Virágozzék minden virág! Vagy mégsem…
Áll a kissrác a pódiumon, és átszellemülten szaval. Ahogy szavalóversenyen szokás. Érsekújvárott, a Tompa Mihályról elnevezett, legnagyobb felvidéki magyar amatőr vers- és prózamondó fesztiválon. Talán nem túlzás: az egész Kárpát-medence legnagyobb amatőr fesztiválján, hiszen a szereplőket, felkészítőket, szervezőket is beleértve sokezer embert mozdít meg a verseny.
Sok munkájába és sok idejébe telt a kisfiúnak, míg ide eljutott, sok-sok óra felkészülés, csiszolgatás, hangsúlyok pallérozgatása, mindezt az iskola nehéz terhe mellett. Hiába, az önkifejezésért meg kell küzdeni! A gyerek állja a sarat, becsülettel teljesíti, amit vállalt, és nem is okoz csalódást sem a társainak, sem a közönségnek. A felkészítő tanárnak sem, ami külön öröm. Aztán jön a hidegzuhany! Nem sikerül helyezést elérnie, pedig megérdemelte volna. Nem azért, mert a többiek sokkal jobbak lettek volna.
Mi történt? Semmi különös, csak az, hogy a tévedhetetlen, a szakmai csúcsot jelentő, az előadást értékelő zsűri úgy döntött, hogy ez a fiúcska nem érdemli meg a helyezést, mert olyan költőtől szavalt verset, aki nemrég „botrányos módon” Kossuth-díjat kapott. Márpedig ilyentől nem szabad verset mondani! De más, felvidéki magyar szerzőtől sem, aki nem tetszik nekik.
Mindössze ennyi egy kis felvidéki magyar történetecske. Nem voltam jelen, ezért nem tudom, értékeléskor a zsűri liberális értékrendet képviselő tagja a szemébe nézett-e a gyereknek, megindokolta-e a botrányos döntést. És meg tudja-e magyarázni a gyereknek, hogy a (felvidéki) magyar kultúrát is két, egymással szemben álló tábor alkotja: az egyik oldalon a konzervatív, a másikon a liberális világnézetet valló csapat. Hogy szegény gyerek és eltévelyedett felkészítője valahol rossz vonatra szállt fel, amikor azt hitte, csak jó és rossz irodalom létezik, és az irodalmi ízlésnek nem lehet köze az egymást kirekesztő politikai játszmákhoz.
De honnan is sejthették volna, hogy egy divatos, ráadásul remek költő egyszeriben a „rossz” oldalon találja magát, s hogy a színfalak mögött gyalázatos kirekesztés folyik. És éppen azok a legszorgalmasabb megosztók, akik a nyitottságnak, a másságnak és minden érték megbecsülésének, a toleranciának a zászlaját lobogtatják. Akik a „virágozzék minden virág” hangzatos jelszó alatt elutasítanak mindent, ami nemzeti vagy konzervatív; illatban, színben elüt az övékétől. A muskátli és az orchidea nem fér el egy légtérben!
Ami önmagában még nem is lenne tragédia, hiszen a kulturális, művészeti ízlések és világnézetek különbözősége teljesen legitim és érthető. Azt is tudjuk, hogy a magyar irodalomban, kultúrában és a sajtóban dúló évszázados népi–urbánus vitát, lényegében művitát és szembenállást talán soha nem sikerül lezárni, csak ideig-óráig enyhíteni, mert kemény világnézeti különbségek csapnak össze.
De azért különös látni, hogy április 12-e milyen mozgásokat váltott ki a Felvidéken is. Hirtelen vérszemet kapott a másik oldal, mintha a nemzeti kormány után egy parttalanul liberális kormánypárt vette volna át a hatalmat Magyarországon, és most revansot kellene venni azokon, akiket az előző magyar kormány eddig támogatott. Mintha az új magyar kormánynak szent kötelessége lenne beszántani mindent, ami nem az ő elképzeléseik szerint működik. Eltörölni mindent, ami veszélyezti a liberális dominanciát, hiszen egy szűk évtizede végre előállt egyfajta törékeny egyensúly: a művészeti életben végre nem csak a szabadelvű értékrend uralt le mindent, szerepet kapott a konzervatív, nemzeti vonal is. Ezt szeretné most a másik oldal eltiporni. Ami természetesen nem csak ideológiai, ízlésbeli óhaj a részükről.
Az alábbiakban nem kívánnék beleállni a részletekbe, kiteregetni, hogyan lejt a pálya például a felvidéki kisebbségi kultúra támogatását kezelő társaságnál, vagy arra, hogy vannak kivételes értéket alkotó művészek, akiknek a rendszerváltás óta csupán az elmúlt pár évben jutott kitüntetésből, elismerésből, akik addig a partvonalon kívülről voltak kénytelenek nézni „a nagyok” fociját.
Bár kövezzen meg a konzervatív oldal: azért azt nem feltételezhetjük, hogy idén tavasszal a magyarországi választók nagyobb része, több mint hárommillió ember a belpesti liberális osztagokat szerette volna visszahozni a hatalomba. Sokkal inkább egy más stílusú, átláthatóbb, kevesebb közpénzt magánzsebekbe átengedő kormányzást akartak tizenhat év után. És békésebb hétköznapokat a túlpolitizált, geopolitikai iránytű által vezetett kormányzás helyett. De ez legyen a magyar választópolgárok ügye, hiszen nekünk ebbe igencsak csekély beleszólásunk volt. Hanem szinte kabaréba, de inkább tragikomédiába illő volt látni, hogyan szaladtak egyesek Szlovákiából is feljelentgetni, felajánlkozni, a másikat feketíteni közvetlenül a választások után. Az egyik oldal a másikat. Szinte az Amerikából importált cancel cultur (eltörléskultúra) gyászhuszárait láthattuk, láthatjuk beindulni, akik, bár kevesebben vannak, mindig harsányabbak.
Visszatérve a szavaló kisfiúhoz. Akik a magyar kormány támogatását a saját meggazdagodásukra használták, ám nézzenek magukba, még inkább az átvilágítás elé. Akik azonban azt hiszik, hogy a bolseviktempóval kifordítják a világot a sarkaiból, tévedni tetszenek. Továbbra is szükség lesz a sok évtizedes bolsevik-liberális világ ellenszerére. Az érsekújvári eset is azt bizonyítja, hogy a „nyitottaknak” csak addig ér a türelmük, amíg ők diktálják a tempót, ha valaki ellentmond, azt el kell hallgattatni. Szomorúan ismerős ez a tempó.
Megjelent a Magyar7 2026/24. számában.
