Gyurgyík László: Mutassuk meg, valójában mennyien vagyunk!

2021. február 20., 09:01
Langschadl Mátyás

Az anyanyelv és a nemzetiség együttes vizsgálata lakmuszpapírként mutatja, mennyire jó éppen magyarnak lenni Szlovákiában, mondja Gyurgyík László szociológus, aki szerint politikai megosztottságunk pazarló luxus, és hozzájárul a felvidéki magyarság asszimilációjához. A Selye János Egyetem oktatójával a nemzeti identitás háttérbe kerüléséről, az értelmiség „lefejezésének” következményeiről és egy fogyatkozó közösség kilátásairól beszélgettünk.

Fotó: Archívum

Egyértelmű, hogy fogyunk, ennek a folyamatnak csak a mértéke és az üteme kérdéses. Ahhoz, hogy pozitívabbakat tudjak mondani, más szakmát kellene választanom – nyilatkozta néhány évvel ezelőtt. A most kezdődő 2021-es népszámlálás előtt is hasonlóan borúlátó? Mekkora fogyásra számíthatunk?

Hogy a kérdésre válaszolni tudjak, lépjünk vissza a 2011-es népszámlálásig, amely bizonyos szempontból vízválasztó volt. Azt megelőzően a népesség és a nemzetiségek számának alakulásában végbemenő szerkezeti változásokat egészen jól lehetett követni. 2011-ben azonban drasztikusan megnőtt a nemzetiségi kérdésre választ nem adók száma, így nehezebbé vált az adatok értelmezése. A tíz évvel ezelőtti népszámlálás adatait viszonylag nagy pontossággal meg lehetett jósolni. Mivel azonban az akkori adatok a magyarság számarányát tekintve az említett okból kétségesek, most meglehetősen nehéz megbecsülni ennek az adatnak az alakulását. A módszertani bizonytalanságoktól eltekintve úgy látom, hogy 2021-ben 400 ezer fő körüli lesz a magyarok száma. Bízom abban, hogy ez a szám reális lehet. Ha azonban a választ nem adók aránya még magasabb lesz, mint a múltkor, ez esetben akár ennél is rosszabb eredményre számíthatunk.

Minek tudható be, hogy tíz évvel ezelőtt kiugróan megnőtt a választ nem adók száma?

Hogy a lakosok bizonyos kérdésekre nem válaszolnak, vagy hogy egyáltalán nem vesznek részt a népszámláláson, nem új jelenség: már közvetlenül a rendszerváltás után megjelent. Aztán a követő népszámlálások alkalmával is, 2001-ben és 2011-ben. A rendszerváltást követő első népszámláláson a felekezeti hovatartozást firtató kérdésre a lakosok mintegy 17 százaléka nem válaszolt. 2001-ben pedig leginkább a foglalkozásra vonatkozó kérdést hagyták figyelmen kívül. Ami nem is csoda: nem sokkal a Mečiar-éra után jártunk, rendkívüli módon megnőtt a munkanélküliek aránya. 2011-ben aztán más társadalmi változások is mutatkoztak: nagymértékben megnőtt például a külföldön dolgozók száma. Feltételezésem szerint jelentős részük részt sem vett a népszámláláson.

Tíz évvel ezelőtt egyébként is eleve magas volt azoknak a száma, akik egyáltalán nem töltötték ki az íveket. Becslésem szerint mintegy 50-70 ezer fő. Így a statisztikai hivatalnak utólagosan ki kellett pótolnia ezeket az adatokat: egyrészt utánkérdezéssel, másrészt statisztikai módszerekkel.

Mit árul el Szlovákia társadalmi-politikai állapotáról az, hogy sokan nem adnak választ a nemzetiségre vonatkozó kérdésre?

Szociológusként csak két szempontot említenék. Az egyik, hogy az utolsó két népszámláláson a szlovák mellett a kisebbségek nyelvén is feltüntették a kérdéseket. Formai szempontból ez mindenképpen pozitív előrelépésnek tekinthető. A másik, hogy a kérdőíveket a korábbiakhoz képest kevésbé töltötték ki megfelelően. Ebben látom a fő problémát. Az önkitöltés – vagyis hogy nem ül a lakosokkal szemben egy kérdezőbiztos, aki sorba veszi a kérdéseket – nem működött.

