2022. január 23., 09:44

"A Nyugat azt méltatja, ami érdekeinek megfelelő" - interjú Szalay-Berzeviczy Andrással

Miként szerepeltünk mi magyarok a legnagyobb nyugati újságok címlapjain 1848 és 2020 között? Értékek vagy érdekek alapján minősít a nyugati sajtó? A Nyugat ellen vagy a klasszikus nyugati értékek védelmében harcol Magyarország? Interjúnk Szalay-Berzeviczy Andrással, a Címlapon Magyarország című könyv kiadójának igazgatójával. 

 

szalay-berzeviczy
Fotó: Katona Tamás

Könyvük címe: Címlapon Magyarország - Hazánk története a nyugati sajtó tükrében - 1848-2020? Mi volt a célja a könyv megírásával?

Három dolog motivált. Ügyvezetője és tulajdonosa vagyok Magyarország egyetlen nemzetközi médiafigyelő és -elemző cégének, a TranzPress-nek. Nap mint nap országunk, közintézményeink, gazdasági és politikai szereplőink jelenlétét monitorozzuk a globális médiatérben. Ehhez párosul érdeklődésem a modernkori magyar történelem iránt. Harmadrészt, nehéz nem észre venni, hogy Magyarország és hazánk kormánya rég nem látott módon tematizálja a nyugati médiát. Ezért úgy gondoltam, érdemes szélesebb történelmi kitekintésben megvizsgálni, mi a nyugati sajtó viszonya hozzánk, és körbejárni milyen értékek és érdekek mentén alakít véleményt rólunk a Nyugat.

Melyek voltak kiemelt jelentőségű időszakaink a nyugati sajtóban?

A vizsgált 172 év alatt leginkább a szabadságharcos tematikával szólítottuk meg a világot. A függetlenségért folytatott küzdelemmel könnyen azonosul a világ, hiszen az minden nemzet történelmének része. 1848-as, 1956-os és 1989-es liberális fordulataink jelentik a rekordidőszakokat a címlapszerepléseink számát illetően. A negyedik csúcs megtöri ezt a szériát, amely a migrációs válság képében köszöntött be. A magyar kormány intézkedéseiről  kritikusan vélekedett a nyugati sajtó, de a címlapok számát tekintve csúcsot jelent ez az időszak is.

Elmondható-e, hogy a jó nyugati sajtó pozitív hatással van Magyarországra nézve, a rossz sajtó pedig negatív hatással?

Az az empirikus tapasztalat, hogy a rossz nyugati közvélemény kedvezőtlen következményekkel jár Magyarországra nézve, a pozitív médiakép viszont reputáció, országimázs és befektetések szintjén jelent előnyöket. Én összeségében azt gondolom, hogy  a negatív reklám is reklám, feltéve, ha az apropó nem például 2006 ősze, mellyel kapcsolatban soha nem látott lebecsmérlő és elítélő véleményeket olvashatunk a nyugati sajtóban.

Mit mutat a nyugati sajtó tükre?

Látunk magunkról egy képet, amely többé-kevésbé Magyarország, de nyilván csak egyfajta interpretáció. Innen akár görbe tükörnek is nevezhetjük a nyugati sajtót. Aztán látjuk magát a tükröt is, amely pedig maga a Nyugat; annak felénk való elvárásaival együtt.

A címlapmegjelenéseink legalább annyira szólnak a Nyugatról – elvárásaikról és bel- és külpolitikai konfliktusaikról – mint rólunk.

Az 1848-as szabadságharcot például a német liberálisok azért fogadták örömmel, mert azt gondolták, ha Magyarország függetlenné válik, akkor Ausztria könnyebben integrálható a nagy német egységbe. Érdekükben állt, és ezért pajzsra emeltek bennünket. Az 1867-es kiegyezést Gladstone brit miniszterelnök kifejezetten támogatta, mert azt gondolta, a dualizmus keretrendszere egy jó modell lehet az ír autonómiatörekvések pacifikálására. 1956  pedig a nyugatot igazolta a Szovjetunióval folytatott hidegháborúban. Nixon szavaival élve „a magyar forradalommal repedés keletkezett a kommunizmus falán.” A II. világháború alatt a liberális nyugati világ és a kommunista Szovjetunió közös erővel verte le a fasiszta veszélyt. A Szovjetunió összeomlásával 1991-ben viszont a szocializmus felett is eljárt az idő. Ezidőtájt tehát joggal jelenhetett meg az a közkeletű tézis, miszerint a történelemnek vége. A Nyugat győzött, és a kapitalista liberális demokrácia az elgondolható legéletképesebb társadalomszervezési és gazdasági modell az emberiség számára.

szalay-berzeviczy
Fotó:  Katona Tamás

Fukuyama-ra utal, aki azóta felülbírálta ezen nézeteit.

