Azt hittük, Trianon századik évfordulója megmozgatja a nemzet lelkiismeretét

2021. június 4., 07:55
Kolek Zsolt

A koronavírus-járvány a trianoni békediktátum centenáriumára is rányomta a bélyegét, a nemzet nem élt meg katarzist – vélekedik Popély Gyula, aki szerint erkölcsi kötelességünk, hogy a történelmi igazságtételbe vetett hitünket átörökítsük a következő nemzedékekre. A történész arról is beszélt, a nemzeti újjászületéshez kevés a búsongás, de törekvéseinkben nem vagyunk egyedül, a magyarellenességgel a szomszédos nemzetek önmaguknak is ártanak.

popély
Fotó: ma7
Popély Gyula: Trianon következményei mindaddig velünk élnek, amíg egyetlen magyar él a Kárpát-medencében.

Második évszázadába lépett a magyarság trianoni megosztottsága. Érzése szerint a tavalyi centenáriumi év után mekkora figyelem jut az idei százegyedik évfordulóra?

Sokan azt feltételeztük, hogy a századik évforduló megmozgatja az egész nemzet lelkiismeretét. Én magam is azt vártam, hogy 2020-ban Trianon centenáriuma lesz a magyar nemzet legfontosabb lelki-szellemi témája.

Sajnos a koronavírus-járvány elvette az aktualitását az emlékezésnek: mind a magyarság, mind az európai közvélemény a pandémiára összpontosította az érdeklődését.

Emiatt a századik évfordulón kevesebb figyelem jutott a trianoni békediktátumra, és egyáltalán az első világháborút lezáró Párizs-környéki békerendszer értékelésére, amely a maga nemében nemcsak magyarságellenes, de emberiségellenes bűntett volt. A százegyedik évfordulón is az a dolgunk, mint eddig bármikor és a jövőben is: ébren tartani a magyarság és a világ közvéleményének emlékezetét.

Ha jól értem, a századik évfordulótól egyfajta katarzist, lelki megtisztulást várt, ami elmaradt. Mit remélhetnénk ettől a katarzistól?

A szembenézést.

Trianon ugyanis nem egyszerűen egy történelmi esemény, amire emlékezünk, hanem egy tartósan velünk élő katasztrófa, amely minden magyart, aki akkor élt, azóta született és a jövőben születni fog, egyformán érint. Függetlenül attól, hogy ezt tudatosítja-e vagy sem.

Ahogy Koltay Gábor fogalmazott, Trianon velünk él és szenvedélyeket táplál, vagyis a mindennapjainkat határozza meg. Ezért Trianon számunkra soha nem válhat pusztán történelmi eseménnyé, mert amíg élnek magyarok az elszakított területeken, a kihatásai itt vannak velünk.

popély
Fotó: ma7
A nemzetközi közvélemény és a politikum nem fog semmit sem kezdeményezni ezen a téren, nyilván azoknak kell a kérdésre ráirányítaniuk a figyelmet, akik Trianon kárvallottjai, vagyis nekünk, magyaroknak.

Az előbb úgy fogalmazott, a koronavírus-járvány a világ figyelmét is elterelte Trianon centenáriumáról. Egyáltalán várhatunk-e nagyobb érdeklődést a nemzetközi közvélemény részéről?

A nemzetközi közvélemény számára minden múltbéli esemény annyi súllyal bír, amennyire a jelenben megvannak annak a következményei. Ha úgy érzékelik, hogy minden rendben van, akkor napirendre térnek fölötte.

A nemzetközi közvélemény és a politikum nem fog semmit sem kezdeményezni ezen a téren, nyilván azoknak kell a kérdésre ráirányítaniuk a figyelmet, akik Trianon kárvallottjai, vagyis nekünk, magyaroknak. Ha nem így cselekszünk, és elfordítjuk a fejünket, akkor vállaljuk a teljes megaláztatást és a csendes beolvadást, az asszimilációt.

A Trianon okozta sebeket a most rendelkezésre álló eszközökkel nem tudjuk begyógyítani, és a csonkán megélt száz év már sok tekintetben beleivódott a génjeinkbe, ez azonban nem azt jelenti, hogy behunyt szemmel és bedugott füllel kelljen menetelnünk a semmibe. A népek megbékélése, a jóvátétel nemcsak a magyarság elemi érdeke, hanem Európáé és a világé is.

