2021. július 31., 08:42

A vitán túl vagyunk, mi jöhet?

Éppen egy hete ugyanezeken a hasábokon arról írtam, nem vagyok híve az Európai Unió ellen intézett felesleges támadásoknak, tetszik vagy sem, szükségünk van az EU-ra. Csakhogy Brüsszel mintha arra játszana, hogy egyre kevésbé essék jól leírni ezeket a szavakat.

Didier Reynders
Didier Reynders

Alig két hete annak, hogy az Európai Bizottság fontoskodó gőggel a felvidéki magyarság arcába vágta, a közösségünket alattomos miazmaként máig mérgező Beneš-dekrétumok „történelmi jogi aktusok” csupán, s máris egy újabb botrányos döntés érkezett a haladó Nyugatról.

Múlt hét kedden sűrű napja volt az Európai Uniónak. Először is tavaly szeptember után újra nyilvánosságra hozták az aktuális jogállamisági jelentéseket. Rutinosabb olvasóink bizonyára előre borítékolták, melyik két országot marasztalják el, majd ugyanezen a napon az is kiderült, hogy

az Európai Bizottság továbbra is visszatartja a Magyarországnak járó, 2500 milliárd forintnyi vissza nem térítendő Covid-helyreállítási támogatást.

Ez, ha csak el nem számoltunk valahol egy tizedesvesszőt, közel hétmilliárd euró. Nem hitel, nem adomány, nem segély, ez az európai, köztük a magyar adófizetők pénze. A Bizottság arra hivatkozik, hogy jelenleg nem teljesülnek bizonyos jogállamisági feltételek, s amíg ez be nem következik, Magyarország biztosan nem kapja meg a pénzt. Didier Reynders jogérvényesülésért felelős EU-biztos – ugyanaz az „úriember”, aki a dekrétumokkal kapcsolatos bizottsági levelet fogalmazta – kijelentette,

mindaddig nem fogadják el a magyar helyreállítási tervet, amíg az ország nem hajt végre igazságügyi reformot.

Szijjártó Péter külügyminiszter talán nem is tudta, mennyire találóan fogalmazott pár nappal a döntés előtt: „az európai politika és a pénzügyek összekeverése nyilván elfogadhatatlan lenne.” Brüsszel azonban nem így gondolja.

Térdre kényszerített nemzetgazdaság

Néhány év kérdése csupán és könyvtárnyi irodalma lesz a koronavírus-járvány gazdasági hatásainak. Szakdolgozatok, diplomamunkák és doktori tézisek készülnek majd régiókra, országokra, városokra lebontva arról, milyen következményekkel járt a mögöttünk hagyott másfél év. A helyreállítási alapra óriási szükség van, még akkor is, ha a magyar gazdaság, az EU sok más tagállamával ellentétben, súlyosabb megrázkódtatások nélkül vészelte át a járványidőszakot.

Bár az Orbán-kormány csak a helyreállítási csomag vissza nem térítendő részét kérte ki, hitelt tehát nem vesz fel, ez nem jelenti azt, hogy a magyar gazdaságnak ne hiányozna 2500 milliárd forint. Még akkor sem, ha Orbánék azóta közölték, a helyreállítási program EU-s pénzzel vagy anélkül, de elindul. Sőt, egy kormányhatározatban mondták ki,

a Magyarországnak szánt uniós pénzeket csak akkor veszi át a kormány, ha az Európai Bizottság kettős mérce nélkül, azonos feltételek mellett fizeti ki a pénzt Magyarországnak és az EU többi tagállamának.

Ezen felül Budapest azt is kikötötte, az EU Alapjogi Chartájának 14. és 21. cikke alapján Brüsszelnek biztosítania kell a magyar szülők azon jogát, hogy a „gyermekeik számára vallási, világnézeti vagy pedagógiai meggyőződésüknek megfelelő nevelést biztosítsanak”, illetve azt, hogy a 21. cikkelyben szereplő nemek közti megkülönböztetést az annak szövegezésekor alkalmazott „biológiai” értelemben használják.

Mielőtt elmerülnénk a részletekben, érdemes kiemelni, hogy a kedden nyilvánosságra hozott jogállamisági jelentés és a helyreállítási pénzek kifizetésének csúszása között nincs közvetlen összefüggés. Áttételesen természetesen igen, de az utóbbiban felsorolt hiányosságok (ezekről alább) nem kapcsolódnak az uniós pénzek visszatartásához. Didier Reynders a hét elején közölte, két feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy Magyarország a pénzéhez jusson, ha ez megvan, már utalják is a támogatást.

Az egyik, hogy az Európai Csalás Elleni Hivatal (a jól ismert OLAF) által kifogásolt ügyek kivizsgálása induljon el, a másik pedig, hogy az európai szemeszterként emlegetett gazdasági mechanizmus ajánlásait vegyék figyelembe, és ennek fényében hajtsák végre a megfelelő igazságügyi reformokat.

Ha a kedves olvasó kezdené elveszíteni a fonalat, ne aggódjon, nem az ön készülékében van a hiba. Ez a második feltétel ugyanis legalább annyira homályos, mint ahogyan hangzik. Idézet az Unió hivatalos honlapjáról: „az európai szemeszter (…) feladata biztosítani a rendezett államháztartást (korlátok között tartani az államadósságot); megakadályozni, hogy túlzott makrogazdasági egyensúlyhiány alakuljon ki az EU-n belül; támogatni a foglalkoztatást és a növekedést ösztönző strukturális reformokat; élénkíteni a beruházásokat.”