Igen, de harminc évvel ezelőtt nagyon úgy tűnt, hogy a liberális demokráciánál jobbat nem találtak ki. A kommunizmus összeomlását követően Nyugat adta a receptet Kelet-Európának és Oroszországnak a rendszerváltáshoz, sőt Kína is nyitott nyugat felé. Ahogy azt Krasztev és Holmes A fény kialszik – A liberális demokrácia válsága című könyvében jól levezeti, az utánzás kora lejárt; a kínai kapitalizmusszimuláció, az orosz imitatív demokrácia és az egyre inkább szuverenitásharcot vívó kelet-európai országok egyre távolodnak a washingtoni konszenzus adta mintától. Újraíródtak a nemzetközi viszonyok, egyre több a nemzetállami megoldáskeresés Bécstől Keletre. Mivel a nyugati világ szkeptikus ezekben az önálló útkeresésekben, az értetlenség Kelet-Európa, és azon belül Magyarország irányában a nyugati sajtótükörben is erősen tetten érhető. Arról nem beszélve, hogy a nyugati világban is erős törésvonal jelent meg az utóbbi években társadalomfilozófiai, demográfiai, családpolitikai és migrációs kérdésekben vagy annak eldöntésében, hogy az Egyesült Államok csökkentse-e katonai jelenlétét és demokráciaexport kísérleteit a világban. Ebből következően nyugati címlapmegjelenéseink sokszor nem is rólunk szólnak, hanem a nyugat belpolitikai válságáról és belharcairól. Amikor Orbán Viktor könyörtelen, véreskezű diktátor képében címlapra kerül egy nyugati liberális újságban mondjuk a migráció ügyében, akkor az nem feltétlenül a magyar miniszterelnökre irányul, hanem hadüzenet a saját politikai riválisok felé.

Előfordult-e, hogy a magyar cselekvés a nyugati érdekkel ellentétes volt, a sajtóban mégis pozitív képet festettek rólunk?

Jó kérdés. Szerintem ilyet nehéz lenne találni. Leszögezhetjük, hogy a II. világháború előtt független, objektív sajtó gyakorlatilag nem létezett. A sajtó az adott külpolitika szócsöve volt, ami egyszerre közvetítette a külpolitikai irányt és tükrözte olvasóinak véleményét. Például a brit Daily Mirror, a Daily Mail és a The Times, amely a korabeli angol napi lappiac több mint 50%-t jelentette, mind egyetlen ember, Lord Northcliffe tulajdonában álltak. Northcliffe segítette hatalomra Lloyd George-t 1916-ban, aki ezért hálából fontos pozíciót adott neki a háborús sajtópropaganda irányításában. Nem csupán arról lehet olvasni ezekben az újságokban, hogy Tisza István a háború fő felelőse, hanem azt is, hogy a csatatéren a német sereg az otthagyott ellenséges katonák hulláiból szappant és gyertyát készítettek. Egészen elképesztő valóságtorzítás ment az antantsajtóban. A német propagandaközpont, a Wolffs Telegraphisches Bureau irányítója, Jung találóan meg is jegyezte, hogy a központi hatalmak a közvéleményben veszítették el a háborút, nem a csatatéren, és hogy „puskacsövek helyett lapokat kellett volna csinálni.” Northcliffe egy elképesztően tudatos sajtómágnás volt, aki homogenizálni szerette volna Európa lappiacát. Francia lapokat vásárolt, megszületett az angol-orosz sajtóegyezmény, melynek értelmében az angol, francia és orosz lapok egymással szinkronban közölték a propagandát, és az angol Reuters és a francia Havas hírügynökség elképesztően fejlett volt már a háború idejére. Miközben az antant hírügynökségeknek már globális tudósítói hálózata volt (még Sziámban is volt irodájuk), a német Wolffnak mindösszesen Párizsban, Londonban és Péterváron volt tudósítója. A német propaganda tehát sokkal gyengébb volt, ez a helyzet pedig kitartott egészen a II. világháborúig. Ezt követően az európai integrációval és az egyre mélyülő transzatlanti kapcsolatokkal természetesen létrejött egy nyugati véleménytömb, amely új korszákot jelent, de a sajtó és a politika együttélése ezután sem szűnt meg.