Ezek szerint a szlovákiai magyarokban ma nincs félelem? Bátran felvállalhatjuk, hogy magyarok vagyunk?

2011-ben a nemzetiségre vonatkozó kérdésre a válaszadók 7 százaléka nem válaszolt. Ez a mennyiség megközelítőleg azonos arányban oszlott meg az egyes nemzetiségek között. Az adatok alapján nem találkozunk félelemre utaló jelekkel. 2001-ben a nemzetiségre vonatkozó kérdésre a válaszadóknak mindössze 1 százaléka nem válaszolt. De ezek nagy része nem szlovák állampolgár volt, vagyis nem a magyar közösség soraiból kerültek ki. 1991-ben ez a szám még alacsonyabb, mindössze két-három tized százalék volt.

Az idei népszámlálás első, tavaszi fordulója a népszámlálások történetében először csak elektronikus módon zajlik. Ön szerint ez milyen hatással lehet a részvételre?

Nagy kérdés, hogy egyáltalán mennyien fogják kitölteni az íveket. Illetve, hogy mennyi lesz a hiányosan kitöltött ívek száma. Tartok tőle, hogy emelkedni fog azok aránya, akik önkéntesen kimaradnak a népszámlálásból. Ennek egyik oka az lehet, hogy az elmúlt egy évtizedben még többen kerestek megélhetést külföldön. Őket vélhetően kevésbé szólítja meg a népszámlálás.

Másrészt szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy akinek eleve problémát okoz az elektronikus módon történő kitöltés, veszi a fáradságot, és felkeres egy asszisztenst.

A statisztikai hivatal arra számít, hogy a lakosság háromnegyede részt fog venni népszámláláson. Ön szerint ez tartható?

El tudom képzelni, hogy ez a várakozás reális.

Amint említette, várhatóan mintegy 400 ezerre csökken a magyarok száma Szlovákiában. Ez újabb hatvanezres csökkenés 2011-hez képest. A rendszerváltás óta megállíthatatlan ez a tendencia. Miért?

Az okokat keresve vissza kell tekintenünk a múltba. Ha megvizsgáljuk Szlovákia lakosságának alakulását, két nagyon produktív időszakot különíthetünk el. Az egyik a II. világháború utáni, babyboomnak nevezett időszak, aminek hatására az ötvenes évek elején éves szinten százezer felett mozgott az újszülöttek száma. A magas születésszám megfigyelhető volt a hetvenes években is, de azután fokozatosan csökkent. Ez a tendencia a rendszerváltás után, amikor a korábbi család- és lakástámogatások megszűntek, még drasztikusabbá vált. Amikor tehát azt vizsgáljuk, hogy mennyi gyermek születik, látnunk kell az ország lakosságának a korfáját. Ez megmutatja, mennyi a termékeny korban lévő nő az országban. A probléma az, hogy a korfa a fiatal korcsoportok felé haladva egyre jobban szűkül.

A népességfogyásra egyébként az egyik legpontosabb arányszám a teljes termékenységi arányszám, amely azt fejezi ki, hogy egy nő életében hány gyermeket szül. Ma Szlovákiában ez 1,5 körül mozog.  Magyar viszonylatban azonban számításaim szerint 1,2. Vagyis a magyar közösségen belül eleve kisebb a termékenység. A nemzeti közösségek esetében azonban nemcsak az a kérdés, mennyi gyermek születik, hanem az is, hogy ebből mennyi vallja majd magát magyarnak. Ezen a síkon jelenik meg az asszimiláció kérdése.

Mik a legfőbb okai annak, hogy a termékenységi mutatókban is elmaradunk az országos átlagtól?

Több tényezőről beszélhetünk. 3-4 évvel magasabb az átlagéletkorunk, vagyis a szlovákiai magyar társadalom ennyivel öregebb az országos átlagnál. Jelentősen kisebb a termékeny korú nők aránya az országos átlaghoz képest. A magyarok által lakott régiók többségére igaz, hogy kedvezőtlenebb termékenységi mutatókkal rendelkezik, mint az északi járások. Ez részben gazdasági okokkal magyarázható. A gazdasági okok miatt a szlovákiai magyarok jelentősebb része dolgozik külföldön, később házasodik, ez pedig hatással van a termékenységre. A statisztikák egyértelműek: a szlovákiai magyarok körében kevesebb házasság köttetik az országos átlagnál. Ez az utóbbi 10-15 éve jellemző.

