2022. augusztus 22., 18:47

Ivóvíz – az élet kulcsa

Tikkasztó hőség van. Amikor elindultam otthonról, a hőmérő 32 fokot mutatott. A terepjáró hatalmas porfelhőt kavar a dűlőúton. Az ülés mögött lapát, kefe, seprű zörög, a csomagtartóból a ballonokba engedett száz liter víz ütemes lötyögése hallatszik. A vadállomány itatásáról a vadásztörvény rendelkezik.

Őzek
Fotó: OZ Zeleň
Őzek az itatónál

A falu körül lassan véget ér az aratás. A fasorokban, széltörőkben a fű szintén sárgásbarnára van száradva, a forróságban a kukorica levele csavarodni kezd. Szárazsággal küszködik a környék, hiába várjuk a frissítő záporokat. Ha sokáig nem esik, hetekig nincs harmat sem, amely naponta keletkező csapadékként szinte nélkülözhetetlen az élővilág számára. Vadászterületünk, amelyen vadásztársaságom vadgazdálkodást folytat, 1720 hektáron terül el. Ha sokáig nem esik az eső, több mint ezer hektáron nincs természetes, felszíni vízforrás. Az állatvilág élet-halál harcát vívja: a mozgékonyabbak képesek naponta kilométereket megtenni egy-egy folyóhoz, tavacskához, forráshoz, viszont vannak olyan fajok, amelyek erre nem képesek.

Róka
Fotó:  OZ Zeleň
Róka az itatónál
Harmat híján itatni kell

Ismert tény, hogy a növényevő állatok képesek vízszükségletük majdnem felét a növényzetből biztosítani, viszont ehhez szükséges, hogy zöld, megfelelő vízmennyiséggel „feltöltött” növényzet álljon rendelkezésére. Mivel a vegetációs időszak során a növények, így a mezei élőhelyen leggyakrabban előforduló gabonafélék víztartalma is fokozatosan csökken, június közepére a határ java része sárgára száradt sivataggá válik. Aratás idején elég egy szikra, hektárok válnak egy pillanat alatt a lángok martalékává. 

Az élőhely időszakos kiszáradásával a vadállomány olyan helyekre kénytelen vándorolni, ahol felszíni vízforrást talál.

Csakhogy a vad koncentrálódása miatt a vízforrások környékén növekedhet a vadkár, könnyebben terjednek a fertőző betegségek, és nagyobb lehet a ragadozók vadállományra gyakorolt nyomása is. A víz után vándorló vad az élőhelyek felaprózódása miatt kénytelen a közút- és vasúthálózatot többször is keresztezni, amely gyakran balesetekhez vezet.

A vadállomány itatásáról a jogszabályok is rendelkeznek: a vadásztörvény kimondja, hogy a vadászterületeken extrém szárazság esetén vadvédelmi intézkedéseket kell bevezetni.

Ugyanezen törvény végrehajtó rendeletében ott van, hogy a mezei nyúl számára – amennyiben nincs a vadászterületen megfelelő mennyiségű vízforrás – minden megkezdett 50 hektárra egy itatót kell létesíteni. Az itatókat általában olyan fasorokba, széltörőkbe, facsoportokba telepítik, ahol karbantartásukat, feltöltésüket könnyen el lehet végezni. Pár éve a folyamatosan vissza-visszatérő szárazság miatt, vadásztársaságunk úgy döntött, bővíti itatóhálózatát. Azelőtt csupán azokon a helyeken sikerült állandó vízforrást teremteni, ahol egy-két méter mély gödröt ásva, sikeresen elértük a talajvízszintet, így természetes itatót tudtunk létrehozni. 

Az itatókkal kapcsolatban számos tévhit kering a köztudatban. „Minek az itató, az apróvad a harmatból is megél” (mint említettem, megesik, hogy hetekig harmat sincs), „az apróvad nem fog az itatóra járni” vagy „az itató odacsalja a környékre a ragadozókat is, több kárt okozunk vele, mint hasznot”. 