szalay-berzeviczy
Fotó:  Katona Tamás

 Mikor került egyáltalán a világtérképre Magyarország?

1848 előtt alig tudnak rólunk a nagyvilágban. Az osztrák császárság tíz tartománya, nemzetisége közül Transzlajtánia – ahogy akkoriban referáltak Magyarországra - csak lábjegyzet volt. 48’ előtt teljesen láthatatlan hazánk a nyugati világ számára. Ennek egyik oka, hogy alacsony a nyelvtudás szintje Magyarországon. Az arisztokrácia beszélt németül, az angol nyelvtudás már szórványos volt, így mindig közvetítő nyelveken tudtak csak hírek kijutni nyugatra. Másodszor, Bécs volt a szűrő, Bécs pedig az osztrák érdekeket közvetítette. A Wiener Zeitung az Osztrák Császárság szolgálatában álló orákulum, amely jellemzően negatív fényben tüntette fel a magyarokat. Harmadszor, a nyugati nagyhatalmakat nem nagyon érdekelte ez a kis keleti végvár, ők a tengerentúli gyarmataikra figyeltek. Továbbá politikai értelemben „nem voltunk bekötve” a nyugati világba, nem voltak összeköttetéseink, és a magyar kormányok sokáig nem is fogták fel a jó értelemben vett, többnyelvű országpropaganda és tájékoztatás jelentőségét.

Itt ülünk a Százéves Étteremben, élő cigányzene szól. A magyar cigányzenét már a XIX. század közepén jól ismerték Európában.

Ennek oka az, hogy voltak olyan művészeink, mint Reményi Ede, hegedűművész, vagy Csermák Antal és Egressy Béni zeneszerzőink, akik személyesen Johannes Brahms és Liszt Ferenc kezébe adták a kottákat a magyar táncokhoz, verbunkos zenéhez. Ők így gyorsan beépítették a magyar cigányzenét műveikbe, és így továbbterjedhetett hírünk. Véleményem szerint ezek a közvetlen csillagpontjaink, médiumaink politikai  értelemben véve – Kossuth Lajost leszámítva – nem voltak meg a Nyugat és tengerentúl irányába nagyon sokáig.

liszt ferenc
Fotó:  SZBA archívuma.

Jó hírünk a világban nem volt tartós. Már bőven a trianoni békediktátumot megelőzően romlik nyugati megítélésünk.

Igen. Két fontos, kezdetben magyarbarát brit véleményformáló érkezik meg hazánkba a századelején. Az egyik Seton-Watson, a „skót vándor”, közíró, Kelet-Európa szakértő,  illetve Henry Wickham Steed a The Times bécsi tudósítója. 1907 táján mindkettő elfordul a magyaroktól és a pánszláv lobbit kezdik el támogatni helyettünk.

Miért?

Elsősorban az asszimilatív nemzetiségi politikánk miatt. Már Berzeviczy Albert, vallás- és közoktatásügyi miniszter is szorgalmazta az állam nagyobb szerepvállalását és a közoktatás egységesítését. De a szálka a nyugati közvélemény számára a Lex Apponyi volt, amely kötelezően bevezeti a magyar nyelv oktatását minden iskolába, függetlenül attól, hogy állami iskoláról van szó vagy sem, nemzetiségi iskoláról van szó vagy magyarról. Az egy más kérdés, hogy ez a törvény tartalmazott egy sor progresszív elemet, pl. hosszú idő után rendezte az elemi iskolai tanítók bérezését, de erre természetesen nem volt kiváncsi a külföld. Ugyanebben az évben megtörténik a felvidéki csernovai tragédia, ami szintén bejárja a világsajtót, ahogy a magyar ellenzék obstrukciós politikája és a szétvert parlamenti üléstermet ábrázoló metszetek is. Majd bekövetkezik Bosznia annexiója, ami a térséget háború közeli állapotba sodorja, míg a kettős antant kibővül Oroszországgal, így az egymással farkasszemet néző hármas antant és hármas szövetség lényegében kész a közelgő háborúra.

