Kilátások a Gömör–Tornai-karsztról
„Kalász, kalász, árva magyar kalász, miért sír a nép ott fenn a hegyeken? Késmárk felől hírt hoz a szél: árva magyar kalászokból panaszos a kenyér…” Ezt dúdolja bele a délutánba magyar barátunk a tornai vár romjainál, és talán ezt dúdolta IV. Béla lovászlegénye, Bebek is, mikor a muhi csatából menekülvén itt, a tornai Felső-hegyen, egy szikla alatt bújt el királyával a kutyafejűek elől.
Éhségüket az ott talált galambtojásokkal csillapították, ezért a népnyelv a sziklát ma is Galamb-sziklának nevezi. IV. Béláról mesél a Király-kút, a Királyasztal és a Király-barlang is, és azt is illik tudni, hogy a tornai várban törvénykezett a tatárok elvonulása után második honalapítónk. És hogy az őt bújtató tornagörgőiekről se feledkezzék el, az egész falut nemességgel jutalmazta, sőt létrehozta Magyarország legkisebb vármegyéjét, Tornát.
Mint egy patkó, úgy ölelik körbe a mészkőhegyek a Tornai-medencét.
Délről az Alsó-hegy, nyugatról a Szilicei-fennsík, északról a Felső-hegy határolják, és csak kelet felé nyitott, ahol a Torna folyócska keresi a Bódvát, hogy vizüket egyesítve a Tisza felé indulhassanak. A kijáratnál ott áll Torna vára, amely ősidők óta őrzője volt a Tornai-medence és a Bódva találkozásánál összefutó kereskedelmi utaknak.
Felemelkedve Tornagörgő fölé, a Felső-hegyre, páratlan kilátásban lehet részünk. A Magas-Tátrától a Bükkig tárul elénk a Kárpátok északi karéja. Odafent a fennsíkokon már kialudtak az utolsó pásztortüzek is, ezekben az uniós időkben már nem éri meg juhokat, szarvasmarhákat felhajtani. A zsombolyok, víznyelők, dolinák nem hallják már a tárogatók hangját, a karrmezőket ismét birtokba veszik a kökénybokrok. Azért a farkasürülék még jelzi a ragadozók jelenlétét, akik határt nem ismerve már az anyaországba is visszatelepültek. Leánykökörcsinek és tavaszi héricsek közt érjük el a környék talán leghíresebb látványosságát, a Szádelői-völgyet, melybe a fölötte elterülő Szádelői-fennsíkról kukkantunk be. Egy völggyel arrébb az Áji-völgy próbál versenyre kelni híres szomszédjával, és valljuk be, szépséges vízesései miatt nehéz eldönteni, melyikük szebb. Az Áji-völgy érdekessége, hogy a völgyben két falu van: a völgy alsó részén a magyar Áj, a völgy felső részén a szlovák Ájfalucska. Az 1938-as bécsi döntés pont a két falu között húzta meg a határt, ami olyannyira nem tetszett az így elzárt Ájfalucska lakosságának, hogy levelet írtak a magyar kormánynak: Nagy-Magyarországot haladéktalanul csatolják Ájfalucskához.
A Gömör–Tornai-karszt túlsó végén már a Bódva kanyarog álmosan dél felé. Vele kanyargunk mi is Szepsiig, amely első látásra nem ígér sok jót a maga betonrengetegével, „cseszkós” hangulatot árasztó külvárosával. A főtérre lépve, egy székely kapu láttán, rögtön olvadni kezdenek az előítéletek. Ez az ún. Szolyka-kapu, amely csodával határos módon vészelte át az 1795-ös tűzvészt, amit Szepsiben csak a kőből épült templomok mondhattak el magukról. A székely kapu latin felirata is erre emlékeztet: „égtem, égtem, de el nem égtem”. Az orsó alakú főtér következő látványosságai, a református templom és a mögötte álló, gótikus stílusú katolikus templom már egészen magyar hangulatot árasztanak, így egy csapásra otthon is érezzük magunkat. Ez az érzés csak erősödik, miután a katolikus templomban Gábor Bertalan esperessel váltunk néhány szót, aki a gyökerek megóvásáról mesél nekünk. A hittel vagy a múlttal tehát nincs gond a Bódva völgyében. Aggodalomra a jövő ad okot…
Zord időkben a népek mindig a hegyek közé menekültek a vész elől. A megmaradás hite manapság a Jászó és a Debrőd feletti hegyek közé bújt, egy olyan templom romjai közé, amelynek teteje a csillagos ég.
Mellette ott csörgedezik a Szent László-forrás. Mint minden szent királyunkról elnevezett forrásnak, a debrődinek is az a története, hogy László serege a kunokkal vívott harcok közepette megpihent itt. Az éhes, szomjas vitézeket látva a király imádkozni kezdett, mire vadak jöttek elő az erdőből, lovának patája nyomán pedig forrás fakadt. A forrásnál kápolnát emeltek, amely évszázadokig búcsújáró hely volt, sőt a legviszontagságosabb időkben, 1952-ben a Szűzanya is megjelent két asszonynak. Ahogyan ők mesélték, a „nap elvesztette ragyogását, körös-körül pedig rózsák hullottak”.
A jelenés többször is megismétlődött, mire egyre többen jártak ide. A hatóságok betiltották a búcsújárást, az újra emelt kápolnát pedig 1959-ben lerombolták. Napjainkra a helyi magyarság a középkori romokra egy faszerkezetet épített, amelyet növényekkel futtatott be. A debrődi Szent László „növénytemplom” idefent, a jászói hegyekben hirdeti tovább az őslakosok hitét, és azt a tanulságot, hogy a megmaradáshoz bizony sok áldozatot kell hozni.
A Gömör–Tornai-karszt vidéke tehát tele van természeti értékekkel, és a megmaradásért tenni akaró magyar közösségekkel. De hogyan is folytatódik az a kalászos dal? „Ne félj kislány, lesz még kikelet, lesz még a házakon magyar lobogó…”. Van ebben valami megnyugtató, főleg ha ezt felvidéki magyar szájából hallja az ember.
