Miért szakad el egymástól az EKB és a Fed kamatpolitikája?
Szeptemberben mind az Európai Központi Bank (EKB), mind az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (Fed) kulcsfontosságú monetáris politikai ülést tart. A pénzügyi piacok árgus szemekkel figyelik a döntéshozókat, ám az előrejelzések szerint a két nagyhatású intézmény homlokegyenest eltérő irányt vesz a kora őszi kamatdöntések során. Míg Európában a szigorítás folytatása körvonalazódik, a tengerentúlon egyre valószínűbb a kivárás.
A szakértők azt jelzik előre, az EKB a nyári szünet és a kamatok szinten tartása után szeptemberben várhatóan visszatér a júniusban elindított emelési ciklushoz. Ennek eredményeként az eurózóna betéti rátája 2,50 százalékra emelkedhet.
Ezzel szemben az Egyesült Államokban a kamatemelés esélye az elmúlt hetekben drasztikusan, a július végi 70 százalékról mintegy 30 százalékra zuhant, így az amerikai alapkamat jó eséllyel a jelenlegi, 3,50 és 3,75 százalék közötti sávban marad.
A monetáris politikai divergencia egyik legfőbb oka a két jegybank eltérő mandátumában keresendő. Az amerikai döntéshozóknak az infláció letörése mellett a munkaerőpiac alakulására is kiemelt figyelmet kell fordítaniuk. Mivel az Egyesült Államok foglalkoztatási adatai júliusban váratlanul gyengültek, egy újabb kamatemelés kommunikációs és gazdasági szempontból is nehezen lenne védhető. Az EKB mozgástere ebből a szempontból tisztább: elsődleges és szinte kizárólagos feladata az árstabilitás fenntartása.
A makrogazdasági mutatókon túl a politikai környezet is rányomja bélyegét a folyamatokra. Bár a Fed formálisan független intézmény, az elmúlt időszakban komoly nyomás nehezedett rá Donald Trump amerikai elnök részéről, aki nyíltan az alacsony kamatkörnyezet híve.
Az elemző rámutatott: a jegybank élére az elnök által kinevezett Kevin Warsh személye felvethet bizonyos kérdéseket az intézményi függetlenséggel kapcsolatban. Az EKB eközben klasszikus, független európai intézményként működik, mentesülve a hasonló közvetlen politikai nyomásgyakorlástól.
A washingtoni döntéshozók kiváró, lazábbnak tűnő hozzáállása azonban nem marad következmények nélkül, a pénzügyi piacok ugyanis kezdenek kételkedni a Fed inflációkezelő képességében. Ezt jól mutatja, hogy az amerikai 30 éves államkötvények hozama tizenkilenc éve nem látott csúcsra, 5,31 százalékra ugrott.
Látszólag paradox helyzet állt elő: a jegybank nem emel, a gazdaságban irányadó kamatlábak mégis kúsznak felfelé. A központi bankok ugyanis elsősorban a rövid távú rátákra vannak közvetlen hatással, míg a hosszú távú hozamokat az inflációs várakozások mozgatják. Ha a piac úgy ítéli meg, hogy a Fed túlzottan elnéző a pénzromlással szemben, a hitelezési költségek a jegybanki beavatkozás hiányában is emelkedésnek indulnak.