Innen tartóssá válik a negatív sajtónk.

Így van, de legyünk igazságosak, a jó hír általában véve nem hír. Az 1879-es szegedi árvízzel, az ’56-os Köztársaság téri lincseléssel, a 2006-os őszi eseményekkel, vagy a 2010-es vörös iszap katasztrófával garantált volt a helyünk az első oldalon a nemzetközi sajtóban.

1920 után rendszeres jogsértéseket szenvedett el a határontúli magyarság. Ez sosem érte el a nyugati sajtó ingerküszöbét?

Az a helyzet, hogy Trianon után a legnagyobb nyugati sajtóvisszhangot a Habsburg-ház trónfosztása kapta egy év múlva. Miért? Mert a Nyugat érdekében a Kisantant erősítése állt, nem a magyar határon túli kisebbségek helyzete és még kevésbé a revízió ügye. A pánszláv lobbi már a századelőn megerősödött nyugaton, ahogy a német imperializmust egyre fenyegetőbbnek érezte a fejlett világ. Seton-Watson saját kiadványában, az Új Európában rendszeresen publikáltak a szlovák politikai elit képviselői, és a lap meghatározó volt a brit külügyérek körében. Eduard Beneš és Jan Masaryk egyre nagyobb teret kaptak az angol sajtóban, ahogy a központi hatalmak egyre nagyobb veszélyt jelentettek az antantnak. A trianoni békeszerződés után ebből kifolyólag a nyugati sajtóban csak arról értesülünk, ami a térség békéje és a Nyugat számára fontos, ez pedig a status quo és a velünk szomszédos államok stabilitása.

Magyarország többször bűnbakként jelenik meg a nyugati sajtóban. Miért pont mi?

Elsőként Tisza István válik Európa fekete bárányává. Tisza a szarajevói merényletet követően a hétfős minisztertanácsban egyedüliként ellenezte a szerb hadüzenetet, mégis a New Europe úgy fogalmazott, hogy „Magyarország felelőssége a háború kirobbantásában nagyobb volt, mint Ausztriáé”, és Tisza a „háború fő felelőse”. A nyugati sajtóban csak „párbajozó miniszterelnöknek” hívták. Tisza egy furcsa, erőszakos, harcos, kis kelet-európai ellenség képét adta és szikár megjelenésében is kiváló volt a bűnbak-szerepre. Magyarország határos Szerbiával. Több ezer kilométerre másodrendű, hogy az osztrákok, németek akarták-e Szerbiát valójában, vagy pedig mi. Talán volt ebben egy tudatos bomlasztási kísérlet is az antant propagandasajtó részéről, nevesül, hogy a Monarchiát a gyengébb láncszem irányából támadják.

könyvek
Fotó:  SZBA archívuma

Én azt tapasztalom, hogy hajlamosak vagyunk a nyugati sajtóban megírtakat igazként elfogadni. Egyetért ezzel a megfigyeléssel?

Ez főleg politikai, világnézeti beállítottság kérdése. A magyar baloldal hajlamos messiásként tekinteni egy-egy nyugati újságíró ítéletére. Néhány hónappal ezelőtt megjelent a Süddeutsche Zeitung hasábjain, hogy Magyarországot ki kell zárni az Európai Unióból. Szerkesztőségi tartalom lévén még az újságíró neve sem jelent meg, de a magyar ellenzéknek már volt mire hivatkozni mondván

"ha egy mértékadó nyugati újság így vélekedik, akkor az biztos igaz.”

