haladás nem változtatja meg az embert: bár erről a „cancel culture”-t kiteljesítő amerikai szélsőbaloldalnak és az európai neokommunistáknak nyilván más a véleménye.

A valóság visszahódítása

Mi viszont megelégedhetnénk azzal – ha akarunk tanulni a történelemből – hogy tényleg a nemzet a legmagasabb szintű természetes politikai közösség, amelyet egy egyén átélhet. Kísérletezni mindenesetre nem emberekkel kell.

Miben élünk most? A mai magyar politikai rendszer meghatározásával sokan küzdenek, főként érzelemvezérelt alapon, ideológiai furkósbotot, nyelvpolitikai fegyvert keresgélve ebben is.

Ennek a parttalannak tűnő vitának a tisztításában segíthetne több ütközés és az, hogy a jobboldal több fórumon és helyzetben kiálljon elképzelései védelmében – és nemcsak főleg erőből gondolná megnyerhetőnek vagy kikerülhetőnek a vitákat.

Muníciója – ahogyan a kötet is mutatja – éppen lenne hozzá, és az sem mellékes, hogy számos ügyben „nyerte meg a narratívák harcát” az elmúlt években, legyen szó nemzetközi kérdésekről vagy történelmi traumákról.

Persze nem is a definíciók és az ideológiák a legfontosabbak, az elméleti vitáknál fontosabb a földhözragadt valóság megértése.

Ebben a konzervatív oldal az anyaországban ma előrébb jár riválisainál: ám a világ értelmezése és „lefordítása” saját életünkre folyamatos alkalmazkodást, megújulási készséget követel meg: távolról sem örökbérlet adta előny, bármikor elveszíthető. „A magyar stratégiai gondolkodás egyszeregye” ehhez alkalmas iránytű vagy éppen vitaalap – aszerint, hogy ki mit gondol a világról. Az már jó kezdet, ha valaki gondol valamit.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.