2020. november 29., 11:05

Amikor minden visszahull a nyakunkba

A cím Bogár László helyzetértékelésének finomítása, aki az európai együttműködés lassan 70 éves fennállásának egyik legnagyobb válságaként emlegetett költségvetési vétót, az ahhoz vezetett okokat tudta megfogalmazni egy mondatban. Igaz, a „Die ganze Scheiße kommt zurück” egy kicsit plasztikusabb képet ad, hiszen olyan folyamatokat kell leírnia, amelyek évtizedek óta rágják Európa alapjait, és ennek ideológiai, politikai, gazdasági és nem utolsósorban kulturális magyarázatára ez a pár oldal sem elegendő.

Kezdjük ott, hogy a múlt héten lezajlott egy videókonferencia a tagországok kormányfői és elnökei között, ahol végre pontot kellett volna tenni az elkövetkező hét év költségvetésére, illetve a nyáron összeeszkábált, grandiózus gazdaságmentő csomagra. Nem sikerült, mert Magyarország és Lengyelország megvétózta a tervezetet. Azért vétóztak, mert az Európai Parlament baloldalának zsarolására a költségvetés folyósítását a jogállamiság mechanizmusához kötné. 

Persze, a vétónak a magyarázatát azonnal meg is adta az olvasók többségének három hónapnál tovább nem nyúló emlékezetében bízó mainstream média, mint a kelet-európai renitens államok kísérletét Európa szétverésére.

Ezek az államok figyelmen kívül hagyják a legfőbb európai értéket, a szolidaritást, pedig számos állam kiéhezve, egyedüli eszközként tekint a válságból való kilábalás eszközeként a közös gazdaságmentő csomagra.

Jogállamiság – érték vagy bunkósbot?

A jogállamiságot az európai integráció kezdeteitől az együttműködés alapértékei között jegyzik.

A jogállamiság fogalma és követelménye azonban sokak szerint nem is értelmezhető nemzeten kívüli kontextusban, a nemzet, mint politikai közösség nyújtotta kulturális háttér nélkül.

Az európai politikában a jogállamiság és a demokrácia problémaköre az úgynevezett keleti bővítésre való felkészülés során jelenik meg, ennek eredményeként 1999-ben bevezetik az azóta híressé vált hetes cikkely szerint eljárást.

Bár a félelmetes hetes cikkely mechanizmusát a keleti bővítés előtt brüsztölték össze, már a csatlakozások előtt felmerült annak kipróbálása. 2000-ben ugyanis az osztrák kormánykoalíció tagja lett a Jörg Haider által vezetett, szélsőjobboldalinak tartott Szabadságpárt. Ezt sokan aggályosnak tartották, mert ezáltal „sérülnek a demokrácia és jogállamiság elvei”. Kínos lett volna emiatt elindítani a hetes cikk szerinti eljárást, esetleges felfüggeszteni vagy kizárni Ausztriát az Európai Unióból, ezért megalkottak egy eljárást, amely a hagyományos kötelezettségszegési eljárásoknál erősebb, ugyanakkor a hetes cikk szerinti eljárásnál gyengébb szankciórendszerrel tudja fegyelmezni a renitens tagállamot.

2014 márciusában el is fogadtak egy jogállamisági mechanizmust, amely szerint, ha egy adott országban a demokráciát rendszerszintű fenyegetés éri, ennek megítélését rábízzák a Bizottságra. Az eljárási mechanizmust sok bírálat éri, mert a Bizottság döntésére van bízva, mi is az a jogállam.

Így könnyen előfordulhat, hogy az értékelés valamilyen gazdasági, politikai érdekek, esetleg ideológiai meggyőződés alapján készül. Erre példát is kaphattunk az országok őszi értékelésénél.

A másik oldalon azért bírálják a jogállamisági feltételek kifizetéshez történő kapcsolását, mert a Bizottság megállapításaival szemben nincs jogorvoslati lehetőség. A legfőbb gond azonban, hogy magát a jogállamiságot ebben a szakaszban nem lehet jogi, csupán politikai kategóriaként megfogalmazni.

Eddig is nagy volt a pénz, és még emelték a tétet

Az EU költségvetése egyszerűen fogalmazva úgy néz ki, hogy a tagállamok befizetéseit zömmel az elmaradottabb térségek felemelésére fordítják. Tehát vannak tagországok, amelyek kevesebbet, és vannak, amelyek többet merítenek, mint amennyit befizetnek.

Az Európai Tanácsban a kormány- és államfők július második felében meg is állapodtak, hogy a 2021/2027-es időszakra szóló keretköltségvetésbe 1074 milliárd eurót adnak össze a tagállamok. Mivel Nagy-Britannia, mint befizető kiesett, és a keretösszeget nem csökkentették, ezért a tagállamoknak valamivel többet kell befizetniük, mint az előző időszakban.