Nocsak, mire alapozza ezt az állítását?

Sorolhatnám az angol és az amerikai államférfiak véleményét a trianoni diktátumról, de hadd idézzem ide egy francia nemzetgyűlési képviselő gondolatait a trianoni békekötés ratifikációjának vitájából. Charles Tisseyre már 1921 tavaszán arról beszélt, hogy Franciaország a békediktátummal eltávolította magától Magyarországot, és ismét Németország karjaiba sodorja. Vagy idézhetném ugyanebből a vitából az akkori francia miniszterelnököt, Aristide Briand-t, aki maga is elismerte, hogy a Magyarországgal kötött béke igazságtalan és mint ilyen, nem lehet végleges. Tehát

még a franciáknak is, akik a győztesek közül a leginkább ellenségesek voltak velünk szemben, megszólalt a lelkiismeretük, érzékelték, hová vezetnek az első világháborút lezáró békék, egyenesen a második világégéshez.

A második világháborút lezáró párizsi béke megismételte, sőt súlyosbította a trianoni diktátumot. Ami sokak szemében átmenetinek látszott, egyszeriben véglegesnek tűnhetett. Jól érzékelem, hogy ez új helyzetet teremtett?

Annyiban mindenképpen súlyosabbak voltak a párizsi béke feltételei, hogy a trianoni döntés legalább elvileg rögzítette a kisebbségek védelmének alapelveit, ugyanez az 1947-es békeszerződés szövegéből már hiányzott. Ráadásul

a magyarkérdés évtizedekre lekerült a napirendről, hiszen nemcsak mi, magyarok, hanem a szomszédos népek is a szovjet érdekszférába kerültek, ahol a nemzetiségi kérdést véglegesen megoldottnak tekintették. Miközben az anyaország kommunista kormányai ezt a tételt elfogadták, az utódállamokat mindez nem akadályozta abban, hogy a magyar kisebbségek irányában folytassák az elnemzetietlenítő politikájukat.

Számukra mindig is az jelentette a legnagyobb félelmet, hogy a budapesti kormányok újra egységes nemzetben gondolkodjanak.

És ez így is maradt a rendszerváltozásig?

Csehszlovákiában 1968-ban a politikai változásokkal együtt járt a szlovák nacionalizmus újbóli megerősödése, újra szóba került a tisztán szláv nemzetállam megteremtése. A cseheknek 1945 után sikerült kizsuppolniuk a németeket, de a Felvidéken a kitelepítések ellenére is nagyszámú magyar maradt. A szlovák nacionalisták 1968-ban újra emlegetni kezdték a magyarok kitelepítését, a szovjet intervenció után ezek a hangok elhalkultak. Ez azonban nem változtatott azon a Trianon óta tartó gyakorlaton, hogy az utódállamok, így Csehszlovákia is ellenségesen tekintett azokra, akik hangsúlyosan felvállalták a magyarságukat.

Már a mi legnagyobb nemzeti tragédiánknak a puszta emlegetése is magyar nemzeti lázadásnak minősül az „örök időkre” bebetonozott állapotok ellen.

Mi már tudjuk, 1989 után is felerősödött a többségi nemzet nacionalizmusa. Sokan mégis komolyan reménykedtek, hogy a kommunista diktatúra bukása gyógyírt jelenthet a kisebbségi lét sérelmeire. Ön is közéjük tartozott?

Ezek a remények, vagy inkább naiv várakozások, ha Csehszlovákiáról beszélünk, érzésem szerint legfeljebb 1989 novemberére és decemberére korlátozódtak. Nagyon hamar felszínre törtek a szlovákok körében a magyarellenes érzelmek, de a csehekkel szembeni ellenszenv is. Éppen ez vezetett néhány éven belül Csehszlovákia széteséséhez.

Látok azonban kihasználatlan lehetőségeket is az 1989-et követő időszakból. Érzésem szerint az akkori, Antall József által vezetett magyar kormány akár közjogi értelemben is többet tehetett volna a külhoni magyar közösségek, így a felvidéki magyarság érdekében.

