Machine Head 50: Hallgasd úgy kedvenc lemezedet, mintha először hallgatnád
A Deep Purple a 70-es évek hard rockjának egyik vezető zenekara volt, és még a mai napig koncertezik, sőt, legújabb albuma napokon belül megjelenik. Írásomban azonban egy olyan lemezükről lesz szó, ami nemcsak a zenekar történetében számít mérföldkőnek, hanem a rocktörténet egyik klasszikusa is egyben. Ki gondolná azonban, hogy az 52 éve megjelent Machine Head című album még ma is tud újat nyújtani?
Az eredetileg 7 dalt tartalazó nagylemez mind hangzásában, mind a szerzemények tekintetében „bivalyerős” és a zenészek teljesítménye is kitűnő. Pedig a zeneszámok rögzítésének körülményei már az akkori viszonyokhoz képest sem voltak komfortosak. Költséghatékony lépésként elhatározták, hogy Svájcban, a montreux-i Casino épületében telepednek le és a Rolling Stones-tól bérelt mobilstúdió segítségével veszik fel következő lemezüket. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy átalakított kistehereautó rakterében rendezték be a hangstúdiót, de a felvételi helyiségek értelemszerűen már nem fértek be oda, így azt minden esetben adhoc-szerűen kellett kialakítani valamilyen belső térben, ahonnan hosszú kábelek vezettek a mobil stúdió berendezéseihez. Ez nyilván sok hátránnyal járt, hiszen a kommunikáció a hangtechnikus és a zenészek között igencsak körülményes volt, csupán mikrofonok és fejhallgatók segítségével tarthatták a kapcsolatot, hiszen a nagy távolság miatt egymást nem látták. A már szalagra rögzített darabok visszahallgatása sem volt egyszerű, mert ahhoz, hogy meghallgassanak egy felvételt, az egész zenekarnak minden esetben át kellett vonulnia a mobil stúdióba. (Az már más lapra tartozik, hogy egy idő után már csak az egyik zenekartag, majd ő sem tette ezt meg, hiszen ez nagyon időigényes és fárasztó művelet volt, úgyhogy megbíztak a fiatal, de nagyon tehetséges és invenciózus hangmérnökben, Martin Birchben, aki a munkálatokat felügyelte.) A körülményes rögzítési technika azonban csak egy nüansznyi problémának számított ahhoz képest, ami akkor történt, amikor a zenekar már bevackolt a Casinóba.
A Casino koncerttermében épp akkor lépett fel zenekarával Frank Zappa. A figyelmes stáb a Deep Purple legénységének is adott tiszteletjegyeket, de a koncertre nem tudott elmenni az egész zenekar.
Szerencsére mindenki élve megúszta az incidenst, de Ian Gillan, a Deep Purple énekese, aki pár kilométerre volt ekkor az esettől, ebből csak azt tapasztalta, hogy hatalmas füst terjeng a Genfi-tó fölött, mivel a Casino közel épült a vízparthoz.
A szerencsétlenség azonban egyben azt is jelentette, hogy a zenekarnak el kell hagynia a táborhelyét, hiszen a „baleset” után a Casino teljes épületét kiürítették. Ekkor mindössze egy lehetőségük maradt, nevezetesen az, hogy a „főhadiszállásukat” áthelyezik az épp használaton kívüli Grand Hotel épületébe. A szálló decemberben viszont fűtetlen volt és a zenekar a felvételekhez csak a hosszú, szűk folyosókat használhatta, amelyek akusztikája is sok kívánnivalót hagyott maga után. A kőkorszaki körülmények ellenére mestermű született, de ez már „történelem”.
A felvételekről és az eredeti lemezről már sok mindent elmondtak, amit most nem is kívánok részletezni. 1997-ben, a 25 éves jubileum alkalmából megjelent egy igényes kivitelezésű dupla CD, amely az eredeti anyag remaster változata mellett remixeket is tartalmaz. E kiadvány hallgatása során már szembesülhetettünk azzal a ténnyel, hogy az eredeti felvételek több sávot tartalmaztak és a dalok általában hosszabbak attól, mint ahogyan a végleges verzión szerepelnek.