Emellett azt is elfogadták, hogy a koronavírus-járvány gazdasági hatásainak ellensúlyozására létrehoznak egy alapot (Következő Nemzedék-EU – NextGenerationEU), amelynek keretösszege 750 milliárd euró. Ebből 390 milliárd eurót vissza nem térítendő támogatások formájában osztanak szét a tagállamok között, további 360 milliárd eurót pedig kedvezményes kamatozású hitelek formájában nyújtanak. A kompromisszum megszületett, mindenki elfogadta.

A következő nemzedék és az EU bizonytalan jövője

Ez utóbbi csomag már jóval több vitát váltott ki, talán azért is kötötték össze az elfogadását a hétéves keretköltségvetéssel.

Ez az az összeg, amelyet majd a következő nemzedéknek kell visszafizetnie. Ez lesz az EU első közös hitelfelvétele, ahol vállalják a közös hiteltörlesztést, illetve ahol az EU mint közös adók kivetője jelenik meg.

Ezzel tehát az EU a közös eladósodottság útjára lép, ami nagyon hasonlatos ahhoz, amikor az Amerikai Egyesült Államok a polgárháború után átvette az egyes tagországainak az államadósságát. Hogy az adósságát (ami később tovább növekedett) rendezni tudja, egyre inkább központosított, egyre több adót szedett be központilag.

A másik bírálat oka az volt, hogy a gazdaságmentő csomagból való támogatások nagyságát a válságban elszenvedett visszaesés alapján határozták meg.

Ebben benne volt az is, hogy az egyes érdekszövetségek egységét megbontsák. Például eredetileg a V4-ek közül Szlovákiának (a rossz eredményei miatt), illetve Lengyelországnak (mint nagy országnak) a jövőbeni támogatásra arányaiban jóval nagyobb összeget ígértek, mint Magyarországnak vagy Csehországnak.

A harmadik bírálat oka az volt, hogy a mediterrán államok részére, amelyek a leginkább rászorulnak a segélyre, arányaiban nagyobb volt a támogatás, mint a visszafizetendő hitel. Itt viszont Európa nyugati és északi országai húzták be a féket, hiszen komoly esély van rá, hogy a közösen felvett hitelt végül is nekik kellene visszafizetniük. Persze ilyenkor azt hangoztatják, hogy a déliek lusták, eddig is csak elsziesztázták a pénzt, és komoly adósságba keveredtek. Az igazság kicsit árnyaltabb. A déli államok az euró bevezetésének vesztesei lettek, a gazdagabb, jobb termelékenységgel bíró északnyugati államok több ezer milliárdos nagyságrendben kiszivattyúzták a forrásokat délről.

Te vagy a hibás, én meg nyerek rajta!

Végül fel kellene tenni a kérdést, miért is került az EU az euró bevezetése után leszállóágba, miért nem tudta megfelelően kezelni a 2008-as válságot. A szolidaritás hiánya miatt, mert Európa több részre szakadt. Persze, a gazdag nyugati országok, amíg lehet, nem adják fel az extra profitjukat. Jó példa erre Hollandia, amely most a keletiek felemelkedésétől retteg, illetve attól, hogy a Kínából érkező áruk egy része ezentúl nem a holland kikötőn keresztül érkezik az EU-ba, hanem az Új Selyemúton, vagy a pireuszi kikötőn, Belgrádon és Budapesten keresztül, mivel a vámok egy része a fogadó tagállamnál marad.

Számukra a jogállamisági kritériumrendszernek a meglebegtetése kiváló alkalom lett, hogy a befizetéseik csökkentéséért lobbizzanak, hiszen várhatóan ezt a renitens kelet-európaiak megvétózzák, nekik pedig majd nem kell állni a cechet. A történetből még az is kijöhet, hogy ezzel szétverik a V4-et, hiszen a csehek, de főleg a szlovákok igencsak kritizálják a vétót.

Persze logikus, hiszen a szlovákoknak egyáltalán nincs pénzügyi mozgásterük, míg a lengyelek és a magyarok máshonnan is finanszírozni tudják az elkövetkező éveket.

Így a szlovákok (az atlantista külügyminiszterrel) és a csehek csont nélkül elfogadják a javaslatot, ahogy a déliek is (Olaszország, Portugália, Spanyolország), mert számukra ez létkérdés. A nyugat- és észak-európaiak azért, mert ők úgy gondolják, hogy náluk nem lehet gond a jogállamisággal. A közép- és kelet-európaiak (a baltiak, Bulgária, Horvátország, Románia, Szlovénia) pedig azért, mert attól félnek, hogy az ellenkezésükkel esetleg magukra irányítják a figyelmet, és ők is a veszélyeztetettek körébe kerülnek.

