Edzői helyett játékosügynöki karrier – interjú Radványi Dáviddal
Radványi Dávid nem a kispadot, hanem a tárgyalóasztalt választotta, ma pedig már a török élvonalba közvetít játékosokat. A felvidéki edzőikon, Radványi Miklós fia interjúnkban őszintén beszél a szlovák és magyar klubok transzferlogikájáról és a DAC-ra nehezedő nyomásról.
Korábban profi futballista voltál. Miért a háttérmunka, a játékosügynöki hivatás mellett döntöttél az edzősködés helyett?
Kiskoromtól fogva ebben nőttem fel, így mindig is az volt a tervem, hogy a játékoskarrierem után a futball közegében maradok. Az edzősködésben viszont egyáltalán nem gondolkodtam. Édesapámon láttam, mivel jár ez a szakma: a héten nagyjából szerdáig még nyugodtabb a hangulat, de amint közeledik a mérkőzés, óriásira nő a feszültség. Én ennél egy kicsit kiszámíthatóbb, nyugodtabb életre vágytam. Persze a menedzseri munka sem feszültségmentes, de teljesen más típusú felelősséggel jár, mint amikor játékosként vagy edzőként kell hétről hétre eredményt felmutatnod a pályán.
A játékosügynöki szférában megtaláltam a számításaimat, és örülök, hogy a sportág berkein belül maradtam, csak éppen egy másik szemszögből látok rá a futballra.
Édesapád Radványi Miklós ismert és meghatározó alakja a szlovákiai és a magyar labdarúgásnak. Pályafutásod kezdetén a Radványi név inkább ajtókat nyitott, vagy teherként nehezedő nyomást jelentett?
Eleinte inkább hátrányt jelentett. Amikor a DAC B-csapatában futballoztam, miközben édesapám az első csapatnál volt vezetőedző vagy másodedző, sokan úgy néztek rám, hogy csak miatta vagyok ott.
Állandóan ott volt a bélyeg, hogy én csak a „Radványi fia” vagyok. Ezért is gondolkodtunk a váltásban: úgy éreztük, jót tenne egy másik ország és egy teljesen új közeg.
Amikor kikerültem Magyarországra, a Vasashoz, már semmit sem éreztem a nyomásból. Odaát édesapám neve kevésbé ismert, így teljesen tiszta lappal indulhattam. Visszatekintve nagyon jó döntés volt a váltás.
Milyen útravalót vagy konkrét tanácsot kaptál az édesapádtól, amikor elindítottad a saját játékosügynökségi karrieredet?
Konkrét tanácsot nem igazán adott, mert ő maga is mindig hangsúlyozta: ez egy teljesen más szakma, még ha ugyanúgy a futball világáról szól is. Az ügynökök teljesen más szemüvegen keresztül látják a klubokat, a játékosokat és az egész piacot, mint egy edző vagy egy labdarúgó. Ráadásul a futball közegében sokan a mai napig nem kedvelik a menedzsereket, mert sokszor felesleges láncszemnek tartják őket a klub és a játékos között. Bizonyos szempontból meg tudom érteni ezt az álláspontot, ha ugyanis valaki a belső piac keretében vált csapatot, ahol mindenki ismeri a képességeit, kevesebb szerep jut a közvetítőnek. Éppen ezért kezdtem el én a külföldi piaccal – főleg a balkáni és a cseh vonallal – foglalkozni, és játékosokat hozni Magyarországra. Nekik valóban szükségük volt a segítségre, hogy beajánljuk őket a kluboknak, felépítsük a stratégiát, és ajtókat nyissunk előttük. Így indult el a karrieremnek ez a része, és a mai napig ez a nemzetközi profil a meghatározó nálunk.
Csehországból hoztuk például Urblík Józsefet is a Puskás Akadémiához, de akadt magyarországi játékosunk is, Tóth Rajmund, akit nemrég adtunk el Törökországba.