Itt egy pillanatra érdemes megállnunk. A vadon élő állatok és a vadállomány fogalmak között különbség van. Vadállomány alatt azoknak az állatfajoknak a csoportját értjük, amelyek vadként vannak meghatározva a vadásztörvény mellékletében. Esetünkben ezt a mezei nyúlra, fácánra és az őzre értjük. Ezeknek a vadfajoknak az állami hatóságok által a vadászterületre előírt ún. törzsállományát kötelezően meg kell védeni minden külső behatástól. A vadon élő állatok csoportjába az apró, egysejtű véglényektől kezdve az énekesmadarakon keresztül a védett nagyragadozókig mindenféle állatfaj beletartozik.

Hogy miért tettem ezt a kitérőt? Mert aki a vadállomány itatásával foglalkozik, az összes vadon élő állatot itatja, mivel ivóvíz nélkül nincs élet egyetlen állatfaj számára sem.

A harmathiányos, száraz időben a mezei nyúlnak naponta 1-1,5 liter, a fácánnak 0,5 liter, az őznek pedig 5-8 liter vízre van szüksége, amely a vemhesség és szoptatás alatt a nyúlnál és az őznél akár a kétszeresére is növekedhet. A vadászember tehát az összes vadon élő állat itatásával segíti az élőhely egyensúlyának fenntartását. Munkájával támogatja a táplálékláncokat, ami pedig a legfontosabb, hogy növeli a biodiverzitást, a faji sokszínűséget. Az itatókat ugyanis nem csupán a vad látogatja, hanem a fácán és az énekesmadarak táplálékául szolgáló rovarok is. 

A természet hálás

Az itatók az emberi találékonyság alapján bármilyen, a vadra és környezetükre nem ártalmas anyagból és méretben készülhetnek: a félbevágott százliteres műanyaghordótól kezdve a több ezer liter térfogatú betonból készült víztározókig terjed az épített itatók tárháza. Az itatók méretét általában a vadászterületen előforduló vadfajok populációjának nagysága és annak igényei szerint választják meg. Némely itatót – amennyiben a talajvíz elérhető mélységben van – fúrt vagy vert kút mellé építenek, amelyet kézi pumpával, szélkerékkel vagy modern, kis teljesítményű napelemes szivattyúval látnak el. Amennyiben az itató közelében nem megoldható a talajvízből való utánpótlás, a vizet a vadászterületre ki kell szállítani, valamint az itatók vizét rendszeresen cserélni kell. 

borz
Fotó:  OZ Zeleň
Az óvatos borz csak éjszaka látogatja az itatót

A vadon élő állatok nyári itatása elhivatottságot kíván. Akkor, amikor más a horvát tengerparton ücsörög, a legelhivatottabb vadgazdák a harminc-negyven fokos hőségben is vízzel teli ballonokat cipelnek az itatókhoz. Félreértés ne essék, senkitől sem irigylem a tengerpartot vagy a nyári kirándulást, de ez az állam által semmilyen módon nem támogatott, önként vállalt feladat, amely által a vadászat és a vadgazdálkodás erkölcsileg többé válik az „egyszerű gyilkolásnál”. 

A természet minden gondoskodást meghálál. Az itatók környékén gyakrabban lehet vaddal találkozni, s így könnyebben lehet maradandó élményeket szerezni, vagy az állatok viselkedését tanulmányozni.

Egyszer megesett, hogy rókával találkoztam az itató mellett. Fiatal, kölyök róka lévén még nem tanulta meg az embert kerülni, ezért érdekes volt megfigyelni, ahogy gyanúsan szimatolva először felém szaladt, majd szimatot kapva elugrott…

Szárazság idején, a megfelelő ökológiai ismeretekkel rendelkező vadgazda szemében nincs különbség a ragadozó és a vadgazdálkodás célját képező vad között.

Ahogy a nyúlnak, fácánnak, úgy a rókának, borznak is megvan a joga, hogy az itatónál a szomját olthassa! Másrészről azt megszabni, hogy milyen vadon élő állat használja az itatót, lehetetlen, és vétenénk az írott és íratlan vadászhagyományok ellen. Bizonyos mértékig minden vadfaj megérdemli a vadász által nyújtott gondoskodást és védelmet – amelyet Oskar von Riesenthal (1830–1898), német vadászíró az alábbi módon fogalmazott meg:

„Az legyen a vadász nemes törekvése, 

Hogy a vadat óvja, kímélje és védje,

Vadásszék, mint törvény és szokás kívánja,

S teremtményeiben a teremtőt áldja.”

 

 

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.