A lemezt nyitó, időközben szintén klasszikussá érett Highway Starnak például egy hasonló „előkéje” van, mint ahogyan azt a koncerteken rendre játssza a zenekar, de Martin Birch jó érzékkel csippentette le az elejét, így az album rögvest energikusan indul (valószínűleg az eredeti koncepció is ez lehetett). A kiadvány sok érdekességet tartalmaz, de új távlatokat nem nyit az albummal kapcsolatban. Kapott ugyan egy masszívabb remastert, ami viszont az eredeti hangzástól nem tér el lényegesen. Nem úgy írásom tárgya, ami eredetileg a lemez megjelenésének 50. évfordulójára jelent volna meg, de egy nyilvánosan nem tisztázott ok folytán két évet csúszott. Mindenestre megérte rá várni, ugyanis a maga nemében páratlan kiadvány született.
A félszázados újrakiadás több változatban is megjelent, azok közül is a legizgalmasabb, legterjedelmesebb verziót van szerencsém birtokolni. Mielőtt azonban részletezném ennek erényeit, egy érdekes összefüggésre szeretnék rávilágítani: az újrakiadás keverési munkálatait ugyanis nem más végezte, mint Frank Zappa fia, Dweezil Zappa, aki szintén ismert muzsikus zenész körökben, és az utóbbi időben hangmérnöki poszton is jeleskedik.
Nem véletlenül használtam ezt a kifejezést, ugyanis ez tényleg nem egy szimpla újrakiadás, avagy egy semmitmondó remaster vagy remix, hanem Dweezil tényleg újraértelmezte azt az albumot, amelyhez nemcsak az apai „örökség” miatt van némi köze, hanem amúgy is az egyik legkedvesebb lemeze.
Ahogy módja volt megismerkedni a lemez eredeti sávjaival, illetve azokkal a sávokkal, amelyeket a végső keverés és master alkalmával nem használtak fel, megfogant benne a gondolat, hogy a legmodernebb technika segítségével egyrészt alaposan feljavítja, „maivá teszi” az album hangzását, másrészt felhasználja azokat a sávokat is, amelyeket annak idején mellőztek. Ezenkívül volt egy olyan célja is, hogy bizonyos hangszerek hangképeit és hangerősségét megváltoztatja, ami által szintén sokban módosul a végeredmény az eredetileg megismert albumhoz képest. És valóban! Hallgatva ezt a 2024-es változatot, elmondhatjuk, hogy a jól ismert album egy teljesen friss megközelítésű, más hangsúlyokkal bíró lemez lett. Mintha csak mai körülmények között készült volna.
Azonban az összes dal más értelmet nyert, a Highway Starban már nemcsak a dal elején, hanem a végén is kapunk egy sikolyparádét Ian Gillantől, a Pictures Of Home-ban Ian Paice dobjai szinte sorozatvetőként dörrennek meg a dal elején, de Roger Glover basszusgitárja is sokkal masszívabb lett. Bizonyos passzázsokban pedig Jon Lord Hammondja vagy éppen Ritchie Blackmore gitárja hangsúlyosabb.
A díszdobozos kiadvány tartalmazza a 2024-es remix LP és CD változatát, de Blu-Ray korongon megkapjuk annak Atmos, 1974-es U.S. kvadrofon és 5.1-es változatát is, ezenkívül az eredeti keverés vadonatúj remaster verziója, a már megjelent 1972-es BBC-s koncert újramaszterelt változata és stílszerűen egy 1971-es montreux-i koncert szerepel még a dobozban CD-n (az utóbbi inkább csak afféle érdekességként, mivel eléggé „kalóz” a hangzása), továbbá egy illusztris, lemezméretű fotóalbum is a készlet tartozéka. Aki már unásig ismeri az eredeti lemezt, az mindenképpen hallgassa meg, mert garantáltan új dimenziók nyílnak meg előtte, aki meg most ismerkedik az albummal, annak meg pláne melegen tudom ajánlani a régi és az új változatot is.