Hogyan néz ki egy átlagos heted? Mi az, amit egyáltalán nem látnak a szurkolók és a média?
A láthatatlan háttérmunka leginkább a folyamatos, nemritkán éjszakába nyúló telefonálásból áll. Mivel sokat dolgozom a balkáni piacon, gyakran még éjjel két órakor is egyeztetünk. Sokan azt hiszik, ez a hivatás csak a nyári és téli átigazolási ablakokra korlátozódik, de ez valójában évi 365 napos elfoglaltság. A transzferidőszakokon kívül készítjük elő az üzleteket és építjük a kapcsolatokat. Most például a Konyhaspor elnökének magyarországi meccslátogatását szervezzük, hogy személyesen tekintsen meg néhány kiszemeltet. Tóth Rajmund példája is mutatja, hogy a török élvonal kiváló ugródeszka lehet: egy jó teljesítménnyel innen már egyenes út vezethet a török óriásokhoz – mint a Galatasaray vagy a Beşiktaş – vagy akár a legmagasabban jegyzett európai topligákba.
Minek alapján dől el egy fiatal tehetségnél, hogy elvállalod-e a képviseletét?
Ha látom egy fiatalban a potenciált, és van olyan piacom – például Törökországban vagy Csehországban –, ahol fel tudom építeni a továbblépését, partnerként csatlakozom a folyamathoz.
Tóth Rajmund esete is pontosan erről szólt. Rajmi valójában nem az én játékosom, ő Vincze Ottóhoz tartozik. Ottóval nagyon jó a kapcsolatunk, és ez a folyamat nálunk úgy néz ki, hogy ha egy ügynökkollégának van egy jó játékosa, felhívom, és egyeztetünk a piacokról. Megkérdezem, hogy például Törökországban vagy Csehországban beajánlhatom-e a srácot. Van, hogy Csehországra már van saját emberük, de a török vonalba a partneremen, Nikica Polic-on keresztül dolgozunk. Rajminál is ez történt: én voltam a közvetítő kapocs a klub, a török piac és a játékos saját ügynöke között.
Hogyan látod a szlovákiai (Niké Liga, II. liga) és a magyarországi (NB I., NB II.) piac közötti átjárhatóságot? Melyek a legfőbb különbségek a két futballkultúra és transzferstratégia között?
A legnagyobb különbség a finanszírozási háttérben és az ebből adódó eladási kényszerben van. Magyarországon a TV-s jogdíjak, az MLSZ-támogatások és a szponzori pénzek miatt a klubok sokkal stabilabb lábakon állnak, míg Szlovákiában – a Slovan vagy a DAC kivételével – lényegesen kevesebb a központi forrás. Emiatt a szlovák csapatok sokkal hamarabb hajlandók eladni. Ha a Zólyombrezó (Podbrezová) vagy a Trencsén kap egy 600-800 ezer eurós ajánlatot egy fél éve jól teljesítő játékosért, azonnal elfogadják, mert a transzferbevételekből tartják fenn magukat. Magyarországon viszont egy hasonló összegre sem feltétlenül mondanak igent. Jó példa erre Nikola Serafimov esete: a Zalaegerszeg télen még nem engedte el 600 ezer euróért a Fehérvárnak, végül nyáron adták el 400 ezer euróért, plusz Szendrei Norbert játékjogáért cserébe.
A szlovák klubok modellje kimondottan hatékony: felkutatnak ismeretlen külföldi tehetségeket – például angol akadémiákról kikerülő fiatalokat –, lehetőséget adnak nekik a felnőtt futballban, majd jelentős profittal értékesítik őket.
A DAC és a Komárom is kiemelt szerepet tölt be a felvidéki labdarúgásban. Játékosügynöki szemmel hogyan értékeled a klubok fejlődési ívét, illetve a helyi fiatalok számára nyújtott lehetőségeket?
