Volt egyszer egy bársonyos forradalom 9: Mit tettünk a szabadságért, és mit tett a szabadság értünk?

A színészember a mindennapok történéseit, az egész világot elsősorban a szívével, a zsigereivel, az érzelmein keresztül éli meg. 1989. november 17-én a hírekből értesültünk, hogy Prágában nagy diákmegmozdulások vannak. A színészek a színházakban sztrájkot hirdetve csatlakoztak a diáksághoz. Azonnal megmagyarázhatatlan erővel szólalt meg a belső hang, hogy eljött az idő a változásra-változtatásra.

A Magyar Területi Színházban (a jelenlegi Jókai Színházban) éppen próbára készültünk, de előtte összehívtuk a kollégákat, hogy „ most vagy soha“ lehetőséget adott a sors, amit nem szabad elszalasztani, ha jobb, szabadabb világban szeretnénk élni. Az első reakció, rövid bizonytalanság, zavarodottság után a többség helyeselte, köztük a vezetőség is, hogy csatlakozzunk a prágai, pozsonyi színészekhez.

Persze, akadtak olyanok, akik igazán kétségbe estek, figyelmeztetve a helyzet veszélyeire, és máris telefonáltak a „felsőbb szerveknek“. Volt, aki viccesen megkérdezte, hogy milyen kompótot szeretünk, s ha látogatóba jönne hozzánk a börtönbe, mit hozzon.

Mégis valahogy mindent annyira áthatott az az eufórikus állapot, hogy sikerül egy jobb, emberibb, szabadabb világot teremtenünk.

Másnap már az egyik munkatársunk jó szándékkal jelezte, hogy a rendőrség nagyon érdeklődik irántunk, állítsuk le magunkat.

Este még telefonon megbeszéltük Bajnok Pistával a másnapi programot, reggel pedig már nem működött a telefonunk. Naivan bementünk a postára, s ott egy ismerőstől megkérdeztük, hogy ők kapcsolták-e ki. Azt válaszolták: nem, nincs is módjuk-joguk azt visszakapcsolni.

Napokon keresztül állt egy rendőrautó a színház bejáratánál. Mondtuk is: „lélek az ajtón se ki, se be“ az ő fotójuk nélkül.

Ez sem tartott vissza bennünket, a továbbiakban is szorgalmasan ragasztgattuk a plakátjainkat. Persze, akadt olyan is, aki a sarkunkban járva, a rendőrség plakátjait ragasztgatta a miénk fölé.

Falugyűléseket szerveztünk, a kultúrházak megteltek reménykedő emberekkel, s bizony, igen komoly indulatok szabadultak fel a vezetőség és a lakosság között. A faluvezetők többször meg is fenyegettek bennünket, hogy rövidesen felelnünk kell a lázításért.

Az események szinte megárad folyóként, megállíthatatlanul hömpölyögtek velünk is. Nagygyűlést szerveztünk az utcán és a Városi Sportcsarnokban.

Az emberek megsimogattak az utcán, úgy köszönve meg a bátorságunkat. A kávéházi pincérek nem fogadták el a kávé árát, mondván: boldogok, hogy megvendégelhettek, mert mindezt értük is tesszük és büszkék ránk.

Valóban csodálatos érzés volt a mínusz tíz fokos hideget nem is érezve, a pozsonyi nagygyűlésen kulcsokat rázva álldogálni. Megnyilvánult az egymás iránti tisztelet, amely jeleként megtapsolták a magyar beszédet!!! A szeretet boldogsággal töltött el bennünket.

Talán a legnagyobb érdemünk, hogy a színházunknak sikerült az épület kizárólagos használati jogát kiharcolni. Köztudott, hogy albérleti viszonyról volt szó, amit azzal indokoltak, hogy mivel tájoló színház vagyunk, nincs kihasználva az épület kapacitása. Kmeczkó Misivel az élen olyan nagyszerű terv készült a színház repertoárjának és zsánerének bővítésére, amely mégiscsak meggyőzte a fenntartóinkat, hogy oda valóban nem fér meg más intézmény a színházon kívül.

Elnézést kérünk azoktól a kollégáktól, akiknek a nevét nem írtuk ide, de voltak, akik nem szívesen emlékeznek vissza az eseményekre, pedig akkor élharcosok voltak.

Sajnos, ahogy a mi szánkban, úgy az övékében is igencsak megkeseredett a szabadság édes ízének az emléke. Sokszor kerültünk ugyanis kiszolgáltatottabb helyzetbe, mint a hősi harcunk előtt. Mi is nagyon hamar kijózanodtunk, látva, hogy folyamatosan mennyi szerencselovag kapaszkodott fel a hatalom létráján.

A testvéri szeretet, az emberi jóság és az örök igazság pedig továbbra is csak illúzió maradt.

Most láthatjuk 30 év távlatából, hogy „Mit tettünk a szabadsággal és mit tett a szabadság velünk“ (idézet Csáky Pál Hit és illúzió című darabjából).

Végül Tompa Mihály „A gólyához“ című versének idézetét küldjük az új generációnak: „Mondd meg nekik, hogy pusztulunk , veszünk,/ Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!“.

Petrécs Anna és Boráros Imre