A könyv egyik célja, hogy árnyaltan és toposzok nélkül mutassuk be a nyugati média világát és magyarságképét. Míg a baloldalon egyfajta megfelelési kényszer van mindennel kapcsolatban, ami nyugatról jön, addig a jobboldalon sokszor túlfokozott dacot és sértettséget érzékelek. Egyfelől ezeréves nyugati identitásunk és orientációnk megkérdőjelezhetetlen, másfelől viszont tisztában kell lennünk a nemzeti érdekérvényesítés és szuverenitás jelentőségével. Ehhez hozzásegít, ha a nyugati véleményeket ismerjük, helyén kezeljük, és ha alaptalan támadás ér bennünket, az ellen higgadtan érvelve, emelt fővel kiálljunk.

A magyar politikában a jobboldalnak az a megélése az elmúlt harminc évben, hogy a nyugati sajtó igazságtalanul bánik vele. A baloldal ezzel szemben pedig rendszerint támogatót talál a nyugati sajtóban. Mit gondol erről?

Mi is úgy találtuk, hogy a magyar baloldali politikai irányzatok és a nyugati sajtó között létezik immár egy évszázados hagyományos egymásratalálás és egymásrautaltság. A század elején már Jászi Oszkárék keményen dolgoztak azon, hogy Tisza Istvánékat és a „plutokrata, oligarchikus rendi jobboldali kormányt” diszkreditálják a nyugati sajtóban. A bethleni konszolidáció idején a The Times számos alkalommal veszi össztűz alá a Bethlen-kormányt a „vasöklű magyar közigazgatás erőszakossága”, a „demokratikus mázzal bevont autokrácia”, a „nyílt szavazás antidemokratikussága” valamint az ”ellenzéki sajtó elnyomása” miatt. Az Antall-kormányt, mint egy „köldöknéző”, „nacionalista”, „Horthy-restaurátor”, sőt „antiszemita” kormányként írta le a nyugati sajtó. Jeszenszky Géza személyesen mesélte el, hogy egyszer náci karszalaggal a karján ábrázolta egy amerikai lap. Ilyet egy távoli külföldi újság magától nem talál ki. Ebben bőven benne van az a jelenség, amit az Antall-kormány házon belül csak úgy hívott, hogy „Weyer-effektus”. A HVG egy akkori újságírója, Weyer Béla szabadalmának tulajdonítják, hogy német újságoknak szivárogtatott az aktuális jobboldali kormányt diszkreditáló információkat, sőt a Süddeutsche Zeitungba sokszor publikált névtelenül, majd hazajött és behivatkozta saját, név nélkül publikált írásait, mint a nyugati sajtó véleményét az akkori magyar kormányról. Ez a gyakorlat azóta meghonosodni látszik.

Bethlen István maga is publikált külföldi lapokban a magyar kormány álláspontját védendő, és azt is tudjuk, hogy Közép-Európa legfontosabb politikusaként tekintett rá a Nyugat. Az őt követő kilencven évben a jobboldal miért nem ismerte fel mindezt? Vagy felismerte, de nem tudott hathatósan tenni a rossz nyugati sajtó ellen?

Bethlen nemcsak a nemzetközi sajtóban kifejtett tevékenysége miatt örvendett jó nyugati sajtónak. Ne felejtsük el, hogy Trianon után teljes verthelyzetből vitte be az országot a Népszövetségbe, az európai gazdasági vérkeringésbe, stabilizálta a hazai fizetőeszközt, létrehozta a nemzeti bankot, nyugatos értékek mentén, de sajátos köztes európai modellben konszolidálta a gazdaságot és a magyar társadalmat. Ezt csak erősítette, hogy ő észrevette a nemzetközi politikai kommunikációban rejlő lehetőségeket is.

Tisza István egy-két évtizeddel korábban például mindezt nem ismerte fel. Egy bizonyos Golonya János nevű ember története jól megvilágítja ezt.

