Megmaradni minden áron!

Duray Miklós politikus, közíró

„A múltból okulni kell, a jelenben a jövőt kell alapozni, a jövőt tervezni kell.”

Lehet-e érzelemmentesen viszonyulni a Nagy-Trianon palotában aláírt jogi dokumentumhoz, amely a történelmi Magyarország megszűnését jelentette? Aki tudja, hogy miről szól ez a békeszerződésnek nevezett szöveg, még ha a történészi vagy politikusi szakma álarca mögé rejtőzik is, nem maradhat indulattól mentes. Ha magyar, akkor azért nem, ha valamilyen haszna vagy kielégítettsége származott belőle, azért nem. Az viszont bármilyen indulattól függetlenül kijelenthető, hogy az addigi politikatörténet első olyan nagy nemzetközi támogatottsággal hozott döntése volt, amely egy több mint ezer éve létező államot fölszámolt. S tette ezt a 19. század utolsó harmadától fokozatosan kialakuló hatalmi politika szerint, ami az érdekövezetek megteremtésével szándékozott újra osztani a világ egy részét. Ennek állt útjában a történelmi Magyarország. A baj az, hogy e szándékot támogató elemeket éppen Magyarországon belül keresték és találták meg. Ezért a Trianon-évforduló kapcsán lehet, hogy ezeknek az elemeknek a megismerésére és elemzésére is figyelmet kellene fordítanunk, meg arra is, hogy a magyarellenesség szításával miként kívánták stabilizálni az új állapotokat.

Több mint ötven éve 1968-ban Pozsonyban az 1920-as 30-as évek kommunistáinak szűkkörű összejövetelén Ladislav Novomeský szlovák költő, publicista érdekes véleménnyel rukkolt elő, így reagálva az akkor felerősödő magyarellenességre. Ha nem vezették volna be 1844-ben Magyarországon a kizárólagos magyar nyelvhasználatot, lehet, hogy nem fajult volna ide a szlovák–magyar viszony. Erről Lőrincz Gyula a Csemadok akkori országos elnöke számolt be, miközben annak az alkotmánytörvénynek a javaslatán dolgoztunk (sikertelenül), amely a felvidéki magyarok közösségi jogállását lett volna hivatott megalapozni. Az nem jutott eszünkbe, hogy 1868-ban a Magyar Országgyűlés által elfogadott nemzetiségi törvény sem ismerte el a nem magyar nyelvűek kollektív jogát, és a képviselőik kivonultak az ülésteremből.

Trianon 100. évfordulóján azonban nem árt tudatosítanunk: a múltat nem mi teremtettük, de a jelenért és a jövőért felelősek vagyunk mi, magyarok, az egész nemzet, mi, felvidéki magyarok és a velünk együtt élő szlovákok. A politikai rendszerváltozást követően az 1990-es évek első felében megpróbáltuk megfogalmazni a magyarok és a szlovákok társnemzeti egymásra utaltságát, amelynek sajátos területi és etnikai kapcsolódását éppen a felvidéki magyar közösség jelentheti. Valószínűleg nem véletlenül, de mind a szlovák politika és hozzájuk kapcsolódva a magyar politika egy része is ezt elutasította, hiszen ez csökkenthette volna a manipulálhatóság lehetőségét. Még sincs más választás, mint a közös jövőkeresés, építés, nevezzük azt bárhogyan is, mert ha nem ezt tesszük, mindannyian rajta veszthetünk. A mi esetünkben Trianon ennek a bizonyítéka. Nehogy Apponyi egyik korabeli kérdésfelvetését kelljen újrafogalmaznunk: legyünk öngyilkosok azért, hogy életben maradhassunk. Ez 100 évvel ezelőtt sikerült. Egy nemzet történetében azonban ilyesmi nem ismételhető meg.

Berecz András mesemondó

Kodály szerint a huszadik századi magyar ének annyira magyar, amennyire székely tud lenni. Sütő András szómagoncokért a mezőségi szórványból Csíkba zarándokolt. Délvidéken az irodalmi „e” hangot legalább háromféleképpen ejtik. ű

A Felvidéken a menyasszonyt szünet nélkül, rögtönözve tudják énekben búcsúztatni, a házasságra, együttélésre, szövetségre biztatni… A magyar műveltség aranyfedezete, a maga észjárásával megújulni tudó nyelv és zenei nyelv – a határon túl éli világát. Éljünk vele! Éljünk egymással! Persze hogy összetartozunk!

