Voivod: Szimfonikus kiteljesedés
Két napja játszott Pozsonyban a besorolhatatlan muzsikát művelő, pályafutása során mindvégig önazonos kanadai metál csapat, azonban logisztikailag sajnos nem tudtam megvalósítani a fizikai jelenlétemet, pedig, tanár úr, én készültem... Sebaj, lélekben ott voltam, és az elszalasztott élményért némiképp kárpótol a csapat remekbeszabott koncertlemeze, ami végül is egy kakukktojás, hiszen az „agyament” szerzeményeket komplett (sőt, a hangszerparkot illetően a zenekarhoz igazított) szimfonikus zenekarral turbózták fel, nem is akárhogyan!
A rock és a komolyzene „házasítása” nem ismeretlen a könnyűzene történetében, hiszen nagyzenekar nélkül is gyakorta megkíséreltek komolyzenei hangszerelést és különféle zenei megoldásokat alkalmazni egyes zenekarok, kiváltképp olyanok, amelyek a hard rock illetve a progresszív rock területén vagy „környékén” működnek. Az egyik legkorábbi próbálkozást a Nice zenekar „követte el” Keith Emerson vezetésével, aki nem sokkal később az Emerson, Lake & Palmerben lett világsztár. A korai időkben azonban a Deep Purple keltette a legnagyobb feltűnést, amikor a londoni Royal Albert Hallban a Royal Szimfonikusok közreműködésével Malcolm Arnold karmester dirigálása mellett előadta a zenekar billentyűsének, Jon Lordnak nagyzenekarra és rockegyüttesre írt darabját.
A csapatban nemcsak Lord, hanem a gitáros Ritchie Blackmore is a komolyzene megszállottja volt, és a mai napig is az, hiszen hosszú zenei pályafutását végig meghatározta, legyen szó a Rainbow zenekarról, vagy a Blackmore’s Nightról. Azonban a Deep Purple esetében jól elkülöníthető a két zenekar funkciója (csak rövid részletek erejéig játszanak együtt), írásom tárgya esetében nemcsak a két zenekar, hanem a koncepció is szerves egységet alkot, de erről majd később. Van ugyanis egy rocktörténeti szempontból szintén jelentősnek mondható kooperáció, nevezetesen a Metallica S&M című albuma, amelyen a csapat a San Franciscó-i szimfonikusokkal muzsikál Michael Kamen karmester közreműködésével, aki a zenekar klasszikus, Nothing Else Matters című balladájának ikonikus hangszerelésért is „felelős”. Amíg azonban a lassú szerzemény esetében a szinfonikusok segítenek kiemelni a szerzemény drámaiságát, az S&M esetében a nagyzenekar sok esetben aránytalanul ellenpontozó szerepet játszik, ami a dalok széteséséhez vezet. Talán nem véletlenül lettek a lemez legjobb pillanatai az instrumentális dalok.
Ami a Voivod és a quebeci szimfonikusok együttműködését illeti, szó sincs ilyesmiről, és a Deep Purple-féle koncepció sem nyomta rá bélyegét a produkcióra. Rockot és komolyzenét az utóbbi évtizedekben már sok együttes vegyített, de úgy gondolom, ez a Voivod esetében működik messze a legmegfelelőbben.
A zenekar ős tagja, a dobos Away (Michel Langevin), aki egyben a banda vizuális mindenese, mindig is egy olyan szimfonikus körítést képzelt el a zenekar dalaihoz, mintha valamilyen disztópikus film zenéjét hallgatnánk éppen.
Mivel a Voivod a dalszövegek terén és a képileg is egy markáns poszt apokaliptikus sci-fi világot jelenít meg, ez a hangszerelési koncepció eleve adta magát, így a többiek sem tiltakoztak. A hangszereléssel Hugo Bégint bízták meg, aki a Voivod gitárosával, Chewy-vel összedolgozva álmodta újra a szerzemények hangszereléseit, immár szimfonikus támogatással. A meggyőző végeredmény elérése céljából a nagyzenekarba extra fafúvósok és ütősök is kerültek, és a végeredmény pedig valóban elképesztő lett!
A Voivod alapjáraton is disszonáns muzsikája valahol a wagneri tömény energia, a bartóki harmonikus diszharmónia, a Sztravinszkij-féle súlyosság, és a legjobb, témába illő filmzenék közötti mezsgyén új életre kelt, és az eredetileg is kiváló dalok úgy kaptak új értelmet, hogy egy következő dimenzióba léptek. Itt a rockbanda és a komolyzenészek tényleg erősítik egymást és együtt érnek el egy olyan új szintet, amelyet talán a szimfonikus progresszív metál jelzővel lehetne illetni, de ez akkor is ízig-vérig Voivod-muzsika.
A lemezre főleg régebbi tételek kerültek fel, de az újkori szerzemények közül természetesen nem maradhatott ki a zseniális The End Of Dormancy, amit eleve nagyzenekari támogatással képzeltek el.
A dalokat most külön-külön nem elemezném, ugyanis mindegyik alanyi jogon is zseniális. A kiadványnak pusztán a hangzásával nem vagyok teljes mértékben megelégedve, egy jobb, arányosabb keverést el tudtam volna képzelni, amely sorrán a basszusgitár is rendesen meg tud dörrenni. Ugyanúgy nem értem azt sem, hogy miért csak audió felvétel jelent meg, hiszen egy ilyen kiadvány „sikít” a vizuális megjelenésért. Az eseményről készült kalóz videók is ezt támasztják alá. Persze ezt a mulasztást még pótolhatják.
Ennek ellenére a Symphonique nemcsak a Voivod történetében kuriózum és remekmű, hanem merem állítani, hogy egyetemes léptékkel mérve is.
Egy félig hivatalos koncertvideó:
Egy kalóz videó az eseményről:
