2020. május 23., 19:24

Gyűlölik-e a szlovákok a magyarokat? (II.)

Nem az a nacionalista, aki a sérelmet

szóvá teszi, hanem aki okozza.

A szlovák politikusok nyilatkozatai a rendszerváltás után, éveken át azt sugallták a többségi társadalom felé, hogy a szülőföldjén élő magyar közösség létével veszélyezteti a többségi nemzet biztonságát, az állam szuverenitását. Tehát létünk félelmet indikál, ami a gyűlölet táptalaja.

A szlovák politikusok nyilatkozatai a rendszerváltás után, éveken át azt sugallták a többségi társadalom felé, hogy a szülőföldjén élő magyar közösség létével veszélyezteti a többségi nemzet biztonságát, az állam szuverenitását. Tehát létünk félelmet indikál, ami a gyűlölet táptalaja.

A harag, az ellenszenv érzése az emberi agyban noradrenalint, oxitocint és dopamint szabadít fel. A felsorolt vegyületek összessége fájdalmat és félelmet elnyomó „hormonkoktél”, amely ugyan kellemes érzést vált ki, ám a gyűlölet hosszú távon önpusztító, s mint erkölcsi kategória, megterheli a gyűlölködők lelkiismeretét. Miközben ezek a gyűlölködések száz esztendeje stresszhatásként mérgezik és teszik tönkre a gyűlölet légkörében élő magyar nemzeti közösség emberi létezésének a komfortját. Ez az egyébként is felgyorsult asszimiláció meghatározó katalizátora.

A kisebbségünk ellen irányuló politikai, gazdasági, kulturális és lélektani hadviselésnek megvannak a következményei. Trianon óta a szlovákok létszáma a háromszorosára nőtt, az itt élő magyaroké majdnem a felére csökkent.

Ebben benne van az elmúlt száz év minden kínja, könnye, bánata, bűne és tragédiája! A kollektív gyűlölet veszélyesebb az egyén iránti gyűlölettől, mert közösséget, erős célt kínál, és könnyen rávetíti a felelősséget mindenért annak célpontjára (magyarokra, romákra, zsidókra). Egy régebbi felmérés szerint a szlovák kilencedikes diákok 37,7 százaléka a magyarokat tekinti a legellenszenvesebbeknek (Nyitott Társadalom Alapítvány). Néhány éve szerepelt az IVO felmérésében, hogy Szlovákia lakossága intoleránsnak mutatkozik a kisebbségekkel szemben. „Az emberek egynegyede nem élne zsidó család mellett. Magyar család szomszédságában pedig 19 százalék nem élne.” (Új Szó, 2017. 11. 17.)  Egy 2008-as felmérés szerint a diákok 63,3 százalékának az volt a véleménye, hogy a magyaroknak nyilvános helyen csak szlovákul kellene beszélniük. Miért fáj ez a fiataloknak?

A közbeszédben és a médiában, ha az ország lakosságáról vagy az állampolgárokról esik szó, szinte minden esetben szlovákokról beszélnek. Mintha mi nem is léteznénk, illetve Szlovákiában csak szlovákok élnének.

A köznyelvben a magyar szitokszó, a hottentottát helyettesíti, vagyis azt az embert, aki értelmetlenül beszél. A szlovák szórakoztatóipar jelentős része a magyarok kigúnyolásán alapul. Milyen frusztrációt vált ki a fiatalokban, ha a magyart mindig nevetségesnek, butának mutatják, aki nem képes a normális társadalmi érintkezésre, azaz nem tud rendesen beszélni? Évekig dolgoztam külföldön, a világ több mint harminc országában megfordultam, de sehol sem találkoztam azzal, hogy az egyik ember a másikra rászólt volna azért, mert ilyen vagy olyan nyelven beszélt.

magyarok_kitelepitese.jpg

Az elszakított magyarság stigmája az utódállamokban a nyelv. Az anyanyelv, amelynek hallatán a többségi nemzet tagjai jobb esetben „csak” ráförmednek a magyarul beszélőkre, de sok esetben inzultálják is őket.

Miért?  Talán ez is az eredendő bűnt, Trianont juttatja az eszükbe? Vagy dühösek, hogy még mindig itt vagyunk? Gyakran látogatom a győri termálfürdőt, ahol a szlovákok és a csehek állandó vendégek. Ők fürdés közben minden gond nélkül, felszabadultan, vígan beszélgetnek az anyanyelvükön, és nem suttogva, mint sokan a felvidéki magyarok közül szlovák környezetben. Időnként dalra fakadnak. Soha felháborodást, rosszallást nem tapasztaltam a többség részéről! Ez is azt bizonyítja, hogy a magyarok nem táplálnak ellenséges érzéseket szláv testvéreikkel szemben.