Ő magánkezdeményezésként létrehozta az első angol nyelvű, Magyarországot promótáló, Hungary nevű időszaki kiadványát a századelőn azzal a céllal, hogy az itt rezidens külföldi diplomaták, üzletemberek elsőkézből – és ne a „bécsi szűrőn” keresztül - jussanak információhoz Magyarországgal kapcsolatban. A kiadványhoz meg akarta szerezni a magyar kormány támogatását is, de Tisza István ajtót mutatott neki, mondván ez nem fontos. Állami támogatás hiányában, de végül is kiadta a Hungary című kiadványt, amelyben remek írók publikáltak Apponyi Alberttől, Germanus Gyulán át, ükapámig, Berzeviczy Albertig. Mindezzel azt szeretném szemléltetni, hogy hajlamosak vagyunk önmagunkba zárkózni, és nem tudomást venni arról, hogy történelmünk nemcsak határainkon belül, hanem egy nemzetközi térben is íródik. A makacs tény az, hogy sorsfordító kérdéseink az elmúlt másfél évszázadban a legtöbbször Nyugaton dőltek el. Gondoljunk csak 1848 augusztusára, amikor a bécsi udvar az áprilisi törvények visszavonására szólította fel a Batthyany-kormányt, vagy 1914 júniusára, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia úgy üzent hadat Szerbiának, hogy azt a magyar miniszterelnök vétózta, vagy a trianoni békeszerződésre, ahol a győztes hatalmak nélkülünk húzták meg az új országhatárainkat. A sort hosszan lehetne folytatni: 1945 Jalta, 1947 Párizs, 1956 Moszkva és Washington.

Mintha Magyarországon sokkal komolyabban vennék a nyugat által hirdetett értékeket, mint ők maguk. A „Yes, minister” című brit közigazgatást parodizáló BBC sorozatban, arra a kérdésre, hogy Anglia nem harcol-e a demokráciáért és az emberi jogokért, a kérdezett kormánytisztviselő úgy válaszol, hogy természetesen Anglia elkötelezett harcosa mindezen küzdelmeknek, kivéve, ha a brit külpolitika másképp kívánja. Ez persze vicc, de mintha a magyar elképzelések a nyugati értékek igazságtartalmáról és állandóságáról, kissé naivak lennének. Mit gondol erről?

Palmerston brit miniszterelnök elhíresült mondása, miszerint „nekünk nincsenek barátaink és nincsenek ellenségeink, csak érdekeink” jó alapja a helyzet reálpolitikai megközelítésének. Nincs értelme abban ringatni magunkat, hogy mi kizárólag értékalapon támogatást kaphatunk a Nyugattól. Ahogyan nem kaptunk sem 1848-ban, sem 1956-ban, és 1989/1990-ben is csak az átalakulási folyamat legvégén. Ugyanakkor fontos azzal is tisztában lennünk, hogy eddig háromszor hívtuk ki az anglofón, frankofón Nyugatot, és egyszer sem jöttünk ki jól belőle.

szalay-berzeviczy
Fotó:  Katona Tamás

Mi a véleménye az elmúlt tíz év nyugati sajtóoffenzívájáról?

Az elmúlt tíz évet három különböző részre osztanám. 2010-2015 az első időszak, ami a mai perspektívából egy mérsékeltnek mondható, rendszerkritikus időszak a Nyugat szemszögéből. Már ekkor folyamatos volt Magyarország nemzetközi médiajelenléte unortodox gazdaságpolitikánk és olyan kormányzati intézkedéseknek köszönhetően mint a bankadó, szektorális adók, alkotmányozás, médiatörvény, internetadó, vasárnapi boltbezárás és még hosszan sorolhatnám. Ha visszaemlékszünk már röviddel a 2010-es választásokat követően megjelentek az autokrácia- és diktatúravádak, ahogy Orbán Viktor második kormánya - az IMF ajánlásaival szemben  - új gazdaságpolitikai eszközökkel és egy sajátos, köztes európai, nemzetállami megoldással kezdett el próbálkozni. Ezekben az években a nyugati sajtóban már a fasizmus és antiszemitizmus torz vádjai is rendszeressé váltak csakúgy mint a korábbi jobboldali kormány, Antall József miniszterelnöksége alatt. Mindezzel együtt ezt még egy relatíve gyenge ellenszélnek nevezném.

Az igazi viharos szembeszél 2015-tel érkezett el és maradt velünk azóta is.