Csupa olyan dolog, amelyekben a magyar állam az Unió egyik éllovasa. A szemeszter szellemében ennek ellenére jogállamisági hiányosságokat rónak fel Magyarországnak, de hogy konkrétan miket, nem tudni, hiszen a már emlegetett jogállamisági jelentés pusztán javaslatokat tett, és hivatalosan nem is függ össze az alap kifizetésének az elutasításával. Brüsszel tehát számonkéri Budapesten bizonyos igazságügyi reformok elmaradását, de konkrétumokat nem fogalmaz meg – legalábbis a sajtóhoz ilyesmik nem jutottak el.  

LMBTQ-bosszú?

A kifizetés elmaradása kapcsán persze felmerülhet az is, az Európai Unió így bünteti Magyarországot a nagy felzúdulást kiváltó gyermekvédelmi törvény miatt, amely a nyugati kóristák szerint homofób és gyűlöletkeltő. Az énekkar persze megfeledkezik arról az apróságról, hogy a törvénynek és az államnak vállaltan semmi köze a 18 évnél idősebbek szexuális életéhez, de ezt most hagyjuk. Nézzük meg inkább, valóban létezik-e az összefüggés.

Nos, az eddigi hírek és nyilatkozatok alapján úgy tűnik, nem.

Egyetlen brüsszeli káder sem hozta nyíltan összefüggésbe a pedofiltörvényt és a kifizetés halasztását, ugyanakkor az összefüggés, ha nem is egyértelmű, mindenképpen elgondolkodtató.

Most, amikor Magyarország ellen Nyugat-Európában éppen összehangolt sajtóhadjárat folyik, igen furán venné ki magát, ha az Európai Unió megdobná Budapestet 2500 milliárd forinttal. Nehéz lenne kimagyarázni, hogy Ursula von der Leyen szégyenletes törvényeket emleget, a hiénakórus szekundál, közben Orbán Viktor „uniós” pénzből állítja talpra Magyarországot. A dolgok logikája és az időzítés is azt mutatja, hogy Brüsszel, ha nem is áll nyíltan bosszút, az biztos, hogy a gyermekvédelmi törvény elfogadása hozzájárult a pénzvisszatartás formájában megmutatkozó nyomásgyakorláshoz. Hasonló véleményen van természetesen a kormány is, s ha igaz a hír, hogy von der Leyennek már a repülőjegye is megvolt Magyarországra, hogy Budapesten aláírhassa a magyar állam helyreállítási tervét, csak még gyanúsabb a sztori.

Janus-arc
Az igazság is Janus-arcú?

Pláne, hogy két héttel ezelőtt az Európai Bizottság már reagált a gyermekvédelmi törvényre, a maga sajátos módján. Kötelezettségszegési eljárást indított, mondván, Magyarországon korlátozzák a melegjogokat. A Bizottság több konkrétumot is megnevezett, egyrészt a már emlegetett törvényt, másrészt, hogy a gyermekkönyvekben kötelezővé tették egy felelősségkizáró nyilatkozat közzétételét (a könyvben szerepeljen az alábbi kitétel: „hagyományos nemi szerepektől eltérő viselkedésformákat jelenít meg”).

Az Európai Bizottság elképesztő cinizmussal még

az áruk és a szolgáltatások szabad áramlása alapjogának megsértésével is megvádolta a magyar államot, mert a kiskorúaknak szóló, „eltérő szexuális irányultságot” ábrázoló tartalmak elérését is korlátozta,

függetlenül attól, mely országból érkezik az adott tartalom. Emlékezzünk csak vissza! Ez ugyanaz az elv, amellyel Vincze Loránt EP-képviselő megpróbált fogást találni a Beneš-dekrétumokon és ugyanaz az elv, amelyet a Bizottság egy rövid levélkével lesöpört az asztalról.

Kötelezők és kötelezhetők

Elképesztően nevetséges, de az EB egyik legfontosabb érve a kötelezettségszegési eljárás megindítására az, hogy szerintük „Magyarország nem indokolta meg kellőképpen”, hogy az LMBTQ-tartalmak megjelenítése miért volna káros a gyermekek jólétére. Persze, egy olyan világban, ahol már azt is magyarázni kell, hogy a férfi nem szülhet, a nő pedig nem alkalmas gyermeknemzésre, érthető a kifogás. Pont ezért van szükség a frissen meghirdetett népszavazásra. Függetlenül attól, hogy a botránynak indult, de mint utólag kiderült, földre dobott kezeslábasként összezuhanó Pegasus-ügy miatt is jó az időzítés,

a referendum olyan ütőkártyát adhat a kormány kezébe, amelyet az Európai Bizottságnak is figyelembe kell vennie.

Hogy a helyreállítási alap átutalása addigra egy múló politikai csörte lesz csupán, vagy még bőven aktuális téma, nem tudni.

Az mindenesetre biztos, hogy az egész LMBTQ-botrány nem elszigetelt konfliktus, egy sokkal mélyebb törésre mutat rá. Kis túlzással tulajdonképpen az Unió jövőjéről szól. Szokás ezt az ellentétpárt föderalista–szuverenista, globalista–lokalista, akárhol–valahol relációban emlegetni, de a lényeg ugyanaz. Mi, magyarok nagyon mást gondolunk jelenleg a világról, mint a legtöbb(?) nyugat-európai politikus. A bélyeget még korai felnyalni, de a konfliktus már borítékolható: a következő száz év Európájának sorsa dől el az előttünk álló néhány évben. Botorság lenne azt gondolni, hogy Magyarország egyedül elég lehet az idő szekerén állítani, főleg, ha az ilyen gyorsan robog, de nagyon nem mindegy, hány nyugodalmas év elé néznek a Kárpát-medence népei.

Megjelent a Magyar7 2021/30. számában.

Megosztás
Címkék