Egy felvidéki „rongyos”
Nyolcvanöt esztendővel ezelőtt a müncheni egyezmény értelmében Csehszlovákia átadta a Szudéta-vidéket a harmadik birodalomnak. Záradéka szerint Prágának 90 napon belül kellett rendeznie területi vitáit a magyarokkal és a lengyelekkel, s ebben a helyzetben a Magyar Királyság semmit sem bízott a véletlenre. Hadserege mellett a Rongyos Gárdát is újból készenlétbe helyezte.
Vitéz Homlok Sándor vezérkari alezredes, a Honvéd Vezérkar 5. (sajtó és propaganda) osztály vezetője és vitéz leveldi Kozma Miklós titkos tanácsos, szolgálaton kívüli huszár alezredes, az MTI, a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. vezetője, volt belügyminiszter irányítása alatt újból felállt a Rongyos Gárda. Naplóbejegyzése szerint „(…) kimaradni a dolgokból nem akarunk, és ezért is történt, hogy minden eshetőséggel számolva, a kormány tudtával és támogatásával már korábban (1938 áprilisától) egy önkéntes toborzás indult meg. Önkéntesek ezrével jelentkeztek.”
A Rongyos Gárda neve egybefonódott az 1919-es „fehérterrorral”, amelyet az emigráns kommunisták „fújtak fel” és kürtöltek világgá a vörösterror leplezésére. Héjjas Iván tartalékos repülő főhadnagy alatt a kecskeméti tanyavilágban megalakult Rongyos Gárda nemcsak a kommunisták, hanem az országrablók ellen is fegyvert fogott. Részt vettek a rendcsinálásban és akkori – esetleges – kétes cselekedeteiket tisztára mosta későbbi hősies tettük, az 1921. évi nyugat-magyarországi felkelés. Így történhetett, hogy népszavazás útján Sopron és nyolc környékbeli falu megmaradt magyarnak, de szerepük volt abban is, hogy 1922–1923 folyamán tíz Vas vármegyei falu tért haza.
A Rongyos Gárda újabb megszervezésekor 19 lövészzászlóaljat állítottak fel diverzáns feladatok végrehajtása céljából. Állománya régi „rongyosokból”, önként jelentkező, tényleges katonai szolgálatot teljesítőkből és tartalékosokból állt. Mosonmagyaróvár és Sátoraljaújhely között vonultak fel az északi határ mentén, aztán a komáromi tárgyalások idején 11 lövészzászlóaljat leszereltek, maradékát Tiszaföldvár, Kécske és Öcsöd környékére csoportosították át, hogy szükség szerint átdobják a kárpátaljai határszakaszra.
Kozma javasolta dr. vitéz ómoraviczai Imrédy Béla miniszterelnöknek, hogy amíg a Felvidéken időbe telik az etnikai területrendezés, addig Kárpátalján e folyamatok felgyorsítása elérhető a „rongyosok” bevetésével.
„Imrédy (…) felkér – írta Kozma –, hogy vállaljam a ruténföldi akció politikai vezetését, propagandáját és felügyeletét, s a felkelők irányítását. Mindazt, amit javasoltam, elfogadja és belemegy, ha a helyzet kívánja, illegális és erőszakos módszerekbe is. (…) Ruténföld felé egyidejűleg megindult egy erős propaganda és egy direkt akció. Az önkéntes zászlóaljak Nyírbátor, Vásárosnamény körül koncentrálódnak (…) Cél: Ruténföld elégedetlen és valóban csatlakozni akar, de az elégedetlenség a megszálló katonaság miatt nem jut nyílt kifejezésre. Kifejezésre kell juttatni, az ügyből európai ügyet kell csinálni.”
Miután német újságírók tudomást szereztek a hadrenden kívüli alakulatokról, szükséges volt a kormányzati támogatás titokban tartása, így került előtérbe Héjjas Iván személye.
Október 2-án 30 emberük szivárgott be Munkács környékére, megkezdődött diverziós és propagandatevékenységük. A Rongyos Gárda bevetett részének kétharmada eljutott a lengyel határig és a lengyelek „Feszítővas” nevű diverziós műveletével összehangoltan, sikerrel alkalmazták a „területelárasztást” és a „fellazítást”. Ezután vetették be a megrohanó erőket; október 11-én Beregszász–Dercen, október 11-12-én Borzsova–Salánk térségében került sor harctevékenységre, ám a harckocsikkal is rendelkező csehszlovák határvédelmi erők szétszórták az itt bevetett „rongyosokat”. Október 13-a és november 7-e között a határ mentén működtek, többször rajtaütve a csehszlovák csapatokon.
