2021. november 17., 16:55

Klímaváltozás és nemzeti szuverenitás

Ilyen címmel tette közzé Andreas Kluth, a Bloomberg rovatvezetője a véleményét, ami sok mindent elárul, mi mindenre lehet felhasználni a kialakult klímahisztériát. Az igaz, hogy a világ az éghajlatváltozás korszakába lépett, és ez jó ok arra, hogy azok a körök, amelyek szószólója a Bloomberg is, kezdeményezzék a felismerhetetlenségig való megváltozását a közel négy évszázada fennálló nemzetközi kapcsolatoknak.

Ausztrál erdőtűz
Az ausztrál erdők húsz százaléka elpusztult
Fotó: Phys.org

Kluth szerint a váltás elkerülhetetlennek, sőt szükségesnek is véli, persze figyelmeztet, hogy ez újabb konfliktusokat okozhat, tehát háborút és szenvedést.

Az 1648-as vesztfáliai béke óta a diplomaták – békeidőben és háborúban egyaránt – nagyrészt a nemzeti szuverenitás elve mentén cselekedtek. Az Egyesült Nemzetek Alapokmányába is belefoglalták a szabályt, miszerint a külföldi országoknak nincs joguk „beavatkozni olyan ügyekbe, amelyek más állam belső joghatósága alá tartoznak”.

A szerző szerint a nemzeti szuverenitás koncepciója a modern államok egész rendszerével együtt a harmincéves háború fizikai és szellemi romjai között született. Az európai hatalmak 1618-tól szinte akarva-akaratlanul beavatkoztak egymás területein. A harmincéves háború folyamán körülbelül minden harmadik közép-európai meghalt. Ebben a kontinentális temetőben az államférfiak kikötötték, hogy az a legjobb, ha ezentúl minden állam csak a saját dolgával foglalkozik.

Ahogy Kluth is leszögezi, a vesztfáliai béke megalkotói sem gondolták komolyan, hogy onnantól ez a realista felfogás véget vet majd a háborúknak. Hiszen a rendszer a szuverenitás elismerésével elfogadta, hogy az országok nemzeti érdekeiket érvényesítik, amelyek gyakran hajlamosak ellentmondani a másik nemzet érdekeinek.

De az új konszenzus legalább lehetőséget kínált arra, hogy megakadályozzák az újabb válogatás nélküli vérontást.

A szuverenitás elve még akkor sem volt abszolút vagy vitathatatlan.

Sokáig a legjobb idealista ellenérv a humanitárius volt: az országoknak nemcsak joguk, hanem kötelességük is beavatkozni más államok ügyében, ha azok mondjuk olyan atrocitásokat követnek el, mint például a népirtás.

Andreas Kluth viszont felemleget egy még erőteljesebb ellenérvet a szuverenitás ellen, amelyet olyan gondolkodók terjesztettek elő, mint Stewart Patrick a Külkapcsolatok Tanácsában (Council on Foreign Relations). Ő azzal érvel, hogy

egy olyan világban, ahol minden ország együttesen szembesül a globális felmelegedés planetáris vészhelyzetével, a szuverenitás már egyszerűen nem tartható fogalom.

A szerző reményei szerint ezt az elgondolást a COP26, az Egyesült Nemzetek éghajlat-csúcsának Glasgow-ban zajló klímacsúcsának sok küldötte is elfogadta. És sorolja is a klíma-mantrát, hogy a tárgyalások tétje önmagában nem egyetlen ország „nemzeti” érdeke, az emberi faj kollektív érdekeinek a része a globális légkör és bioszféra megőrzése. És bár az országok szabályozó hatóságai nem értenek ezzel egyet, a területi joghatóságuk egyszerűen nem nyúlik fel a levegőbe.

A Kínában, az Egyesült Államokban vagy Indiában kibocsátott szén-dioxid-molekula ki-tudja hova lebeg el, és mindenhol felgyorsíthatja a klímaváltozást. Elárasztja a városokat Németországban, erdőtüzet okoz Ausztráliában, éhezést Afrikában, és víz alá veti a csendes-óceáni szigeteket.

Ezért a világ minden emberének jogos érdeke fűződik az üvegházhatást okozó gázok csökkentéséhez, keletkezzenek azok bármely álamban.