A két klub teljesen más modellt képvisel. Komáromban sokkal közelebb állnak a fiatalok az első csapathoz: kisebb a költségvetés és kevesebb az eredménykényszer, így sokkal bátrabban megadják nekik a bizonyítási lehetőséget. Dunaszerdahelyen ez lényegesen nehezebb, mert a DAC-nál évek óta nyíltan a bajnoki cím a cél – ami a Slovan dominanciája mellett szerintem jelenleg nem reális elvárás. Ahol állandó bajnoki nyomás van, ott az edzők óhatatlanul a tapasztaltabb, rutinból futballozó játékosokhoz nyúlnak a fiatalok helyett. Jó példa erre Vitális Milán esete, aki Dunaszerdahelyen nem tudott kibontakozni, de Győrben, Borbély Balázs keze alatt szárnyra kapott. Ebben óriási szerepe volt az edző személyiségének és annak is, hogy az ETO-nál nem nehezedett a csapatra a győzelmi kényszer, mint a DAC-ra.
Természetesen Dunaszerdahelyről is el lehet jutni a legmagasabb szintre – ahogy azt Schäfer András példája is mutatta –, de a fiatalok többségi beépítésére ma Komáromban nyílik jobb lehetőség.
Előfordult már, hogy szakmai kérdésekben, vagy egy-egy játékos megítélésében véleménykülönbség alakult ki édesapád és közted?
Én kifejezetten gyakran kikérem a véleményét. Különösen a fiatal balkáni tehetségekről készült videókat szoktam átküldeni neki, hogy felmérjem, szerinte megütik-e a szlovák élvonal vagy az NB I. szintjét. Édesapámnak hatalmas tapasztalata van: több száz meccset játszott és edzősködött a szlovák élvonalban, megfordult Csehországban és a 2. Bundesligában is, így mindig is példakép marad számomra. Ő teljesen őszintén megmondja, ha egy ígéretes fiatal szerinte még nem áll készen a legmagasabb osztályra. Ha egy kész labdarúgóról én magam is százszázalékig meg vagyok győződve, ott nincs szükség külön megerősítésre, de a tehetségek megítélésében óriási segítség az ő szakmai tapasztalata.
Mennyire nehéz ma egy szlovákiai magyar fiatalnak – kifejezetten a 20 év alatti korosztályra gondolok – átlépnie a felnőtt futball küszöbét és külföldre igazolnia?
Én abban hiszek, hogy aki igazán tehetséges és alázatos, meg fogja kapni a lehetőséget, függetlenül attól, hogy Szlovákiában vagy Magyarországon nevelkedett.
Egy edzőnek a győzelem a legfontosabb: ha a fiatal jobb teljesítményt nyújt, mint a tapasztaltabb csapattársa, gondolkodás nélkül be fogja tenni a kezdőbe. Játékoskoromból is pontosan emlékszem: ha kispados voltam, fel kellett vállalnom és be kellett ismernem, hogy a posztriválisom abban a pillanatban jobb formában van. A mai profi labdarúgásban már nincs olyan, hogy valaki a szimpatikus fellépése vagy a tehetős családi háttere miatt kap szerepet.
Van példaképed a játékosügynöki szakmában?
Nem szeretnék olyan távoli világsztár-menedzserekkel dobálózni, mint Jorge Mendes vagy Fali Ramadani.
Számomra a szakmai csúcsot Csontó Károly jelenti, aki felvidéki magyarként ért el elképesztő magasságokba. Rendszeresen tartom vele a kapcsolatot, kikérem a véleményét – például Almási Lászlót is rajta keresztül vittük Zalaegerszegre.
Amikor a szlovák válogatott a virágkorát élte, a keretből 5-6 játékost ő képviselt. Rendkívül intelligens szakember, ha egyszer elérem az ő szintjét, elmondhatom majd, hogy a csúcsra értem.
Megjelent a Magyar7 2026/41. számában.