A nyelvtörvények is azt célozzák, hogy az itt élő magyar nemzetrész ne érezze otthon magát az ezeréves szülőföldjén.

Pedig a nyelvtörvények világszerte elsősorban a kisebbségeket védik. Az „ezeréves elnyomás” időszakában Magyarországon minden állami szervnek azon a nyelven kellett kommunikálnia a helyi vagy megyei intézményekkel, amelyet az adott régióban a többség használt. Hol van ettől ma Szlovákia? Malina Hedvig kálváriáját is az okozta, hogy magyarul beszélt (telefonált). A szlovák állam az áldozatból vádlottat kreált! Meghurcolták, elüldözték a szülőföldjéről ország-világ szeme láttára. Ebben az esetben is a gyűlölet győzedelmeskedett az igazság felett. Ide kívánkozik a Szlovák Köztársaság elnöki irodája egykori osztályvezetőjének, Dárius Rusnáknak az esete is, aki ordibálni kezdett egy pozsonyi bárban két magyarul beszélő hölgyre. „Kib…ott magyarok, kezdjenek el szlovákul beszélni, vagy menjenek el a bárból.” A magyar szurkolók minden ok nélküli megveretése (Pozsonyban és Dunaszerdahelyen) szintén a gyűlölet és a félelemkeltés szinonimája lett. Falath Zsuzsa esete pedig már annyiban rendhagyó, hogy maga a szlovákság tagadja ki, bélyegzi meg a saját gyermekét, mert felvállalja a magyar történelmi igazságot.

Jelenleg a szlovák–magyar viszonyt illetően szélcsend van, de ez szemfényvesztés. A hatalom nem támad, de a kisebbségi jogok tekintetében egy jottányit sem haladtunk előre.

A csend és annak prolongálása a jelenlegi jogviszonyok között, amikor az itt élő magyarság nem rendelkezik önmagával, a nemzethalál vízióját vetíti a felvidéki magyarság képzeletbeli mozivásznára. Így a jövőképünk nem bíztató. Már csak azért sem, mert a felvidéki magyarság az identitástudat megőrzésében az elszakított nemzetrészek leggyengébb láncszeme. A szlovák parlamentben nincs képviseletünk (aminek oka a megosztottság mellett a választók infantilizmusa, akik képtelenek megkülönböztetni az ocsút a búzától). Másrészt a szlovákok irányunkban táplált előítélete sem szűnik meg máról holnapra. Ennek fő oka a magyarok által lakott terület elvesztésének a félelme, hiszen tudat alatt még száz év elteltével is érzik Trianon igazságtalanságát.

Valójában a két fél aggodalmát kellene eloszlatni. A szlovákokét, hogy Dél-Szlovákiát Magyarországhoz csatolnák és a magyarokét, hogy az itt élő magyaroknak a Duna túloldalára kellene távozniuk.

A kettő közti különbség, hogy a déli területek Magyarországhoz való csatolása elméleti kérdés, míg a magyarok kitelepítésének ma is létező, érvényes jogi alapja van. A faji barbarizmust megtestesítő Beneš-dekrétumokat újfent megerősítették (2007), és a szlovák jogrend részét képezik napjainkban is. Európa hallgatólagos beleegyezésével. Pedig a demokráciában nincs helye a kollektív bűnösségnek. Szlovákiában a dekrétumok ennek ellenére érvényesek, és Damoklész kardjaként függenek az itt élő magyarság feje fölött. A bűn akkor is bűn, ha az törvény alakjában ölt testet, s akkor is bűn, ha az akkori képviselők, a köztársasági elnök és az alkotmánybírók lelke szárad rajta! Sajnos az együttműködés, a megbékélés minden esetben csupán a kisebbségben élők óhaja, míg a többségi nemzet erre nem reagál. Hiszen jobb haragudni és gyűlölni azokat, akiktől elvettünk, mint megbékülni. Miroslav Lajčák korábbi külügyminiszter nem kertelt: „A Beneš-dekrétumok eltörléséről szó sem lehet.” (A bocsánatkérés kevés, Új Szó, 2013. 3. 21.)

Nehéz az örökségünk mindkettőnknek, történelmileg traumatizált népek vagyunk. Mindkét nép legnagyobb mulasztása, hogy a közös haza közös szellemi értékeit nem építették be a nemzeti tudatukba. Itt az ideje, hogy az őseink hibáiért ne büntessük egymást.