A nemzetközi kapcsolatokban bekövetkezett változásokra tragikomikus bizonyítékaként felemlíti az Amazonas esőerdőjének égetését, ami 2019-ben komoly konfliktushoz vezetett Jair Bolsonaro brazil elnök és francia kollégája, Emmanuel Macron között.

Bolsonaro, akkoriban lehetővé tette, hogy tüzekkel irtsák az erdőket, ott, ahol a világ elsődleges „tüdeje” vagy „szénnyelője” található, amely kivonja az üvegházhatású gázokat a légkörből, és a fákban tárolja. Ezzel Amazónia visszaböfögte a CO2-ot a levegőbe.

Sokak nevében akkor a francia elnök azzal vádolta brazil kollégáját, hogy „ökongyilkosságra” buzdított. Kluth szerint ez úgy hangzott, mint egy új népirtás vádja.

Bolsonaro persze visszautasította ezt azzal, hogy Macron neokolonialista, és szexista szóváltással megfűszerezte, amelynek célpontja Macron felesége volt.

Az alapkérdés a szuverenitás volt a szerző szerint, ami jogos felvetés.

A Brazíliában található esőerdő Brazília vagy a világ dolga?

Az új világrend szerint, egy feltételezett jövőbeli forgatókönyv alapján,

a Franciaország vezette szövetségnek jogában állna háborút üzenni Brazíliának, hogy megakadályozza az ökocidot, és ezáltal az emberiség öngyilkosságát?

Kluth leírja, hogy ez új gondolkodásmódot nyit meg a világ dolgairól. A politikai döntéshozókat már most átitatják az új típusú konfliktusok elemzései, amelyeket a globális felmelegedés okoz mind az országokon belül, mind az országok között. Ide tartoznak az édesvízhez való hozzáférés miatti konfliktusok, a szántóföldek eltűnése vagy a tömeges migráció.

Viszont a vesztfáliai szuverenitás, mint a nemzetközi kapcsolatok működési rendszerének lassú elavulása még nagyobb felfordulást okozna Kluth szerint, igaz, ezt elkerülhetetlennek véli.

Egyes hatalmak vagy szövetségek a jövőben

katonai beavatkozásokat is indíthatnak más államokban, hogy véget vessenek annak, amit ökocídiumként határoznak meg.

Mások

akár háborúba is indulhatnak, ha úgy vélik, hogy a rivális országok egyoldalú intézkedéseket tesznek az éghajlatváltozás ellen, amelyek veszélyeztetik saját érdekeiket.

Az Amerika Nemzeti Hírszerző Tanácsa (America’s National Intelligence Council) például azt mérte fel,

mi történne, ha valamelyik ország hatalmas mennyiségű aeroszolt permetezne a sztratoszférába.

Az ilyen geomérnöki tett visszaverheti a napfényt és lehűtheti a bolygót, akárcsak a hamu egy komolyabb vulkánkitörés után. Megváltoztathatja az időjárási viszonyokat, és megfoszthat más országokat a megélhetésétől. Ki lenne ebben a forgatókönyvben szuverenitása, és mi felett?

Andreas Kluth szerint itt az ideje elgondolkodni a szuverenitás megszűnésén. Szerinte szükség volna például a Kereskedelmi Világszervezet valamiféle ökológiai megfelelőjére. Egy új nemzetközi szervezetre, amely egyértelművé teszi a viszonyokat, és megpróbálja fenntartani a rendet. A világ valószínűleg még ekkor is instabilabbá és veszélyesebbé válik, nemcsak ökológiailag, hanem geopolitikailag is.

A szerző azzal zárja, hogy

mindannyian rettegünk a környezeti Armageddontól, és senki sem akar újabb harmincéves háborút.

Tény, hogy az általa felvázolt forgatókönyv oda vezetne. Ami viszont bukfenc a gondolatmenetében, hogy egyedüli klímamentő megoldásnak azt a CO2-csökkentési stratégiát tarja, amihez rengeteg új befektetés, technológia, forrás kell, amit annyira felkaroltak az abban érdekelt nagyvállalatok. Sajnos a klímaharcban a világ szegényebbik fele az újfajta gyarmatosítás eszközét látja, és félnek, hogy egy ilyen ökológiai világcsendőr csak akadályozná őket a szegénységből való kitörésben, a gazdasági fejlődésben.
Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.