Húsz évvel ezelőtt végzett egy kutatást, amelyből kiderül, hogy a szlovák–magyar vegyes házasságokban született gyermekek 80 százaléka a többségi, 20 százaléka pedig a magyar nemzethez tartozónak vallja magát. Lehet ez ellen küzdeni?

A szlovák–magyar vegyes házasságok jelentős része nyelvi, kulturális szempontból aszimmetrikus kapcsolat. Ez azt jelenti, hogy a magyar fél elfogadható szinten tud szlovákul, míg a szlovák fél egyáltalán nem tud magyarul.

Az ilyen kapcsolatban tehát a kommunikáció nyelve a szlovák lesz. Ebből következik, hogy ezekben a házasságokban a gyermek identitása jelentős mértékben a többségi nemzet kulturális hatására alakul.

Ebben a helyzetben az apának vagy az anyának a szerepe meghatározóbb?

Korábban, tehát az I. világháború utáni években, de még a kommunizmus időszaka alatt is jellemzően az apa szerepe volt a meghatározó. Ha tehát az apa magyar volt, jellemzően a gyermek identitása is magyar lett. Napjainkban jutottunk el oda, hogy ez az arány kiegyenlítettebb lett.

Az ember azt gondolná, hogy az asszimiláció a nagyvárosi környezetben gyorsul fel, de ez nem feltétlenül igaz a szlovákiai magyarokra. Jól sejtem?

A közvélekedés úgy tartja, hogy az asszimilációért a városok a felelősek. Ez nem áll messze az igazságtól. Ugyanakkor Szlovákiában a nagyvárosok többsége nem magyar többségű: ilyen környezetben tehát nem az urbanizáció hatására megy végbe az asszimiláció, hanem számbeli okok miatt.

Érdekesség egyébként, hogy a magyar kisebbségű falvakban nagyobb mértékű az asszimiláció, mint a magyar kisebbségű városokban. Ez azért lehet így, mert ha csekély arányú magyar is él egy városban, az a közösség számából adódóan még képes eltartani a magyar intézményrendszert: van magyar iskola, kulturális hálózat. A magyar kisebbségű falvakra viszont ez már nem igaz, így ott a megmaradás esélye is kisebb.

A bő egy évtizede tartó politikai megosztottság mennyiben járult hozzá a szlovákiai magyarok asszimilációjához?

Természetesen a politikai megosztottság is hatással lehet az asszimilációra, hiszen a nemzetiséghez való tartozás vagy kötődés több tényezőből áll. Érdemes felidézni, hogy a legutóbbi parlamenti választásokon a magyarok több mint 20 százaléka nem magyar pártra szavazott. Ilyen mértékű „átszavazás” vagy eltávolodás a politikai értelemben vett magyarságtól korábban sosem volt tapasztalható. A kisebbség számára luxus, ha nem tud egy egységes politikai tömörülést létrehozni.

Az iskolai végzettségre vonatkozó kérdéssel is találkozhatunk a népszámlálási íveken. Ebben a tekintetben is jelentősen elmaradunk az országos átlagtól. Mivel magyarázható, hogy a szlovákiai magyarok képzetlenebbek a szlovákiai átlagnál? 

Amikor létrejött Csehszlovákia, a magyarság műveltségi mutatói kedvezőbbek voltak az ország lakosságánál. Ám az I. világháborút követően több mint 100 ezer magyar hagyta el a csehszlovák államot. Nagy részük értelmiségiek, hivatalnokok voltak.

Még ennél is nagyobb csapást jelentettek a kitelepítések, a reszlovakizáció, a lakosságcsere – ezekkel ugyanis szinte lefejezték a csehszlovákiai magyar értelmiséget.

Óriási hátrányból kellett tehát felzárkózni, és ez végeredményben a szocialista korszak alatt sem sikerült. De ez csak az egyik magyarázat. A statisztikák pontosan mutatják, hogy a városban élőknek magasabb a végzettségük, mint a vidéken élőknek. Minél nagyobb városban lakik valaki, annál jobbak az esélyei a magasabb képzettség megszerzésére. A szlovákiai magyarok azonban jellemzően falvakban, kisebb településeken élnek.