A szellemi és az erkölcsi klímának meg kell változnia Szlovákiában, hogy a gyűlölet ne mérgezze, ne terhelje a szlovák nemzet lelkiismeretét. Mert ez az állapot a fiatal állam öntudatát kereső folyamatára sincs jó hatással. Ha egy országban az őshonos kisebbség a többség gyűlöletének légkörében él, az a társadalom mentálhigiéniai szempontból nem egészséges. Számomra talány, hogy egy ilyen keresztény, imádkozó nép, mint a szlovák, hogyan egyezteti az irántunk gyakorolt gyűlöletét a krisztusi szeretet és a megbocsátás evangéliumi üzenetével? Milyen lelkülettel gyakorolják a kereszténység alapimáját: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”? Nem szabadna figyelmen kívül hagyniuk, hogy a szabadságot Isten adta, mint a levegőt minden népnek, de azt sem, hogy Jézus Krisztus halálával a történelmi bűnbakkeresés lezárult. Mi pedig egymástól félünk. Ám ha nem ismerjük meg egymás történelmét, kultúráját, nyelvét, s hozzá még az ellenségeskedés is párosul, akkor az Isten legyen irgalmas a Kárpát-medence népeihez.

galantai_magyarok_kitelepitese.jpg

Meg kell bocsátanunk és bocsánatot kell kérnünk egymástól, mert vétkeztünk egymás ellen. A megbocsátás, ahogy a szeretet is, feltétel nélküli, hiszen sorsközösségre vagyunk ítélve.

Ennek tudatában kell elindítani a szereteten és a megbocsátáson alapuló új világrend kimunkálását, amely nem a múlt történelmi sebeit helyezi előtérbe, hanem a jövő közös tetteinek a lehetőségein munkálkodik. A koronavírus árnyékában gyakran halljuk, hogy ez a világ már sohasem lesz olyan, mint amilyen volt. A szlovák–magyar viszony terén is új távlatokat kell nyitni, és rendezni közös dolgainkat.

Szlovákia csak akkor lesz erős ország, ha rendezi a kisebbségek helyzetét, ha azok rendelkezni fognak kollektív jogaikkal és államalkotókká válnak!

Ha majd a Szlovák Alkotmány úgy kezdődik, hogy: „Mi, Szlovákia állampolgárai…” Ha majd az állam törvényekkel és intézményrendszerrel biztosítja a demokratikus életteret, a kultúra és az oktatásügy területén az önrendelkezést az itt élő, őshonos magyar közösség számára is. Így a hatalomnak nem lesz arra szüksége, hogy polgárait az állítólagos magyar veszéllyel riogassa. Csak jogegyenlőséggel, demokráciával, toleranciával és emberséggel lehet a történelmi görcsöket feloldani. Semmi sem erősít meg egy államot jobban, mintha abban nemcsak a többségben, de a kisebbségben élő polgárok is teljes mértékben otthon érzik magukat. Ottlik László szociológus (régi Trencsén vármegyei család sarja) írja a Magyar Szemlében: „Újpatriotizmusnak nevezném azt a felfogást, amely elismeri, hogy Szent István öröksége nem a kisebbségeké és nem a többségé, nem kizárólag a magyaroké, hanem mindenkié, akinek ősei a Kárpát-medence ölében nyugszanak.”

De idézhetnénk Teréz anya üzenetét is, ami méltó útmutató lehet a sorsközösségre ítéltek számára: „Ha együtt imádkoztok, együtt is maradtok.” Ami annak ellenére is a legbiztosabb kapocs, hogy az emberek mindenütt a világon álmodni és imádkozni az anyanyelvükön szoktak.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/20. számában.

Kapcsolódó cikkeink

Megosztás
Címkék

Hozzászólások

Fehér István 2020. 05. 24., v - 09:11

Az igazságot kell rendes helyére rakni, ami ebben az esetben trianonnal kezdődik és a szlovák történelem és államiság éveinek valódiságával végződik! 100 éve hazugságokkal etetik a generációkat. Magyarország pedig 2010 - ig ezt nagy hallgatással vette tudomásul, amivel az egész kárpáthazai magyarságot alázta meg. Ma már jobb a magyar kormány hozzáállása ehhez az egészhez, de a kényes témákat ma is kínosan elhallgatja! Fontosabb pl. a V4 egyben tartása, mint pl. a kettős állampolgárság rendezése. És már itt is van ennek a "hozománya" a Klus nyilatkozat formájában! A magyar külügy pedig már megint hallgat! Folytathatnám napokig a megoldatlan kérdések sorát, amelyeket egyébként minden felvidéki ismer, de már sajnos itt is többségben vannak az "itt íllünk Szlovákiánn" ; "nem köll ezt má feszegetni" ; "nem lesz ócsóbb a kenyír" stb. vélemények! Én bízom abban, hogy a Magyarok Istene rövidesen rendet tesz, mert az igazságot a végtelenségig nem lehet a szőnyeg alá seperni!