Jankovics Marcell grafikusművész

Trianon könyvemben sok mindent megrajzoltam és – megtartóztatva magamat – meg is írtam, amit igazán fontosnak tartottam e tárgyban. Az elmúlt hetekben, napokban „érdekességek” – ha ez a megfelelő kifejezés rájuk – merültek föl, illetve jelentkeztek, amelyek Trianont juttatták az eszembe. Kettő a távoli múltból. A Bibliáról írok könyvet. Munka közben találtam ezt a két, mára is vonatkoztatható tanácsot, parancsot Istentől.

 „Űzzétek ki akkor a földnek minden lakosát a ti színetek elől, és veszessétek el minden írott képeiket, és minden ő öntött bálványképeiket is elveszessétek, és minden magaslataikat rontsátok el! Űzzétek ki a földnek lakóit, és lakozzatok abban; mert néktek adtam azt a földet, hogy bírjátok azt.” IV Móz 33,52–53.

Ha nem lenne világos: a győztesek minden korban próbálják elvenni a vesztesek kultúráját, és próbálják elűzni őket a szülőföldjükről.  És: „mindenestől veszítsd ki őket; ne köss velök szövetséget, és ne könyörülj rajtok. Sógorságot se szerezz ő velök, a leányodat se adjad az ő fioknak, és az ő leányukat se vegyed a te fiadnak; Mert elpártoltatja a te fiadat én tőlem, és idegen isteneknek szolgálnak; és felgerjed az Úrnak haragja reátok, és hamar kipusztít titeket.” V Móz 7,2–4.

Trianon egyik messzire ható következménye a határon túli magyar népesség jelentős fogyása, aminek egyik oka a fenti versekben olvasható. A szelíd ok ezek közül a vegyes házasság. Egy döbbenetes párhuzam az aktuális politikai jelenből. Magyarországot nem képviselhette Varga Judit igazságügyminiszter az EU minket elítélő bizottsági ülésén. Trianonban a magyar küldöttség szobafogságban várta, hogy a győztesek ítélkezzenek fölötte. Tizenhét ország, köztük olyanok, akiknek háborús részvételéről nem is tudtunk, mint pl. Sziám, Honduras, Panama, ott trónoltak. A történelem ismétli magát. Pontosabban szólva, az emberiség követi el újra és újra ugyanazokat a gaztetteket. Ezért kell ismerni a történelmet. Ahogy már Ciceró megmondta több mint 2 ezer éve: Historia est magistra vitae. A történelem az élet tanítómestere. Mégsem tanulunk belőle.

Szvorák Katalin zenei népdalénekes

Trianonra emlékezve minden magyarban a keserűség érzése hatalmasodik el, s ez generációkon átívelő lelki sebként él bennünk a mai napig. Trianon a magyar történelem legérzékenyebb, legneuralgikusabb archimédeszi pontja, amelyet immár száz éve szítanak prekoncepciók, aktuálpolitikai legendagyártások. Az előítéletes eszmék egy része torzszülemény, közben több generáción átívelő lelki gyötrődés folyik. A pinci, a kétkeresztúri, a füleki parasztok, számadó juhászok utódja nem felejti a Trianont követő csehesítést, a Don-kanyarban elesett rokonokat, a hontalanság éveit, a „magyari za Dunaj-t”, a földek és az állatok elkobzását, az erőszakos szövetkezetesítést, a jáchymovi uránbányába küldött nagybácsit. A sor hosszan folytatható. A múltbéli igazságtalanságon változtatni nem tudunk, örökségként hordozzuk lelkünkben. De megpróbálhatunk áthangolódni, Trianon veszteségéből tanulva, az új határok ellenére összetartozásunkat erősíteni. Hiszen egy szétszakíthatatlan nemzettest vagyunk, akiket ezer szál köt össze: nyelvünk, gyökereink, kultúránk szeretete, nemzeti hovatartozásunk. A szülőföldet elfelejteni nem lehet, hiszen szíve mélyén mindenki oda való, ahová született.

