Pimasz, fiatalos és hihetetlenül jó lett az új Rolling Stones
18 év után egy olyan, saját dalokkal „telepumpált” albumot pakolt le az asztalra a világ legnagyobb zenekara, hogy talán a 70-es évek eleje óta nem volt ilyen egységesen erős lemezük. Ráadásul a retró vonalon utazó jelenkori fiatal bandákra is köröket ver a Hackney Diamonds.
Már a felvezető kislemez, a korongot nyitó Angry is érzékeltette, hogy ha jön az album, akkor nem járókeretes, isiászos nyugdíjasok nosztalgikus vergődését kell majd végigszenvednünk. Hogy ez az album miért lett vérbő rock 'n' roll és miért nem egy szociális otthon elfekvőjének lázlapjairól kimásolt görbék kerültek a vinyl barázdáiba, arról éppúgy sokat tehet a Jagger–Richards páros kompromisszummentes csibészsége, mint a fiatal, mindössze 33 éves zseniális producer és társszerző, Andrew Watt. (Kicsit néha súghatna Presser Pici bának is.)
Térjünk azonban vissza az albumhoz. Már a vendégek listája is parádés, hiszen Paul McCartney, Stevie Wonder, Elton John, Lady Gaga, és a Rolling Stones egykori basszusgitárosa, Bill Wyman is közreműködik a lemezen, sőt, a két éve elhunyt dobos, Charlie Watts is játszik két dalban, amelyeket még korábban rögzítettek. Természetesen játéka egyből felismerhető, mégsem tolakodó, de hát sosem volt az. Mint ahogy a többi világsztár is a háttérben marad, és pont annyit tesz hozzá az albumhoz, amennyi szükséges. Ez alól talán csak Lady Gaga a kivétel, de hát ő félig duettet énekel Mickkel egy ragyogó balladában.
Nyilván trükközgettek a stúdióban, legyen szó Jagger hangjáról vagy a gitárosok sávjairól, de bár csak ilyen keveset nyúlnának bele kortárs rocklemezekbe, utólag. Ami szembetűnő, hogy a Hackney Diamonds egy igazi energiabomba, simán hard rock albumnak is tekinthetjük, hiszen a tempókkal, az energiával és a torzított gitárokkal nem bánnak csínján. De ugyanígy megvan a helyük a finomságoknak és a többszólamú vokáloknak is.
Az első, videóval is támogatott Angry a kezdő riffjével rögvest belakalapálja magát az ember tudatába és a három perc alatt több fordulat is történik a dalban az ének „szintjén”, azaz a zenészek nem elégednek meg egy sima verze-refrén konfigurációval. Ez azonban az egész lemezre igaz, kibontott és kidolgozott dalokat kapunk, felettébb változatos gitár- és énektémákkal. A hetvenes évek elejének legjobb perceit idéző Get Close szaxival támogatott, egyszerre soulos és rock and rollos lüktetése még a The Black Crowes-nak is jól állna, de hol van ma már az a zenekar, miközben Jagger még mindig itt énekel.
Orkánként érkezik a negyedik a Bite My Head Off, ami tényleg leharapja az ember fejét, ahogy a címben szerepel, hiszen egy punk dalról van szó és most nem viccelek. Még Mick is úgy „köpköd” benne, mint Johnny Rotten vagy Joey Ramone. Ráadásul ebben a számban basszusozik Paul McCartney is. Energiabomba! A Whole Wide Wordben sem lankad sokat a tempó, s ha az előző punk dal volt, akkor ezt poszt punk egy jól dúdolható refrénnel. A Dreamy Skies igazi slide gitáros líra, ilyenekhez a Stones nagyon ért, ez is briliáns. Mick a herflit is előszedi benne. Jön egy újabb pörgős dal, a funkys Mess It Up Charlie dobjátékával.
Gúnyosan akár azt is írhatnám, hogy ha a rádiók nem lennének annyira konzervatívak, akkor ebből sláger lehetne (mint a fél lemez dalaiból). Az a refrén zseniális!
De a következő, szintén húzós Live by the Sword is „gyöngyszem” Charlie-val és Elton John zongorajátékával. Hihetetlen, hogy miket facsartak ki Mickből itt is, de az egész lemezen úgy általában. Nem is tudom, hogy korábbi lemezeken énekelt-e egyáltalán ennyi árnyalattal. A Driving Me Too Hard egy pihentető country rock, s bárcsak ilyen dalok szólnának minden country adón. A Tell Me Straight-ben Keith Richards is megcsillantja énekhangját.
Az utolsó nótában pedig a kígyó a farkába harapott. Nem másról van szó ugyanis, mint Muddy Waters Rolling Stone című szerzeményéről, amelyről maga a banda is a nevét kapta. Jagger frazírozása és szájharmonika-játéka mesterien idézi meg az 50-es évek Chicago blues világát. Kell ennél több? Nem! Máris újra lehet pörgetni a lemezt!
