Levél bátyámnak – Cseh Tamás emlékére
Kedves Tamás, testvérem!
Amint kevéssel az elutazásod után hallgathattad a hozzád szóló levelet ismert barátod szájából, úgy engedd meg, hogy – talán már nem sokkal a visszatérésed és a boldog viszontlátás öröme előtt – néhány szóval én is köszöntselek.
Először is, tudom, hogy elég hülyén hangzik, de így utólag szeretnék gratulálni neked, mert még életedben sikerült meghalnod. Pontosabban, hogy sikerült szépen, példamutatóan, „jó nyomot hagyva” átlépned. És ez is az életed része lett. Így pedig a miénk is. Köszönöm!
Persze tudom azt is, hogy a gratuláció nemcsak téged illet, hisz ahogy minden sikeres ember mögött egy tanár áll, úgy igaz, hogy minden valóban sikeres (tanár!) ember mögött egy erős nő áll. Most gondolok bele, hogy milyen igaz ez a legerősebbre, a kereszten megfeszítettre, aki mellett és mögött az új Éva mindig és akkor is ott állt. De jó emlékezni Tamás az arcodra, amikor mosolyogva és hálásan visszatekintettél a Szerelmes földrajzban a bakonybéli kálváriára.
Időnként elképzelem, hogy gyermekként a te rajzórádon vagyok sokakkal együtt. Valahol a hátsó sorban ülve figyellek, hogyan tanítod a többieket. A tehetségeseket és azokat is, akiket alig érdemes. Hozzám is elérsz, és huncut mosollyal, de mégis valami belső komolysággal csak annyit mondasz: „Ha már nem tudsz jól, igazán belerajzolni valamit a világba, ne csüggedj. Akkor csak tanulj meg kivágni, eltakarítani a nem oda való dolgokat az egyesek által megrajzolt világból. Ez is alkotás, sőt! És sokszor közelebb vihet az igazsághoz.” Te ezt is még gyerekkori tapasztalatként tudtad meg.
Annak is örülök Tamás, hogy végül megtaláltad és végleg magadhoz is vetted az igazi és a leghatékonyabb gyógyszert. Pontosabban, hogy az magához vett téged. Talán ezért is mosolyogtál olyan ragyogóan és beszéltél az arcodra könnytintával írt fényes sorokkal már a túlsó partról, nem sokkal azután, hogy hű társad a másodikról a patikába indult volna.
Tudod, nagyon emlékeztet engem ez arra az üzenetre, jótanácsra is, amit a barátod – veled még nem is találkozva – akkor hallott egy szintén példás embertől, amikor felfelé haladt vele a páternoszterben a Magvető Kiadó épületében. Azt hiszem, sikerült azt a tanácsot is valóra váltani, Tamás. Nemcsak a dalokkal, hanem legfőképpen mintegy pecsétként a csönddel. A haláloddal is.
A csöndem lettél te is. Ez azért jó, mert így tudunk időnként, átmenetileg szót váltani, és azért rossz, mert itt nálunk egyre kevesebb a csönd. Nemcsak valóság nagybátyánk ment el, de úgy tűnik, csönd öcsénk is meglépett innen. Talán nem bírta azt, hogy nincs már, aki hangos, igaz szóval huszárkardot kezekbe tegyen, de az sincs, aki szelíd suttogással lovakat fektessen. Hiszem, hogy visszajön. Írtam neki is.
Nálatok mi a helyzet? Arrafelé van csönd? Ha esetleg ott lenne, szólj neki kérlek, hogy várjuk haza.
Tamás, még azt mondd meg nekem, mikor lesz majd egy a lakóhelyünk? Mikor megyünk nem le, hanem fel, együtt? Nem tejért, hanem kenyérért, Tamás?
Tudom, még maradnunk kell itt a városban. Budapesten. De nehéz, tudod, mert pálinka helyett a figyelmünket, az életünket mérik már igen korán, Tamás. Éjjel-nappal.
Rendben, igazad van, nem panaszkodom. Tudom, hogy a próbák ideje ez itt és „Suhannak, visszaszállnak a lovasok most a vízre, panasztalan idő jön csúfos fejeinkre…”.
Nem tudom, mit csinálsz éppen, de talán látod, hogy én most ezeket a sorokat írva „fekszem az ágyamban és veled együtt visszafelé számolom az éveket”, várom a találkozást. Ha már itt a földön nem találkozhattunk személyesen, a reményem részben akkor is az, hogy „minden pereg, oda megy vissza, ahonnan előjött…”.
Tamás, a dalok is valahogy mennek vissza bennem egyre inkább a kezdet, a forrás, az ősrés felé. Az ősdalhoz. A járóka mellé. A dalhoz, amit altatás közben költöttél, amiről azt mondtad, a legszebb volt talán. A születésnapod tájékán kerestelek is Perkátán.
Későre jár. Zárom soraim. Hát altass el most engem is. Vigyázz rám is, és kérlek, dúdold nekem is a dalodat onnan az égi forrás, a soha ki nem alvó tűz mellől, az Isten háta mögül. Te, aki valóban meglelted hazádat, segíts, hogy megmaradjunk az égi alakzatban itt a Földön, segíts, hogy mind szépen haljunk és hazataláljunk.
Utóiratot nem írok. Úgyis tudod.
De, tudod mit, mégis írok.
Az egész család nevében köszönöm, hogy ránk bíztad a folytatást. Hogy ne aggódjunk amiatt, hogy mi lesz. Hogy ezt üzented álmunkban, ezt az utolsó munkádban: „Fel nagy örömre!”
Tamás, mi megismertünk téged és nem akarjuk megszokni, hogy elmentél. De ha a nyomodban összegyűlt harmatból iszunk, föl-fölszálló sasmadárrá változunk.
Félúton ég és föld között, várjuk a találkozást.
Szervusz Tamás!
Megjelent a Magyar7 2024/34.számában.