Az év második felében tetőző migrácós válságra adott válaszaink ugyanis kiverték a biztosítékot a nyitott kapuk politikájára és a willkommens kultúrára esküdött nyugati társadalmakban és politikai erőkben. Azóta e kritikák éle sokat tompult, hiszen az oly gyakran hangoztatott európai kvótapolitika praktikusan megbukott, ma már nyolc országban áll kerítés vagy technikai határzár a migráció megfékezésére Európában. Ugyanez a szám egyébként hatvanöt ma a világban. Ma tehát a magyar, „úttörő” megoldás már nem számít kuriózumnak. 2015-ben annak számított, szembe is mentünk a forgalommal, de a migrációspolitikánkat érintő támadások éle sokat tompult az utóbbi években. Nem csak konzervatív lapokban látszik mindez, hanem előfordul, hogy olyan liberális lapok is, mint a Die Presse lehoznak egy-egy olyan cikket, ami azt állítja, hogy  „A magyar miniszterelnöknek igaza volt, és bocsánatkérést érdemel.” Persze, ez a típusú médiamegjelenés az elenyésző.

A konzervatív, kelet-európai migrációs politika még mindig bírálatok tárgya a fősodratú nyugati médiában.

A harmadik időszakot pedig 2018-tól datálom, amióta megjelentek olyan, nem hagyományosan nyugati keresztény értékek érveléseikben és értékrendjükben, amit gyűjtőnévvel „woke forradalomnak”, vagy „eltörlés kultúrának” hívhatunk. Ez még árnyaltabbá és összetettebbé teszi azt, hogy ki küzd kivel, és kinek van igaza. A V4 – országok állnak szemben a nyugattal, vagy esetleg a nyugaton belül is van egy erős törésvonal, ahol a magyar álláspont a külföldi konzervatív pólusoknak hasznos? Szerintem inkább az utóbbi. A lényeg, hogy a történelem újraértelmezésével,  a szobrok ledöntésével, az újhullámos genderideológiákkal, a nyílt társadalom globalista migrációs válaszaival beköltöztek a nyugati értékrendbe olyan elemek, melyek nem voltak jelen korábban az európai politika- és kultúrtörténetben soha. Majd az idő eldönti, hogy tartósak-e, vagy a szintén Nyugatról származó luddizmushoz és marxizmushoz hasonlóan ezeket az újhullámos eszmerendszereket is kilöki majd magából a Nyugat.  Így azonban sokkal összetettebbé válik az a kérdés, hogy a jelenlegi magyar kormánynak milyen a nyugati sajtója, mennyire negatív, mivel érdemes tartósan szembenállni, mivel nem. Ezekben a kérdésekben még akár a tradicionális, nyugati keresztény civilizáció értékeinek örzőjeként is erősödhet a magyar pozíció a nemzetközi politikai térben.

A Nyugat megosztottságából Magyarország is kovácsolhat Ön szerint belpolitikai tőkét?

Igen, ez így van. Magyarország felhasználásra került a nyugati belpolitikai vitákban, Amerikában különösen. Van a közelmúltban egy közeledés az amerikai republikánus és konzervatív véleményformálók irányába, akik osztják a magyar kormány keresztény-konzervatív családpolitikai, migrációs ás társadalomfilozófiai elveit. Ők mindezt példát statuálva szembe tudják állítani az ottani politikai opponensükkel. Ez természetesen oda-vissza működik. A személyes véleményem az, hogy tovább fog polarizálódni a nyugati világ ezen a törésvonalon, és a politikai közösségek egyre jobban meg fogják találni az egymáshoz vezető utat határokon átívelően. Ez a konzervatív-nemzeti és neoliberális-globalista törésvonal egyre erősebb lesz. Néhány évvel ezelőtt még nem tudtuk elképzelni, hogy támogató hangokat kapnánk az Egyesült Államokból. Néhány évvel ezelőtt az amerikai konzervatív médiában lábjegyzet sem voltunk, nem volt olyan témánk, amivel meg tudtuk őket szólítani. Ma pedig még a liberális Washington Post szerint is az amerikai konzervatívok favoritja lett távoli, kis országunk.

Én magamat egy nyugati orientációjú embernek tartom, ezért üdvözlöm, hogyha hazám – ha ellenszélben is – de megtalálja nyugati szövetségeseit és szorosabbra fűzi vele a szálakat.

A történelem megmutatta számtalanszor, hogy az még jóra nem vezetett, ha nyugati szövetségesek nélkül maradtunk magunkra sorsfordító történelmi pillanatokban.

nagy imre címlap
Fotó:  Címlapon Magyarország
Nagy Imre egy francia címlapon.