Legendák és valóság határmezsgyéjén az egész Kárpát-medencét a lelkembe fogadva, az itthon és az otthon között félúton hazát keresve döbbenek csak rá, hogy egész életemben útközben vagyok. Szellemi hazámul a Kárpát-medencét választottam, minden népével együtt, tudva, hogy Trianon árnyékát nem lehet napossá varázsolni. De a lelkünk kárpát-medencei hazáját senki sem veheti el!

Az anyaországba kerülve tudatosítottam igazán, hogy kultúráink kölcsönös megismerése, tisztelete segítheti az előítéletek falait lebontani, mert aki a saját kultúráját ápolja, becsüli, a másét nem gyűlöli.

Az anyaországon kívül rekedteknek mindig is fontos volt, hogy mi történik az anyaországban. Vigyázó szemünket nem Párizsra és Prágára vetettük, hanem Budapestre. Az erős ország erkölcsileg, gazdaságilag nemzeti összetartó erővel bír, s ez hatványozottan igaz a mai időkre is. Az anyaországra mindenkor fel kell néznünk, mert a legfontosabb összetartó, megtartó erőt ő adja, egyfajta „magyarsággravitációt” közvetít. Kívánom, hogy minden magyar otthon érezhesse magát a szülőföldjén, ott boldogulhasson, őrizhesse csodálatos nyelvünket, s élvezhesse az anyaországnak mint gondos édesanyának óvó szeretetét, segítségét.

Dörner György  színművész, színházigazgató

Színházi ember lévén, Trianon következményeit is a színházi műveken át látom, láttatom. Az Újszínházban jelenleg is játszunk ezzel az időszakkal kapcsolatos darabokat, és az őszi bemutatónk is erősen kötődik a békediktátumhoz. Engedjék meg, hogy ezekkel a művekkel reagáljak.

Kocsis István: Megszámláltatott fák

Kocsis István színműve szokatlan helyzeten alapul: Ranke, a második világháború német tisztje ráébred, hogy mindvégig hamis eszmékben hitt. A szemét egy könyv nyitja fel, melynek az írója történetesen abban a városban lakik, amelyet Ranke századának le kell rohannia. A náci tiszt fogságba ejti a könyv íróját, pusztán azért, hogy megvitathassa vele az abban leírtakat. Trianon, mint a második világháború egyik előzménye jelenik meg a műben. A kulisszák mögött titokban irányító hatalmasságok szerepét is megvitatják ebben az abszurd, fogoly és fogva tartó kapcsolatban. Eszeveszett küzdelem veszi kezdetét, melynek célja az emberek, a lélek tisztaságának megmentése. De vajon mit tehet egyetlen ember a világégés ellen? A meghökkentő darab kérdések egész sorát veti fel a nézőben, amelyeken napokig, ha nem egy életen át lehet gondolkodni.

Wass Albert: A funtineli boszorkány

Wass Albert regénye nem véletlenül az egyik legnépszerűbb mű a magyar olvasók körében. Az író nagyszerű érzékenységgel mutatja be azokat az időket, amikor az ember még csak ember volt – magyar, székely, román –, mindegyik megfért a másikkal, a legfőbb törvény a természet tisztelete volt. Az értékrend, ami akkoriban Erdélyben kézenfekvő volt, már a múlté. A funtineli boszorkány azoknak az időknek az emlékét őrzi, amikor még Erdély lakói nem csak a szívükben lehettek magyarok.

Zilahy Lajos: Fatornyok

A második világháborút megelőző időszak különleges a magyar történelemben, amelyről kevés darab született. Zilahy Lajos műve más szempontból világít rá erre az időszakra. Ezt egy család életén keresztül mutatja be Zilahy. A főhősök sok év elteltével is gyötrődnek a szülőföldtől való elszakadás tragédiája miatt. Nap mint nap átélik a gyökerekhez való visszavágyódás kínjait, ami évtizedek alatt sem múlik el. A történet a második világháború küszöbén játszódik, abban a történelmi időszakban, amely még inkább kiélezi az országok és a népek közötti ellentéteket. 

Ez mind Trianon. És még annyi más, fájó dolog, amelyet mi, magyarok a szívünkben hordozunk, amíg élünk.