Ne felejtsük, az 1993-ban frissen megalakult Szlovákia egészen más nemzetközi politikai megítélés alá esett, mint az egységes csehszlovák állam. Magyarországnak szerintem lehetősége lett volna ebben a helyzetben, hogy védhatalmi státust harcoljon ki magának, hasonlót ahhoz, mint amit Ausztria gyakorol a dél-tiroli német közösség esetében.

popély
Fotó: ma7
A Kárpát-medencén belül a magyarság mellett más nemzetek, nemzetrészek is keresik a boldogulásukat, vagyis a törekvésünkben nem vagyunk egyedül.

Ha már naiv várakozásoknak nevezte az 1989 utáni reményeket, legalább ennyien vártak kedvező fordulatot az uniós csatlakozástól. Sok jel mutat arra, hogy az európai integráció sem rendezi automatikusan a Kárpát-medencei magyar közösségek helyzetét. Akkor mégis mi lehet a megoldás?

Ha erre a kérdésre tudnám a választ, akkor nem történészként válaszolgatnék itt magának.

Az Európai Uniónak jól láthatóan fontosabbak a migránsok, mint az őshonos nemzeti közösségek. Abban viszont biztos vagyok, a búsongó jajveszékelés önmagában nem elegendő a nemzeti reneszánszunkhoz.

A múlt tapasztalatain alapuló, a jelenben a jövő érdekében munkálkodó nemzetstratégiai elképzelések hivatottak arra, hogy meghatározzák a magyarság sorsának alakítását. Tudatosítanunk kell, hogy az emlékezés még nem lázadás, mint ahogy a szeretet és a békességre való törekvés sem gyávaság és lemondás. A rajtunk esett sérelmeket nem kell szégyellnünk, a sebeinket nem kell rejtegetnünk a nagyvilág előtt. Vagyis a sérelmeinket nem szabad felednünk, a szomszédos népeket azonban ennek ellenére szeretnünk kell. Legalább ez az erkölcsi fölényünk legyen meg azokkal szemben, akik a legtöbb esetben azt sem képesek felfogni, hogy a magyarellenességükkel saját maguknak is ártanak.

A Kárpát-medencén belül a magyarság mellett más nemzetek, nemzetrészek is keresik a boldogulásukat, vagyis a törekvésünkben nem vagyunk egyedül.

Még a beszélgetés elején említette, a százegyedik évfordulón is az emlékezet ébrentartását tartja a legfontosabbnak. Adódik a kérdés, meddig időszerű Trianon emlékezete?

Ami a magyarsággal Trianonban és azóta megtörtént, intő példa lehet minden jobb sorsra érdemes, megalázott, de szívét mindenkor felemelő nemzet számára. A történelmi igazságtételbe vetett hitünket ezért erkölcsi kötelességünk átörökíteni a gyermekeinknek és az unokáinknak.

Ahogy már korábban is mondtam, Trianon következményei mindaddig velünk élnek, amíg egyetlen magyar él a Kárpát-medencében. Vagyis alig hiszem, hogy bármikor is ridegen, érzelmektől mentesen, pusztán történelmi ténynek tudjuk nyilvántartani a Trianonban ellenünk és rajtunk végrehajtott csonkolást és nemzetgyilkossági kísérletet.

Arra a felvetésre, meddig időszerű Trianon emlékezete, a válaszunk csak az lehet, hogy mi soha nem feledhetünk.

Popély Gyula (Abara, 1945) történész, professor emeritus, a Magyar Tudományos Akadémia doktora. Több kötetben dolgozta fel a trianoni békediktátum történeti hátterét és a felvidéki magyarságot érintő sorsfordító eseményeket a XX. század első felében.
2021. június 2., 16:39

Ezúttal is fajsúlyos és szórakoztató témákat kínál olvasóinak a Magyar7 legújabb, 22. száma

Lezárt határok, hol folytatja Vida Máté, miért nincs tisztességes vasút a Csallóközben?

Megjelent a Magyar7 2021/22. számában. 

Kövesse facebook oldalunkat is!