Hétköznapi sovinizmus

Az alkotmány ezen módosítása nemcsak szimbolikus értelmű, a szlovákiai magyarság másodosztályú besorolásának mindmáig ez az egyik kiindulási alapja. Legutóbb a magyaroknak szánt szlovákiai reklámok kapcsán került sor megkülönböztető kivételezésre.

Hetilapunk kiadója úgy döntött, hogy plakátkampányt indít Dél-Szlovákia magyarlakta vidékein. A reklámkampány célja az volt, hogy az alig két éve alakult lapot még jobban megismertesse a lehetséges olvasókkal. A plakátok kihelyezése után a táblák tulajdonosainál azonban jelentkezett Szlovákia Kulturális Minisztériuma, hogy a magyar szövegű hirdetéseket változtassák kétnyelvűre. Mindezt az államnyelvtörvény értelmében, pár nappal egy lakossági bejelentést követően. A hirdető hiába érvelt, hogy egy magyarok által magyaroknak írt újság hirdetéséről van szó, ugyan miért kellene domináns helyen szlovák szöveget is elhelyezni benne, a minisztériumot ez természetesen nem érdekelte.

Ilyen az élet, mondhatná a szlovákiai magyar viszonyokhoz szokott szemlélő. Főképp annak tudatában, hogy négy éve az ilyen eljárások már a kormányban is helyet foglaló, több magyar politikust a soraiban tudó Most-Híd párt hallgatólagos jóváhagyásával történik. Új hetilap lévén, nem szeretnénk ezt anélkül elfogadni, hogy legalább a helyzet körülményeit meg ne vizsgáljuk. S ahogy az lenni szokott, a kezdeti furcsaság mögött újabb furcsaságokat találtunk.

Az első, amit furcsállottunk, hogy egy magyarok által magyaroknak szánt reklámban miért kell domináns helyen feltüntetni szlovákul is a szöveget, úgy, mintha a magyar rész csak a szlovák eredeti fordítása lenne?

Néhány olvasónak itt csalódást kell okoznunk, hiszen elsősorban nem a vélt nemzeti büszkeségen esett foltot szeretnénk eltüntetni, hanem földhözragadt üzleti megfontolások alapján tesszük fel a kérdést: ha egy óriásplakáton kétszer annyi lesz a szöveg, ráadásul az első része szlovák nyelven, akkor az a reklám eléri-e a célját, hogy a mellette elsuhanó autós számára valamiféle üzenetet közvetítsen?

Ennek megítélésére jobb alanyt nem is találhattunk Juraj Miškovnál, a szlovákiai reklámszakma emblematikus figurájánál, aki a MUW Saatchi & Saatchi ügynökség társtulajdonosaként többször is elnyerte az Év Ügynöksége díjat. Ő a duplán közölt szöveg elhelyezését egy óriásplakáton a következőképpen látja:

– Egy óriásplakáton elhelyezett szöveg nem olyan, mint egy újságcikk, amit addig olvashatunk, amíg az nekünk tetszik. Viszonylag kevés idő áll rendelkezésre, hogy a reklámtáblán levő szöveget értelmezzük, így minél több a szöveg, annál alacsonyabb a reklámban levő üzenet hatékonysága. Ezért törekszik minden hirdető arra, hogy ezeken a helyeken rövid szövegeket helyezzen el. A reklámszakma felfogása szerint 2-3 másodpercnyi idő van egy-egy ilyen üzenet befogadására. Hogy a törvény, amely megköveteli a dupla szöveget, jó-e? Ez már a politika kérdése.

Juraj Miškov

Szlovákiában tehát az államnyelvtörvény értelmében ha magyarokat akar egy hirdető megszólítani, akkor automatikusan dupla terjedelmű szöveget kell alkalmaznia, nem úgy, mint egy, hogy is mondjuk? Normális hirdetőnek. Ebből is láthatjuk, hogy aki magyaroknak akar hirdetni, az a „nem normális” kategóriába tartozik.

Tegyük hozzá, annak ellenére, hogy az Európai Unióban tőlünk nyugatabbra az ilyen eljárásra már ferde szemmel néznének. Megint csak nem nemzeti érdekekre hivatkozva, hanem jól megfontolt gazdasági okok miatt. Lancz Attila jogász lapunknak elmondta, hogy a szlovákiai államnyelvtörvény idevágó részei Nyugat-Európában kimerítenék a gazdasági versenyben szerzett jogtalan előny fogalmát. Egy olyan vállalkozó, aki a szlovákiai magyaroknak akar magyarul terméket értékesíteni, a többletköltségek miatt ugyanis hátrányba kerül azon versenytársaival szemben, akik eltekintenek a magyar plakátok készítésétől, és megelégednek az államnyelvi változattal. Azaz a kisebb költségeik miatt előnyt szereznek kétnyelvű konkurensükkel szemben.