Az LMBTQ és etnikai kisebbségek védelme kiemelt téma a nyugati közvéleményben. Lát arra esélyt, hogy a határon túli magyar kisebbségek sorsa is megérdemel egy címlapot a nyugati sajtóban?

Nem látok erre esélyt több okból sem. Egyrészt, úgy gondolom, hogy az európai uniós állampolgársággal járó alapjogok, így a szabad mozgás és tartózkodás joga valamint a schengeni egyezmény nagy előrelépéseket jelentettek az elmúlt száz évben az igazságtalanul elszakított területeken élő, határon túli magyarság ügyét illetően, és ez tompítja a határon túli magyarsággal kapcsolatos ügyek nemzetközi hírértékét. Másrészt sajnos az a rossz hír, hogy egy genderideológiai vagy faji/nemi munkahelyi diszkriminációs kérdés mindig fontosabb lesz a multinacionális cégek vagy akár az európai nagypolitika számára, mint mondjuk az alig több mint félmilliót számláló székely lakosság autonómiatörekvése Európa perifériáján.

A katalánok mégis nagy sajtó visszhangot tudtak szerezni magunknak.

Igen, de Spanyolország esetén egy közel ötvenmilliós, meghatározó nyugati országról beszélünk, ami ráadásul határos Franciaországgal. Egy ilyen ország könnyebben kerül reflektorfénybe főleg úgy, hogy az említett katalán kisebbség kiteszi Magyarország teljes lakosságát. Harmadrészt nem szabad elfelejteni, hogy a katalán szeparatista törekvésekről is akkor lesz vezető hír a világsajtóban, ha erőszakra kerül sor. 2006 őszén Magyarországra is olyan erősségű reflektorfény irányult, amilyet talán 1956 óta nem láttunk. A CNN folyamatosan Breaking News-ban, élőben közvetítette a Szabadság téri és Deák téri eseményeket, hiszen folyt a vér, tetőfokra hágott a rendőri brutalitás, anarchia volt és a levegőben volt egy teljes kormány és miniszterelnök lemondása, ami mint tudjuk persze nem történt meg.

Az országok mérete tehát meghatározó nemcsak abban, hányszor kerülünk a rivaldafénybe, hanem abban is, hogy hányszor adnak igazat egy nemzetnek a „nemzetközi igazságbajnokságokban”.

Egy nagyobb ország sokkal többször hibázhat különösebb következmények nélkül. A szovjet kommunizmus és a német nácizmus nemcsak politikai hibák, hanem az emberiség ellen elkövetett, megbocsáthatatlan bűnök voltak, és mégsem jártak különösebb következményekkel területrendezésük vagy természeti erőforrásaik tekintetében. Itt sajnos el kell fogadnunk a történelem és az élet igazságtalanságait. Számolnunk kell azzal, hogy kevés katonával, országunk kis méretével eleve hátrányból indulunk érdekeink érvényesítésében.

Szalay-Berzeviczy András, cégvezető, a TranzPress nemzetközi médiafigyelő, elemző és fordító cég ügyvezető tulajdonosa, a Magyar Innovációs Szövetség (MISZ), a Federation Internationale des Bureaux d'Extraits de Presse (FIBEP), a Professzionális Fordításszolgáltatók Egyesületének (Proford) és a Fordítóirodák Európai Uniós Szövetéségnek (EUATC) tagja. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett angol nyelv és irodalom szakos diplomát, majd az ELTE Szociológia Tanszékének Európa Tanulmányok Karán kapott posztgraduális diplomát, ezt követően pedig az ELTE Fordító és Tolmácsképző Karán szerzett Társadalomtudományi szakfordító oklevelet. 2005-ben alapította a  TranzPress Fordítóirodát (www.tranzpress.hu ), mely ma hazánk egyik vezető nyelvi szolgáltatója. 2010-ben indította útjára hazánk egyetlen személyre szabható nemzetközi médiafigyelő és –elemző szolgáltatását, mely az egyedi fejlesztésű PressMonitor media intelligence alkalmazásra épül (www.pressmonitor.hu) . A könyvben található historikus, eredeti címlapok és sajtótartalmak jelentős hányada magángyűjteménye részét képezi.

Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2022/03-as számában. 

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!