Az elmúlt hetekben éles politikai vitákat váltott ki a kettős nemzetiség kérdése, amely a magyar pártokat is megosztotta. A Most–Híd azt támogatta, hogy az ívek tartalmazzák a második nemzetiséget, míg az MKP és az Összefogás arra figyelmeztetett, hogy ez bizonytalanságot okozhat. Nem tudni ugyanis, hogy a második nemzetiség hogyan fogja befolyásolni a nemzeti kisebbségekre vonatkozó statisztikákat és az ehhez kötődő nyelvi-kulturális jogokat. A szakma mintha kevesebb szót kapott volna ebben a vitában.

A vita során valamiről fájdalmasan elfeledkeztek a felek. A nemzetiségre vonatkozó adatokat nemcsak a nemzetiségi hovatartozás alapján tudjuk meghatározni, hanem az anyanyelv alapján is. Ez utóbbira először az 1970-es népszámláláson kérdeztek rá, 1980-ban kimaradt, de a rendszerváltás után mindig megkérdezték.

Ha az anyanyelvre és a nemzetiségre vonatkozó adatokat összevetjük, azt látjuk, hogy minél erősebb identitással rendelkezik egy nemzeti közösség, a kettő között annál kisebb a különbség. De fordítva is igaz: az a közösség, amely esetében a kettő között nagy a különbség, erősen asszimilálódó szórványközösségként határozható meg.

Tíz éve mintegy 50 ezerrel többen vallották magukat magyar anyanyelvűnek, mint magyar nemzetiségűnek. Érdekesség, hogy az iskolai végzettség vagy az életkor tekintetében azoknak voltak a legkedvezőbbek mutatói, akik szlovák nemzetiségűnek és magyar anyanyelvűnek vallották magukat. A legkedvezőtlenebb mutatókkal a magyar nemzetiségű, de nem magyar anyanyelvűek rendelkeztek. A kettő között pedig ott van a legnagyobb halmaz, az a majdnem kilencven százaléknyi magyar, aki egyszerre vallotta magát magyar nemzetiségűnek és magyar anyanyelvűnek. Jelzem tehát, hogy az elmúlt időszakban is volt lehetőség az identitás kérdését árnyalni. Hozzáteszem: egy korábbi kutatásom alapján a kettős nemzetiség kérdésével nem igazán tudtak az emberek mit kezdeni. Véleményem szerint a nemzetiség és az anyanyelv kombinációja sokkal több magyarázati lehetőséget biztosít.

A rendszerváltás óta milyen változások voltak tapasztalhatók a magukat magyar nemzetiségűnek és a magyar anyanyelvűnek vallók között?

A rendszerváltás utáni népszámlálás szerint mindössze hét százalékkal voltak többen a magyar anyanyelvűnek. De az egy euforikus időszak volt, sokan úgy vélték, a kommunista hatalom megdöntése után egy szép, új világ köszönt ránk nemzetiségi szempontból is. 2001-ben a különbség jóval magasabb volt, tíz százalék körüli. Ez azzal magyarázható, hogy néhány évvel voltunk csak a Mečiar-éra után. Egyébként úgy vélem, hogy a két adat együttes vizsgálata egyfajta lakmuszpapír arra vonatkozólag is, mennyire jó éppen magyarnak lenni.

Hogyan látja, most éppen mennyire jó?

A Mečiar-féle időszak mélypont volt ebből a szempontból. Ezt egy konszolidáció követte. Úgy látom, hogy az elmúlt időszakban nagyobb kilengések nem történtek.

Mára azonban sokat változott a magyar közösség tagjainak viszonyulása a nemzetiségi kérdéshez. Kutatások is bizonyítják, hogy a nemzeti identitás kevésbé fontos az emberek életében, mint korábban.

Ennek ellenére felelősségünk, hogy magyar identitásunkat vállalva részt vegyünk a népszámláláson. Közösségünk számára ugyanis meghatározó jelentősége van annak, hogy megmutassuk, valójában mennyien vagyunk.

Az interjú megjelent a Magyar7 hetilap 2021/07-es számában.