De ne ragadjunk le annál, hogy aki a magyaroknak hirdetne magyarul, az nem normális. Nézzük meg, mi a gyakorlat akkor, ha valaki például angoloknak vagy németeknek akar hirdetni. Szemlélődésünkre jobb helyet nem is találhatnánk, mint Pozsony belvárosa, ahol szándékosan a Kulturális Minisztérium épületét vettük figyelembe, vajon a saját házuk táján mekkora hatékonysággal működik a nyelvrendőrség.

Ahogy azt már korábbi, 47. számunkban is megírtuk, a minisztérium központi épületét övező utcákban alig fél óra leforgása alatt több mint egy tucat olyan táblát találtunk, amely csak egynyelvű, de nem szlovákul írt szöveget tartalmaz.

Ezekről fotókat készítettünk, amelyek alapján megkérdeztük a minisztériumot, vajon az orruk előtt terpeszkedő törvénysértések esetében miért nem járnak el hivatalból? A hivatal a válaszában közölte, hogy a fényképeinket bejelentésként kezeli, és eljárást indít a táblák tulajdonosaival szemben. Természetesen nem örültünk neki, hogy érdeklődésünkből bejelentést fabrikált a nyelvrendőrség, de ha már így történt, vártuk, hogy tényleg lépnek-e.

Mivel a magyar nyelvű óriásplakátok esetében pár nap elég volt arra, hogy a minisztériumi gépezet mozgásba lendüljön, biztosak voltunk abban, hogy az általunk benyújtott táblák esetében három hét elég lesz ugyanerre. Így aztán elkezdtük felkeresni az érintett pozsonyi boltok tulajdonosait, vajon kaptak-e a nyelvrendőrségtől felszólítást, útmutatást, kérdést vagy kérést a táblák kétnyelvűsítése ügyében. Amikor már az ötödik helyen akartuk feltenni ugyanezeket a kérdéseket, gondolkodóba estünk. Nyilván nem lehet véletlen, hogy az addig megkérdezett helyeken kizárólag nemleges választ kaptunk, ők bizony nem kaptak semmilyen felszólítást. Hozzá is tették, hogy az ő vásárlóik főképpen külföldiek, ezért nem látják értelmét a szlovák szövegnek. Nem akartunk hosszas magyarázatba bonyolódni, hogy éppen hasonló cipőben járunk mi is, hogy lapunk olvasói sem a szlovákság közül kerülnek ki. Így csak elbúcsúztunk, és inkább a minisztériumnál érdeklődtünk, tettek-e valamilyen lépéseket a közelükben levő táblák kétnyelvűsítése érdekében.

Vagy csak a magyar táblák jelentenek számukra problémát? És ha így van, nem tartják-e ezt diszkriminációnak?

A nyelvrendőrséget működtető kulturális minisztérium nevében nyilatkozó Čorba Pavol szóvivő mindannyiunkat meglepett:

– A minisztérium, ahogy azt már korábban is közöltük, nem rendelkezik elég munkatárssal ahhoz, hogy mindent ellenőrizzen. Ezenkívül az önök bejelentése nem felelt meg azoknak a formai követelményeknek, amelyek ilyenkor elvárhatók, így ha azt szeretnék, hogy eljárjunk, a bejelentést újra meg kell tenniük. A diszkrimináció feltételezése ellen pedig tiltakozom, erről szó sem lehet.

Akinek van füle, hallja! – idézhetnénk a bibliai sorokat, hiszen azt mégsem várhatjuk el a szóvivőtől, hogy egyenes adásban ismerje el a magyar szövegű feliratok hátrányos megkülönböztetését. A magam részéről úgy gondolom, hogy a minisztérium ablaka alatt levő plakátokat maguktól nem veszik észre; ha ezekre felhívjuk a figyelmüket, akkor pedig a beadvány „formai okaira” hivatkozva nem kezdenek eljárást. Miközben magyar szövegű plakátok esetében pár nap leforgása alatt ugranak. Mi ez, ha nem a diszkrimináció minősített, tankönyvbe illő példája?

Mit tehettünk volna? Két dolgot mindenképpen.

Kiadónk, a Pro Média Alapítvány úgy döntött, hogy kétnyelvűen, a törvény betűjének megfelelően, óriásplakátokon tájékoztatja a közvéleményt a történtekről. Kérjük az olvasóinkat, ha az út mentén megpillantják ezeket a „Cenzurované – Cenzúrázva” feliratú plakátokat, emlékezetükben idézzék fel, mi is vezetett ide.

A másik lépés, amit még megtehettünk, hogy a történteket röviden összefoglaltuk a szlovákiai magyarság fogyását és elszegényedését támogató Most-Híd párt által a kulturális minisztériumba delegált államtitkárnak, Rigó Konrádnak, felajánlva a lehetőséget, hogy mondjon véleményt. Rigó Konrád nem kívánt erről véleményt mondani. Kérjük az olvasóinkat, hogy ha az utak mentén meglátják ezeket a „Cenzurované – Cenzúrázva” feliratú plakátokat, gondoljanak erre is.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/49. számában.