Kozma Imre, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója

Trianon óta az engesztelés magyar sorskérdés. Bátorítónk a Megfeszített, támogatónk a Boldogasszony. Az első világháború megváltoztatta a nemzetek sorsát, s ezt a nemzetek arculatának lassú átváltozása követi. A háború sújtotta népek között egyetlen egy sincs, amelynek élete, sorsa annyira megváltozott volna, mint a miénk, magyaroké. Gondoljunk azokra, akiket elszakítottak tőlünk. Gondoljunk azokra az intézményekre, amelyeket 1000 éven át magyar lélek alkotott. Gondoljunk arra a fenyegetettségre, amely a létünknek feszül. Eddig sohasem tudtuk azt, hogy ennyire útjában állunk másoknak, mint ahogy most érezzük. Minket halálra ítéltek. A haldokló sorsát szánták nekünk, aki ég és föld között lebeg. Az ég nagyon messzi van, de a föld sem maradandó otthonunk.

A magányos haldoklást zúdították ránk, akitől a többiek elhúzódnak, és magunkra hagynak. Fát is ácsoltak, s arra is figyeltek, hogy az ember erősen odaszegezett legyen, s hogy elszenvedje, földi szabadságunk a szükség kényszeréből fakad. Töviskoronát is viselnünk kell, hogy átéljük, a végső fájdalom nem a testé, hanem a léleké, az értelemé. A végén minden egy lándzsában összpontosul, amely átdöfött szívünk vérét ontja. A mi kérdéseinkre a válasz az Örök Ige, aki maga lett emberré, és mint ember meghalt létünk keresztjén. Magára vállalta a halált, a mi halálunkat is, akkor a halál több, mint elmerülés az üres értelmetlenségbe.

A kitüntető engesztelés, mint magyar sorskérdés, a helyesen értelmezett megváltottságunkból származó szent örökség, amit elsősorban köszönhetünk országalapító szent királyunknak, aki Isten előtt vállalt felelősséget népéért, valamint az Árpád-házból származó szentek seregének, de legfőképpen Máriának, a Hit Asszonyának, a Magyarok Nagyasszonyának, akinek oltalma alá helyezett bennünket Szent István királyunk. Amikor létünknek fojtogató úttalanságában elbizonytalanodunk, s mindezt nehéz szó nélkül hagyni, a csendben mégis ezeket a szavakat hallhatjuk: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet, akkor ez a kegyelem csodája, a megváltottság ajándéka. Amikor a keserűség kelyhének legalját érzi ajkunk, kívül-belül sötétség környékez, a gyűlölet kinyújtott fojtogató kezét a szívünkre teszi, s minden veszni látszik, mégis azt mondjuk: Atyánk, kezedben a sorsunk. Ez a magyar sorskérdés igazsága, amely az engesztelés méltóságába emel. Ha van szó, amely magától értetődően hiteles, akkor ez az! Istennek legyen hála.

Gubík Ági színművész

Emlékszem anyai dédapám, néhai Horváth Boldizsár ruhásszekrényére, amelynek a belső ajtajára egy dátum volt bevésve: 1920. június 4. Egy dátum, amely mindent megváltoztatott.Meg egy tépett térkép a nevével, amit már anyám őrizget, egy sokkal nagyobb Magyarországról. Apám felmenői is traumaként élték meg azt a bizonyos napot. És ami utána jött: a kollektív bűnösséggel való megbélyegzést, az állampolgárságtól való megfosztást, a deportálást. Mentek. Menniük kellett. Tették a dolgukat.

2020-at írunk. Én is teszem a dolgom. Itt is, ott is otthon. Itt sem, ott sem otthon. Hontalanul, mert határok lettek és maradtak.

Böjte Csaba szerzetes

A Kárpát-medencében több mint ezer évvel ezelőtt megszületett egy csodálatos álom, melyet az itt élő emberek a magukénak éreztek! Őseink mertek vérszerződést kötni az itt élő törzsekkel, nemzetekkel, népekkel! „Fogjunk össze – mondták –, és együtt, közösen tegyük tündérkertté ezt a földet! Legyen e táj otthon, szülőföld, a boldog béke szigete nekünk, gyermekeinknek, unokáinknak! Fogjuk meg egymás kezét, bízzunk egymásban, meg tudjuk csinálni, mert ez a Teremtő Istenünk akarata!” Ez a csodálatos álom, melyet mertek megfogalmazni és kimondani, mint abroncs a hordó dongáit, összefogta e térségben élő embereket, s a számtalan különbözőség ellenére egy nagy családdá formált bennünket Szent István koronája alatt!