A honvédség felvidéki bevonulása után Kárpátalja visszaszerzése került napirendre, amelyben az időközben feloszlatott Rongyos Gárda is szerepet kapott. Részei visszamaradtak Délnyugat-Kárpátalján, hogy előkészítsék az országrész teljes visszacsatolását.
Mindezek részese volt dr. Divald Kornél tartalékos zászlós. „1938. szeptember 15-én bevonultam – olvashatjuk az önéletrajzában – az akkor alakult, Aba-csoporthoz (lövészezred, illetve szabadcsapat) ahova önként jelentkeztem. Itt az Előd-zászlóaljhoz osztottak be, egyik lövészszázad orvosaként. Alakulatommal Romhányba (Nógrád megye) kerültem, innen önként jelentkezés folytán bevetésre Vásárosnaményba, a csehszlovák határra, majd október hó közepe táján a határt átlépve néhány napos szabadcsapatos tevékenység után, ami részemről orvosi segítség nyújtásából állott, csehszlovák katonai, majd 2 hét múlva polgári fogságba kerültem. 2 és fél hónapnyi fogság után 1938. december 31-én Komáromnál társaimmal együtt áttettek a határon, s ezen a napon le is szereltem.”
Hazatérésükről a korabeli sajtó is tudósított:
A szerencsétlen magyaroknak itt is a legkegyetlenebb bánásmódban volt részük. (…) A tárgyalások a közelmúltban eredménnyel jártak és a magyar foglyokat sikerült kicserélni a magyar fogságba esett cseh szláv foglyokkal. A háromszázötven magyar rab Szilveszter éjszakáján megérkezett magyar területre.” Közöttük volt Divald doktor, akit egyik rokona levélben is köszöntött: „Édesanyád leveléből tudtam meg véglegesen, hogy a Jó Isten hazasegített. Hát bizony szurkoltam érted nagyon s nem mertem
Tieidtől érdeklődni, nem akarván nekik fájdalmat szerezni. Én úgy tudtam, hogy Nógrádmegyéből indultál el és alig néhány napos vitéz küzdelem után máris elcsíptek a betyárok. Egy itteni irgalmasrendi atya találkozott Veled s néhány nap múlva már hallottam a (…) rádióban nevedet az elfogottak között. (…)
Habár Budapesten született, ebből a levélből kiderül, hogy felvidéki származása miatt jelentkezett a Rongyos Gárdába.
Az osztrák gyökerű Divaldok a 18. század végén telepedtek le Selmecbányán.
A család hírességei közé tartozott Divald Adolf, a selmeci akadémiát végzett erdész, aki 1848-ban 20 évesen állt be honvéd tüzérnek, s 1849-ben a Teofil Łapiński százados-féle ütegben lépett elő hadnaggyá. A kiegyezést követően a Földművelésügyi Minisztérium osztálytanácsosa, az Erdészeti lapok szerkesztője, 1864-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt, aki 1870-ben nemességet kapott berencsi előnévvel. Öccse, Divald Károly a szabadságharcban szintén beállt a honvédseregbe, és a legismertebb fényképészek közé tartozik, akinek Eperjesen, Bártfafürdőn, Tátrafüreden voltak „fényirdái”. Az első magyar fényképnyomati műintézetet 1878-ban nyitotta meg Budapesten. A fototípiai sokszorosítás hazai úttörői közé tartozott, aki szenvedélyesen fényképezte Budapestet és a Tátra természeti szépségeit.
Gyermekei közül Divald Kornél a Nemzeti Múzeum művészettörténészeként tevékenykedett. Az ő fia volt dr. Divald Kornél, aki illavai fogságát követően 1939. július 12-én került a Magyar Királyi Honvédség hivatásos tisztjeinek sorába, megkapta a Felvidéki Emlékérmet és a Nemzetvédelmi Keresztet, és a második világháborúban orvos századosként teljesített szolgálatot. A battonyai 31. határvadász-zászlóalj zászlóalj vezető orvosaként Szirénfalva mellett esett szovjet hadifogságba 1944. november 20-án. A Szovjetunióból 1948 nyarán tért haza, B-listázták, majd Csepelen tevékenykedett háziorvosként. Egyik unokája Zoárd fiam informatika és környezetismeret tanítónője.
Megjelent a Magyar7 hetilap 46. számában.