Intézmények közti vita: ki a fő főnök?

Lengyelország és Magyarország ezzel az integrációs folyamat általános irányát és értelmezését vitatja.

Egy olyan folyamatot szeretne megállítani, amelyről egyáltalán nem volt szó a csatlakozási szerződés aláírásakor. Azt is látni kell, hogy

ez a vita egyben az EU intézményei közötti harcról is szól. Mindez kicsúcsosodása annak a nézetkülönbségnek, hogy a nemzetállamok Európáját, vagy az Európai Egyesült Államokat szeretnénk-e.

Az alapszerződés szerint az EU a nemzetállamok szövetsége, ahol a legfelsőbb döntéshozó a kormányfők által alkotott Európa Tanács. A testület tagjainak a saját nemzeti parlamentjük adja a legitimitást. Az Európai Egyesült Államokban hívők szeretnék elhitetni, hogy az Európai Bizottság az EU kormánya, holott csak a „szerződések őre”, az Európai Parlament pedig a legfőbb törvényhozói hatalom, pedig csak konzultatív szervezetként hozták létre, és hogy eltartsanak pár száz embert. Elmondható, hogy az EP nem jogállami eszközökkel küzd a jogállamisági procedúráért. Ám szavazzon meg bármilyen jogállamisági procedúrát az EP, azt nem tudja elérni, hogy az egyes tagállamok parlamentje megszavazza például a nagyobb befizetés vállalását.

Orbán Viktor és Mateusz Morawiecki
Fotó: MTI
Ideológiák harca

Hiába képzeli úgy Európa nyugati fele, hogy ők a génjeikben hordozzák a demokráciát, a végeredmény teljesen mást mutat. A legfőbb probléma az, hogy lassan az EU-ban csupán egy ideológia, a szélsőséges liberalizmus mentén lehet gondolkodni a jövőről, egy kizárólagos narratíva alapján lehet megfogalmazni a problémákat és a megoldásokat. Mindenki más szélsőséges, nacionalista, diktatórikus és még ki tudja, micsoda.

Sajnos az egyetlen „üdvös” politikai nézetet, az egyetlen elfogadható, „politikailag korrekt” elbeszélőmódot a konzervatív és a kereszténydemokrata oldal nagy része is átvette.

Ezért azt az országot, amelyben keresztény és konzervatív hagyományokhoz hű kormány szerzi meg a hatalmat, ez az erő támadni fogja.

A valós demokrata szerintem az, aki meg tudja hallgatni a más nézetű ember véleményét is.

Egyetlen nézetrendszer kizárólagossága logikusan diktatúrához vezet. Láttuk ezt a náci Németországban, megtapasztaltuk a szovjet blokkon belül, amikor ideológiai titkárok mondták meg, merre van az arra. Amikor egy megoldatlan probléma megoldásaként még több szocializmust javasoltak.

Az nem volt elvetendő, hogy a munkásosztály felemelését kívánták, és akár szimpatikus is lehetne, hogy bármely egyéni, akár beteges vágy létjogosultságát, jogegyenlőségét akarják elérni. Azt azonban megéltük, hogy a munkásosztály felemelésének ürügyén hogyan sértették meg mások jogait, és a hatalmat egy szűk kör kezébe játszották. Beszélünk az LMBTQ-jogokról, de arról nem beszélünk, hogy ez miként sérti a normális emberek, családok, a felnövekvő gyermekek jogait. Ragozzuk a migránsok jogait, de elbeszélhetetlenné vált, hogy a több millió ember 2015-ös beözönlése nemcsak a kultúránkat, hanem a mindennapi életünket is veszélyezteti.  Ahogy a kommunizmus meg akarta teremteni a szocialista embertípust, most a nyílt társadalom uniformizált embertípusának megteremtéséről van szó. A hangyaszerű, gyökértelen munkaerő- és fogyasztóállat megalkotásáról.

Lehet, ez a vétó példátlan költségvetési válságot idéz elő, de a mostani konfliktus a két ország vezetése számára már nem pénzről, nem is a definíciókról, hanem az identitásról és a nemzeti szuverenitásról szól. Bárki vélheti, hogy ez a konfliktus egyfajta „ki kapja félre a kormányt” verseny, amelyet többletforrások felkínálásával, vagy a jogállamiság általánosan elfogadott definíciójával meg lehet oldani. Többfordulós tárgyalásokkal talán kialakítható egy kompromisszum, ám a felvetett kérdések rendezése nem lesz ilyen egyszerű. És főleg megoldhatatlan lesz a valódi keresztény-konzervatív nézetek és a lokalitások érdekeinek figyelmen kívül hagyásával.

Mert ahogyan Robert Schuman fogalmazott: Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/47. számában.

Megosztás
Címkék