Sajnos ez az álom omlott össze, foszlott szét száz évvel ezelőtt! Akkor nagyon sokan úgy érezték, hogy külön-külön jobb lesz! Idegen érdekek szolgái uszítottak, és mi vakon, balgán elkezdtünk civakodni, ujjal mutogatni, egymásnak hátat fordítani, és akarva, nem akarva, így a testvér a testvéren mély sebeket ejtett! 

A válás, a darabokra hullás összetört, meggyengített, de boldogabbá nem tett bennünket! E keserűséget érezve, gyermekeink szomorú szívvel, vállukon a vándortarisznyával útra kelnek, sokan még hátra sem néznek, mennek szolgálni más, békésebb országokba! Idegen erők vásárolják meg földjeinket, erdőinket, düledező, őseinktől ránk maradt épületeinket, s mi egymást szapulva menthetetlenül kiégünk, eladósodunk! Erdély földjén annyi gond van, ha egy újabb vérszerződéssel összefognánk és váll a váll mellett közösen dolgoznánk, akkor is bajos lenne e sodródó térséget újból felvirágoztatni, a kritikus fiataljaink számára szülőföldünket vonzó hazává tenni!

Gyermekeink itt, az otthonainkban szüleik szétválását nem ünneplik, nem harangoznak, verset sem mondanak, csak mindenek ellenére konokon kérik az Istent, hogy merjenek már a buta felnőttek egy asztalhoz ülni, egymás szemébe nézve a közös gondjaikat megbeszélni, és jókedvűen nagyokat nevetni!

Ezt teszem én is, nem mérlegelem, hogy van rá esély vagy nincs, egyszerűen térdre borulok és imádkozom azért, hogy végre megértsük, hogy nem mi vagyunk egymásnak ellenségei! Imádkozom a kiengesztelődésért, az őszinte párbeszédből fakadó áldott békéért, az összefogásért! Imádkozom, mert nem azért neveljük fel a gyermekeinket, hogy idegen országok napszámosaiként tengessék az életüket, s üresen hátrahagyott otthonaink ajtaját csapkodja a szél, hanem azért, hogy együtt e szép földön boldogok legyünk!

Eltelt egy keserves évszázad, és én társakat keresek. Istennek hála, ez a csodálatos álom nagyon sokunkban még mindig bennünk él, izzik a parázs a hamu alatt! Gyertek, fogjunk össze, ne ünnepeljünk és gyászolva ne is harangozzunk, hanem csendesen, bizakodva imádkozzunk! Szeretettel kérjük Istenünket, adja meg, hogy együtt láthassuk drága szülőföldünket virágba borulni, gyarapodni, a felcseperedő fiatalokat maguk számára mosolyogva otthont építeni, kacagó, életerős gyermekeket vállalva szép családjaikban! Imádkozzunk és beszélgessünk el egymással egy jó pohár bor mellett bölcsen, előre nézve, hisz mindannyian ugyanazt szeretnénk, ugyanazokra az egyszerű dolgokra vágyunk: szeretnénk a köztünk maradó unokákkal játszani, nagyokat kirándulni, őseink imádságos dalait bizalommal, teli torokkal gyermekeinkkel énekelni! A reménytelenséget hirdető világban reménykedjünk egy jobb, közös jövőben!

Zsidó János esperesplébános

Trianon volt a legnagyobb csapás a magyarságra. A korábbiakat a nép mindig kiheverte. Jött a tatár, a török, a német, az orosz, mind nagy tragédiák voltak, de a magyarság minden megszállásból megerősödve került ki. Trianont azonban nem lehet kiheverni. Az ország kétharmada, a magyarság egyharmada idegen országokhoz került. Olyan népeknél lettünk kisebbség, amelyek ellenségesen viselkedtek velünk szemben. Politikusainkat, pedagógusainkat, értelmiségünket elüldözték. Iskoláinkat elvették, kultúránkat tönkretették. Gyermekeink nagy része idegen nyelvű iskolákba kényszerült. Megindult a beolvadás, az asszimiláció. A vegyes házasságoknál mindig a magyar fél volt a vesztes. Az elcsatolt részek közül a szlovákiai magyarság asszimilálódott a leggyorsabban. Mit tehetnénk?

Történelmünk nagyjainak példája mindig biztatást jelentett. Sokszor volt nehéz helyzetben a magyarság, de az Úr mindig küldött olyan egyéniségeket, akik megtalálták a helyes utat. Gondoljunk Hunyadi Jánosra, Mátyás királyra, Kossuth Lajosra, Széchenyi Istvánra, Deák Ferencre, Apponyi Albertre, Esterházy Jánosra. Félben vagyok plébános, hozzám tartozik Éberhard mint filiális község. Ott van eltemetve gróf Apponyi Albert. Mikor 1933-ban Genfben meghalt, a csehszlovák hatóságok nem engedték eltemetni Éberhardon, a saját sírkápolnájában. Csak 1942-ben került rá sor. Azóta itt nyugszik. A trianoni békediktátum aláírásának napján ökumenikus istentisztelettel emlékezünk meg róla és Trianonról, ahol megpróbálta megvédeni Magyarországot. Természetesen akkor már minden el volt döntve. Gróf Apponyi Albert példája, aki sokat tett a magyarságért a Népszövetségben, és a többi kiváló magyar példája segítsen minket a kitartásban és a megmaradásban. Ismerjük fel értékeinket, adjuk tovább gyermekeinknek, és akkor könnyebb lesz megmaradni.

Sunyovszky Sylvia színművész

Csak megvető jelzővel tudnám illetni azokat a döntéshozókat, akik ilyen igazságtalansággal sújtották a magyar nemzetet. Nekünk az a dolgunk, hogy ne engedjük feledésbe merülni e magyar lelkeket megnyomorító eseményt.

Kötelességünk részleteiben is megismertetni, és arra buzdítani, hogy a fiatalok együttes erővel, egységben, megtartó erőként ápolják és gazdagítsák magyarságukat.

Pesty László dokumentumfilmes

Száz év telt el a szégyenletes trianoni békediktátum aláírása óta, és ti, kedves olvasók még mindig magyarul olvassátok ezt a kis üzenetet. Értitek, beszélitek, olvassátok ezt a szép nyelvet. Mindez nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint hogy egy évszázad után is megmaradtunk. Megfogytunk, persze, de megmaradtunk!

Hogy ne fogyjunk tovább és még száz év múlva is magyarul beszéljünk egymáshoz, egy régi mondást ajánlanék a figyelmetekbe. Egy nemzet jövője nem a harcmezőn dől el, még csak nem is a tárgyalóasztalnál. Hanem az ágyban! Nos, szerintem tegyen mindenki eszerint!

Fazekas László református püspök

Nemzeti sorstragédiánknak, a trianoni békediktátum 1920. június 4-én történt aláírásának és az azt követő meghurcoltatásnak mi, most élő nemzedék közvetlen módon nem voltunk átélői, de hatását a mai napig érezzük és szembesülünk vele. Hiába szépíti és próbálja bárki élét venni az egész történésnek, azt mondva, hogy annak már 100 éve, s a ma élő generáció számára ez már csak múlt, mégis azt mondom, egy ország hatalmi érdekből, hazug tények sorozatán alapuló szétosztásának és egy így kreált békének megvan a kihatása a jövőre nézve is. Ezért az igazságtalanság érzése vérlázító módon tör fel még a következő generációkban is.

A múlt történéseit ugyanis nem lehet semmissé tenni, és minden döntésnek viselni kell a következményeit. A hazug béke mindig hazug béke marad. Ez Európa nagy tragédiája, amellyel együtt kell élnie.ú

Minket viszont arra ösztönöz, az igazság útját járjuk. Ézsaiás próféta azt mondja: „Az igazság műve békesség, és az igazság nyugalmat és biztonságot munkál mindörökké.” (Ézs 32,17) A legnyomorultabb állapotból is fel lehet kelni. Ahogy tették ezt eleink a megcsonkított Magyarországon és az elszakított területeken a két háború között, úgy kell nekünk is reménységgel tekinteni előre.

Egyházi szempontból rendkívül fontos, hogy létrejött a Magyar Református Egyház. Egy nemzetben gondolkodunk, együtt ünnepelünk, örvendezünk és tervezünk. Részesei lettünk a Magyar Kormány nemzetegyesítő és nemzetmegtartó tervének. Támogatásukkal templomokat, bölcsődéket, óvodákat, iskolákat építünk, mert itt vagyunk, élünk és jövőben gondolkodunk. 

Trianon üzen: Nem kell feladni! „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róm 8,31)